Hemzseg a ferdítésektől, csúsztatásoktól és a felmentő ítéletektől az az egyetlen bővített mondat, amit Szanyi Tibor képes volt kiejteni a száján az egyik ellenzéki televízió beszélgetős műsorában a minap a Kádár-rendszerről. Tulajdonképpen ennek a mondatnak egyetlen tagmondata sem felel meg teljes mértékben a valóságnak, részigazságokkal persze operál, de azok bizony elfedik a pőre valóságot. Mintha – ahogy a műsorvezető Rónai Egon kérdésébe be volt csomagolva – 1956 és 1989 között Magyarország minden tekintetben a legvidámabb barakk lett volna, holott tudjuk nagyon jól, hogy szó sincs erről.
Nézzük is, hogyan szólt ez a kissé végtelenített mondat a televízióban, ahol egyébként pártja, az ISZOMM Kádár János-tervének megalapozottságát vélte alátámasztani! Ahogy a pártalapító és miniszterelnök-jelölt fogalmazott a kádári korszakról: „Milliószámra épültek az állami lakások, esélyt kaptak a fiatalok arra, hogy kitörjenek a nyomorból, és nemcsak a nyomorból, hanem egyáltalán iskolába, egyetemre jussanak, még az analfabetizmus fölszámolása is tulajdonképpen ehhez kötődik, enni kapott mindenki, felvirágzott a magyar vidék, az ezredéven át ütött magyar vidék”. A politikai lózungoknak beillő állítások mögé azonban érdemes betekinteni, mert akkor derül ki a teljes igazság.
A milliós nagyságrendű lakásépítkezésekkel kapcsolatban már a számokkal is baj van: a „milliószámra” kifejezés a magyar nyelv logikája és természete alapján azt sugallja, hogy több millió lakás épült, ezzel szemben a valóság az, hogy 1960-tól (amikor átadták az első kísérleti jellegű, kohósalakos technológiával épült panelházat az akkori Sztálinvárosban, amit aztán egy év múlva átkereszteltek az úgyszintén kevéssé romantikus Dunaújváros névre) mindösszesen 788 ezer panel épült, tehát már csak számszakilag sem beszélhetünk semmiképpen milliós nagyságrendű építkezésekről. Ráadásul pusztán a számokkal takarózni ez esetben igencsak álságos felvetés, ugyanis a Kádár-rendszer harminchárom éve alatt az építkezések minőségével – kis kivételtől eltekintve – éppen a szocializmus egyéni érdekeket háttérbe helyező alapvetése miatt mindvégig baj volt. Az ötvenes évek Rákosi-reneszánsza után ugyanis a Kádár-rendszer javarészt panelházakkal igyekezett megoldani az 1981-ig növekvő népesség lakhatási problémáit, ezek minősége azonban bizony jócskán hagyott kívánnivalót maga után. Nemcsak a hő- és hangszigetelés elégtelenségét és az alapvető higiéniai problémákat említhetjük itt meg, hanem a lakótelepek sivárságát, amelyekből csak úgy sugárzott a kilátástalanság, a szürkeség és az átlagos életminőségből és életmódból való kitörés lehetetlensége.