Ezek a házak javarészt ma is állnak ugyan, de egyrészt újra és újra felröppennek hírek arról, hogy vajon meddig bírják még az idők vasfogának harapásait, másrészt ezek közül sokakat felújítottak már különböző programok keretében. (Arról nem is beszélve, hogy a kilátástalanság manapság azért nem nyomasztja még a panelrengetegben lakókat sem, mert a mostani jogállami keretek között mindenki a zsebében hordja a marsallbotját, és nagyívű karriert is befuthat, ha tehetsége és szorgalma lehetővé teszi.) A panelházak lakásainak alaprajzait építészettörténeti kutatások szerint pedig tudatosan azért tervezték jól elszeparálható helyiségekre osztva, hogy – a fridzsiderszocializmus egyik jelentését beteljesítve – minél jobban elhidegítse, elszigetelje egymástól az embereket, ideértve a családtagokat is. A panelekről zum letzte der Zucker: azt még a kádári nosztalgiázók is elismerik, hogy sok-sok évig, nem egyszer évtizedig kellett várni arra, hogy egy átlagpolgár lakáshoz jusson, és még akkor sem biztos, hogy azt kapta, amit igényelt. Na, ez volt az a híres „milliószámra épültek az állami lakások”.

Az „esélyt kaptak a fiatalok arra, hogy kitörjenek a nyomorból” kitétellel is van néhány alapvető probléma. A proletárdiktatúrában – maga a Szanyi Tibor számára példaértékű Kádár János (és most itt ne is beszéljünk az 1956-os forradalom és szabadságharcot véres kézzel leverő köpönyegforgató politikusi arcélről) nevezte így előszeretettel a politikai rendszerét – nehezen lehetett kitörni a hétköznapiságból, illetve egyetlen mód kínálkozott erre (az emigráláson kívül, amit a kommunisták dehonesztálóan disszidálásnak neveztek, továbbá ha valaki nemzetközi szinten is kimagaslót nyújtott sportban, illetve egyes nagyon ritka esetekben a művészetekben), a párttagság. Ha valaki belépett a pártba, akkor esélye lett arra, hogy átlag feletti fizetése legyen, kiemelkedjen a többiek közül és jobban megbecsüljék, ha jól helyezkedik. Éppen ezért lehet a megúszásra játszó, falhoz dörgölőző és egérként beszürkülő, ugyanakkor kis előnyökért elvtelen kompromisszumok sokaságára hajlandó kisemberek számára kellőképpen kitalált és kifejlesztett világnak nevezni a Kádár-rendszert. 

A nyomor persze nagyon képlékeny fogalom, és az is igaz, hogy emelkedett az életszínvonal 1945 előtthöz képest Kádár alatt, de azért azt nem lehet mondani, hogy mi lettünk volna a „legvidámabb barakk” – ahogy azt a rezsim előszeretettel terjesztette magáról –, mert már ha csak a puszta számadatokat tekintjük, az egy főre eső GDP tekintetében az NDK, és időnként még Csehszlovákia is megelőzött bennünket. Ezenkívül pedig ne felejtsük el, hogy az életszínvonal emelését a Kádár-rendszer nem azzal érte el, hogy termelékenyek voltak a gyáraink és általában véve a gazdaságunk, hanem külföldről finanszírozta, magyarán: eladósította az országot, miközben a néhány beavatotton kívül mindenki azt hitte, hogy nálunk „minden nagyon szép, minden nagyon jó”. Innen ered a kádári nosztalgia, az, hogy sokan a mai napig abban a tévhitben vannak, hogy a pártállami időkben ingyen volt a víz, a villany és persze a lakhatás is. Viszonylag olcsó volt persze minden, de mindez azon az áron valósult meg, hogy az állam vállalhatatlan módon és mennyiségben vette fel a külföldi hiteleket, hogy azokat legalábbis részben a fogyasztói árak dotálására fordítsa. 

Ez a magyarázata annak, hogy a hiteleket a Kádár-rendszerben Magyarországra – bizonyos esetekben fizikai értelemben is – szállító Fekete János egykori MNB-alelnökkel nem fogott kezet Sólyom László, amikor a szocialista kormány kitüntette. A nyomorból való kitörés esélyének témakörét pedig némiképp visszautalva a felemás módon végrehajtott panelprogramra, zárjuk le azzal, hogy amikor Nagy Feró 1978-tól stílusváltó bandájával felkarolta a csöveseket, azt több interjú szerint is egyebek között azért tette, mert beszélgetve az akkori fiatalokkal belátta, hogy jó részüknek nem volt esélye önálló egzisztencia teremtésére, a fizetésükből akár negyven év alatt sem tudtak volna összespórolni egy szerényebb méretű panellakást sem. A beláthatatlan, távoli jövő így elmosódott, épp ezért az ifjúság egy része inkább felélte a közeljövőt, a holnapot (ez volt a „fizessél már egy korsó sört” szlogen a Beatrice-koncerteken).

A nagyobb esélyű egyetemi továbbtanulással való példálózás is erősen sántít Szanyi Tibor mondanivalójában. A puszta tények azt mutatják, hogy a nyolcvanas évek elejének Magyarországán a társadalom hat százalékának volt diplomája, amiből arra következtethetünk, hogy a tizennyolc-huszonöt éves korosztályból sem vehettek fel arányait tekintve ennél jelentősen többet a felsőoktatásba. A jelenlegi helyzet ezzel szemben az, hogy minden második érettségiző besétálhat a felsőoktatásba, ha akar, manapság nem különösebben nagy kunszt egyetemistának lenni, kivéve, ha valamelyik álomszakról van szó. Józan ésszel belegondolva tehát ebből a szempontból sem érdemes visszasírni a Kádár-rendszert, mert akkor az azt jelentené, hogy tízezrével kellene kirúgni az egyetemekről, főiskolákról a hallgatókat, azt pedig valószínűsíthetően egyik érintett sem szeretné. (Így aztán nehezen elképzelhető, hogy a fiatalok pártja lesz az ISZOMM.) A felsőoktatás megszűrése ezzel szemben a Kádár-rendszerben, főként annak első szakaszában, erősen jelen volt, nem juthattak be az egyetemekre, főiskolákra a Horthy-korszak kiszolgálóinak kikiáltott társadalmi csoportok gyermekei, és ez a kör igencsak széles volt. Az a skizofrén helyzet is előfordult nem egyszer, hogy egy munkásgyerek ugyanazt a pontszámot érte el, mint az értelmiségi gyereke, és közülük csak az előbbit vették fel. Az MSZMP KB rendelkezésével ezek a származásbeli diszkriminációk egyszer csak megszűntek, de csak papíron. Még a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején is sokakat nem vettek fel pusztán azért, mert kiderült róluk, hogy templomba járnak, vagy mert a szüleiknek „pettyes” volt a múltjuk.

Szanyi Tibor egyébként ebben a tévés beszélgetésben előállt még a Kádár-, sőt a Rákosi-rendszer egyik leginkább előszeretettel hangoztatott csúsztatásával – hogy mást ne mondjunk: hazugságával – is: az analfabetizmust ugyanis messze nem a kommunizmus számolta fel, legfeljebb learatta a babérokat azoknak a munkássága eredményeként, akik megágyaztak ennek a diadalnak. Itt kell megemlíteni az Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter által kidolgozott 1868-as népiskolai törvényt, amely először kezdte el drasztikusan lefaragni az írástudatlanságot Magyarországon (1910-re harminchárom százalékra csökkent ez a szám), majd ezt a javuló tendenciát fejelte meg a Horthy-korszakban Klebelsberg Kuno kultuszminiszter, aki 1926-os népiskolai törvényével újabb gátakat szakított át, és már a legkisebb falvakba is eljuttatta a tanítókat, akik nagy elánnal adták át tudásukat a legszegényebb rétegek fiainak és lányainak is. Az analfabetizmus ennek köszönhetően alig több mint hét százalékra csökkent. Csak gratulálhatunk Rákosiéknak és Kádáréknak, hogy hosszú, verejtékes munkával ezt a hét százalékot még tudták tovább csökkenteni alig néhány százalékkal – mint tudjuk, az írástudatlanság teljes felszámolása a valóságban nagy valószínűséggel még a nagyívű statisztikai kozmetikázások hatására sem történt meg, bárhogy is manipulálták a számokat.

A magyar vidék felvirágoztatása, mint újabb kádári toposz felemlegetésének jogossága is legalább részben kétségbe vonható. Voltak ugyan főleg a külföld számára kirakatba tett termelőszövetkezetek, állami gazdaságok (Bábolna, Nádudvar), de az átlagos mezőgazdasági termelés ezektől jócskán elmaradt. A téeszekben a munka teljesítménye országosan tekintve igencsak ingadozó volt mind térben, mind időben. A termelékenység színvonalának helyenként kétségbeejtő színvonala pedig ugyancsak az egyéni érdekeltség teljes hiányával magyarázható: miután a parasztoktól elvették azokat a földeket, amiket részben 1945-ben kaptak, részben apáiktól örököltek még az 1945 előtti időkből (hiszen földreform a Horthy-korszakban is volt Nagyatádi Szabó István földművelésügyi miniszter vezetésével), ráadásul élőállataikat, igásállataikat is be kellett vinniük a téeszekbe, már egyáltalán nem érezték maguknak a termelőmunkát, és azon ügyeskedtek, hogyan tudnának minél többet lógni a munkahelyükről. Egy tevékenységet viszont nagyon jól megtanultak a Kádár-rendszerben a termelőszövetkezetekbe kényszerített parasztok: lopni. 

E tevékenység fölött ugyanis mindenki szemet hunyt, mert jóformán mindenki művelte azt valamilyen szinten – itt is tisztelet a kivételnek. Nem volt érdekes, hogy nem végezték el az aznapi munkát, de ha egy jó kis szerszámot ki lehetett csempészni a téeszből, akkor már jó napja volt a dolgozónak, amit az otthoni háztájiban tudott használni. A kádári munkahelyi lopásokat szokták mentegetni azzal, hogy ugyanezt a cselédek is megtették a Horthy-korban. Ezzel a kijelentéssel csak az a bökkenő, hogy erkölcsileg a két korszak merőben ellentétes módon ítélte meg a lopást, az 1945 előtti időkben ha egy munkavállaló eltulajdonított a munkáltatójától valamit, akkor annak súlyos következménye lett, megbüntették az illetőt, a cselédeket egyenesen kizárták a munkakörükből, hiszen a cselédkönyvükbe beírták, hogy milyen okból lettek elbocsátva, és ezzel az előélettel legtöbbször senki nem vette fel őket. A Kádár-rendszerben azonban a lopást elnézték mindenkinek, sőt, az lógott ki a sorból, aki nem cselekedett így. 

Az, hogy a magyar társadalom nem halt éhen, az a kirakat-téeszeken kívül a háztáji gazdaságoknak volt nagyrészt köszönhető, illetve annak, hogy mivel a magyar termőföld világszínvonalú, még trehány munkával is ki lehetett belőle hozni egy valamennyire tisztességes termésátlagot. Ezenkívül pedig ne felejtsük el, hogy a kádári téesz-szervezés sem kizárólag pszichikai nyomásgyakorlással érte el célját, mint ahogy azt a Kádárt felmentő szakkomentátorok állítják. A legújabb kutatások szerint ugyanis igencsak brutális eszközöket is bevetettek, ha nem tudták a parasztot szép szóval a téeszek karámjába szorítani. Csak két eklatáns példa erre: egy parasztbácsit az izzó vaskályhára ültettek, hogy mihamarabb rábírják, hogy „önként” adja be a földjét a közösbe. (Nem volt ismeretlen ez a módszer a fegyelmezésre a Szanyi Tibor által dicsőített kádári oktatáspolitikában a nevelőintézetek oktatói között sem, ezt az „élményt” dolgozza fel művészi módon, egy elképzelt szituációt megjelentve három évvel a rendszerváltozás után Deák Bill Gyula a Kastély a hóban című számában.) A másik esetben a földjét beadni húzódozó birtokost ezeréves hagyományainkra hagyatkozva nemes egyszerűséggel a ló farkához kötötték és megfuttatták vele a lovakat.  A középkorban ezzel a módszerrel embereket gyilkoltak, a Kádár-rendszerben „csak” beléptették őket a téeszekbe. A némi eufemizmussal kollektivizálásnak nevezett erőszakos téeszesítés történetéről ajánlom Szanyi Tibornak és minden kedves érdeklődőnek a figyelmébe a Nemzeti Emlékezet Bizottságának Magyar dúlás című tanulmánykötetét. Ebből is kiolvasható, hogy a magyar ugyan sírva vigad, de sokféle helyzetben még erre is alkalmatlan volt a „legvidámabb barakknak” hazudott Magyarország.

A szerző történész

(Borítókép: Szanyi Tibor, a Magyar Szocialista Párt (MSZP) korábbi európai parlamenti (EP-) képviselője. Fotó: MTI/Kallos Bea)