Az Árpád-házi herceg, aki majdnem bizánci császár lett

Ha megnézzük, hogy 1000–1301 között mikor volt a legkiemelkedőbb euró­pai uralkodókkal egyenrangú királyunk politikai és gazdasági, szellemi, kulturális tekintetben, méltán állíthatjuk államalapító királyunk mellé a 850 éve megkoronázott III. Bélát.

Megnyílt az Attila örökösei - a hunoktól az Árpád-házig Fotó: Illyés Tibor Forrás: MTI

Rokoni harcok

Baják László szerint azonban nagyrészt ­bizánci neveltetésének köszönhető, hogy Béla volt az uralkodásra leginkább felkészített-felkészült királya az Árpád-kori Magyarországnak. A II. Géza
1162. évi halálát követő trónviszály a rokoni harcok útvesztőibe juttatta az Árpád-dinasztiát, mert az elhunyt király legidősebb fiát, a törvényesen megkoronázott III. Istvánt nem fogadták el a nagybátyjai, akik Manuél bizánci császár pártfogásával próbálták eltávolítani a trónról a gyermek királyt. I. (Komnészosz) Manuél hűbéri függésbe akarta vonni a Magyar Királyságot, amelyre azért formált igényt, mert anyai nagyapja Szent László király volt. A változó esélyű belharcok és a bizánci katonai beavatkozás nyomán született meg 1163-ban az a békemegállapodás, amelyben a bizánci császár elismerte III. István királyságát, cserébe pedig magával vihette a király 15 éves öccsét, Béla herceget Bizáncba, hogy – mint távoli rokonát – saját fiú utód híján megtegye trónörökösének. Evégett Alexiosz névre keresztelte át, egyben áttérítette az ortodox vallásra, a birodalom második méltóságává (deszpotésszé) emelte, és eljegyezte vele Mária nevű lányát. Így az Árpád-házi ifjú herceg Bizáncban a görög nyelv mellett belülről tanulhatta meg az akkori világ talán legfejlettebb államigazgatási szervezetének és kifinomult diplomáciájának elveit és gyakorlati működését, s a császár rendszeresen magával vitte az államtanács üléseire és a hadjárataira, sőt fontos egyházi zsinatra is.

Megtagadott szertartás

Béla-Alexiosz csaknem kilenc évet töltött a bizánci birodalmi székhelyen, ahol a császár végül nem saját lányával, hanem a császárné féltestvérével, a francia eredetű antiochiai fejedelem (az egyik szentföldi keresztes állam uralkodója) lányával, Chatillon Annával házasította össze. Ebből a házasságból született Imre és II. András magyar király is. Miután 1172. március elején III. István király fiatalon elhunyt, a magyar főurak többsége idősebb öccsét, Bélát választotta királlyá, aki akkor már nem volt bizánci trónörökös, így könnyű szívvel elfogadta a hazahívást. Élete végéig nem mondott le nagy álmáról, hogy megvalósítsa a Magyar Királyság és a Bizánci Császárság perszonálunióját, ez azonban nem vált valóra.

Hogy Béla valóban „királynak termett ember volt”, azt már uralkodása elején bizonyította.

Miután Lukács esztergomi érsek megtagadta a megkoronázását – annak ellenére, hogy Béla az ortodox vallásról visszatért a római egyházhoz, és hajlandó volt esküvel elismerni bátyja, III. István király és III. Sándor pápa konkordátumát –, a pápához fordult segítségért, akinél sikerült elérnie, hogy engedélyezze: egyszeri, kivételes alkalommal az esztergomi helyett a kalocsai érsek koronázza királlyá. Ez 1173. január 13-án, szombaton történt meg. A hosszú huzavonát kihasználva (Baják hipotézise szerint) Béla új koronázási jelvényegyüttes elkészítését rendelte el: a görög korona keresztpántokkal való boltozásán és zománcképes díszítésén kívül ő vezette be a bizánci mintájú kettős keresztes országalma, a talán Szent István kincstárából származó, buzogány formájú királyi jogar, valamint a székesfehérvári bazilikának 1031-ben adományozott miseruhából átalakított koronázási palást használatát. A Szent István-kultusz tudatos ápolását mutatja az is, hogy ő is az Imre nevet adta elsőszülött fiának, későbbi utódának.

Béla tanult testvérbátyja és nagybátyjai trónviszályából, ezért a királyságra törő Géza öccsét bebörtönözte az őt támogató édesanyjával, Eufrozina özvegy királynéval együtt, s később mindkettőjüket száműzte. A zavartalan trónöröklés biztosítása végett az esztergomi érsekkel 1182-ben megkoronáztatta nyolcéves fiát, Imre herceget, aki III. Béla 1196-ban bekövetkezett halála után gond nélkül követte őt a trónon.

III. Béla király sírja (balra lent), balra fent Szent István üres sírhelye Székesfehérváron a Nagyboldogasszony-bazilika falmaradványai közt (Fotó: Jászai Csaba/MTI/MTVA)

Az erőskezű, abszolút hatalmat kiépítő király birtokolta az ország erőforrásainak, földterületei­nek, bányáinak, vámjövedelmeinek döntő többségét, s kora leggazdagabb uralkodói közé emelkedett. Második felesége, Capet Margit révén rokona lett a francia királynak, s első kezdeménye­zője a francia műveltség és művészetek, különösen az építészet magyarországi meghonosításának.

III. Béla ténylegesen 24 évig, megkoronázott királyként több mint 23 évig volt az ország uralkodója. Legjelentősebb és legmaradandóbb újításai közé tartozik a királyi kancellária megújítása és a hivatalos ügyek írásba foglalásának elrendelése, továbbá az oklevéladás decentralizálása a vidéki hiteleshelyeken. Még ennél is fontosabb volt a Szent István-kultusz megerő­sítése és továbbfejlesztése I. László, a lovagkirály 1192. évi szentté avatásával. Szent István, Szent László, Nagy Béla: e három egymás örökébe lépő kiemelkedő uralkodónk nyomán hívták a XII–XIII. század fordulójától a magyar dinasztiát a szent királyok – Európa-szerte tisztelt – nemzetségének.

Borítókép: III. Béla arcrekonstrukciója és koponyamásolata az Attila örökösei – a hunoktól az Árpád-házig című időszaki kiállításon a természettudományi múzeumban, 2019 (Fotó: MTI/Illyés Tibor)