Ma már nem kell megindokolni, miért, magyarázkodni pedig végképp nem kell miatta, definícióként jelenthetjük ki, hogy a sport is a kultúrtörténet része. Magyarországon ez hatványozottan így igaz, hazánk a nyolcadik az olimpiai örökrangsorban, magamat büszkén kihúzva írom le, nincs még egy olyan emberi tevékenység, amelyben ennyire előkelő pozícióban lennénk a nemzetek versenyében. Évtizedekkel ezelőtt még tudósainkkal dicsekedtünk, igaz, volt ebben némi önámítás, hiszen Nobel-díjasaink, bár itt születtek, Szent-Györgyi Albertet leszámítva nem hazai földön végezték tudományos tevékenységüket. Ennél is fájdalmasabb beismerés, hogy mintha elapadt volna az utánpótlás. Nyelvünk adottságainak is köszönhetően, meg merem kockáztatni, legnagyobb költőink is a világ élvonalába tartoznak, de – fájdalom – ami előny, az egyben hátrány is, magyarul rajtunk kívül elenyészően kevesen értenek a nagyvilágban. A sportnak ezzel szemben – a zenéhez hasonlóan – egyetemes a nyelve, s a magyar sport a globalizáció világában is állja a versenyt, rendre felbukkannak újabb és újabb klasszisok, akiket a sportzsargon megszokott túlzásával élve hősökként tisztelünk.
Jó ez így?
Emlékszem, kisdiákként mindig bajban voltam, amikor arról kérdeztek, arról kellett fogalmazást írni, hogy ki a példaképem. Gyermeki lélekkel is éreztem a dolog súlyát, hogy valamelyik nagy magyart kellene megnevezni, valamelyik királyunkat, netán Széchenyit, Kossuthot, esetleg a lánglelkű Petőfit, de a szívem nem ezt diktálta. Történelmi alakjaink közül még Mekcsey állt hozzám a legközelebb az Egri csillagokból, de valószínűleg inkább Bitskey Tibor kiváló alakításának köszönhetően.
Igazán nagy hatással a sportolók voltak rám. Ma is tisztán emlékszem első sportélményemre, ahogy ötévesen a tévében láttam, amint Németh Miklós gerelyhajításban megnyeri az olimpiát. Féltett kincsként őriztem az egyik kisiskolás futóversenyen kapott, Wichmann Tamást ábrázoló kártyanaptárt, amiért még fagyipénzt is kínáltak az osztálytársak, de ki nem adtam volna a kezemből. S persze rajongtam a futballistákért, mindenekelőtt Nyilasiért, ám az osztályban is akadt nálam két jobb focista. Mivel tűrhetően sakkoztam, még – mint a szellem embere – valamelyik sakkozó kínálkozott volna leginkább kellőképpen megfontolt választásként, de a példakép, éreztem, ennél többet jelent. Sokáig a szobám falát sem díszítette egyetlen sztár képe sem. Ha meg lett volna, talán még Robert Plantét raktam volna ki, egyrészt mert a Led Zeppelin zenéje betalált, másrészt irigykedve gondoltam arra, az ő szőke fürtjei után tuti, hogy bomlottak a csajok.
A szöuli olimpia hozott áttörést. A Los Angeles-i játékok nekünk kimaradtak, ezért is volt elementáris hatású a ráadásul roppant sikeres, tizenegy magyar arannyal záruló 1988. évi olimpia. Ma sem tudom, minek köszönhettük a szerencsét, a mi giminkből is indult busz az olimpikonok fogadására a Budapest Sportcsarnokba, én is tülekedtem az aláírásokért az ingyen osztogatott poszterekre, s szereztem is mindenkitől, akitől csak akartam.
Szöul bajnokai a rendszerváltozás hajnalán tényleg hősök voltak. Egyiküket, Csipes Ferencet pedig talán példaképemnek is tekintettem egy ideig. Valószínűleg azért, mert nap nap után láttam edzeni, lenyűgözően lapátolt, muzsikált alatta a hajó, s mert személyesen is megismerhettem, a honvédosok a nyári estéken átjártak a gimiudvarba focizni, együtt rúgtuk a labdát. Bátorságot gyűjtve egyszer a vízen is beálltam közéjük edzeni. Nem prüszköltek elkényeztetetten, az edzőjük, Angyal Zoltán sem tessékelt más irányba. Az első kétszer három perc után még el is hittem, hogy bírom velük az iramot, aztán kiderült, ez csak a bemelegítés, az első egyperces résztávnál rögvest farvízre kerültem, a másodiknál leszakadtam, a harmadiknál leforrázva visszafordultam…
Mit akarok mondani e leporolt emlékekkel? Nyilván Csipes és kortársai sem voltak hibátlanok, de hús-vér emberekként jártak közöttünk. Nem hibáztatom az utódaikat, ma már ez szinte lehetetlen. Akkora a zaj, hogy elnyomja a tiszta hangokat. Mindenki médium, a közlés pedig elsősorban nem információ, hanem kommunikáció, a világ egyre inkább gigantikus valóságshow-ra kezd emlékeztetni. A sport – úgy-ahogy – azért még a béke szigete, mert valós teljesítmény nélkül itt szinte lehetetlen kitűnni. Úgy is fogalmazhatunk, kiváltság, ha valakit az alapján ítélnek meg és ismernek el, hogy mit tud. Hiba ezzel visszaélni. Talán nincs is még egy olyan ország, amely olyan becsben tartja a bajnokait, mint Magyarország. Kicsit érdesebben: kajak-kenuból, vívásból, birkózásból, a piac ingerküszöbét el nem érő sportágakban máshol csak elvétve lehet kiemelkedő egzisztenciát teremteni. Mindez felelősséggel is jár.
Hétfőn rendezték a magyar sport kissé túlhajtott, de így is patinás ünnepét. A sportgálát megannyi korábbi híresség mellett Novák Katalin köztársasági elnök is megtisztelte jelenlétével, sőt ő adta át az életműdíjat a korszakos edzőnek, Fábiánné Rozsnyói Katalinnak. Éppen azok hiányoztak, akikre a legjobban számítottunk, a magyar sport négy legragyogóbb csillagából három nem szakított időt arra, hogy részt vegyen az eseményen.
A hőst az különbözteti meg a sztártól, hogy közülünk való, velünk él. S nem csak amikor az érdek úgy kívánja.
Borítókép: Idén Fábiánné Rozsnyói Katalin kapta az MSÚSZ életműdíját (Fotó: Nemzeti Sport/Szabó Miklós)
