Magyarország becsben tartja élsportolóit

Kijelenthetjük, hogy a sport is a kultúrtörténet része.

A szöuli olimpia hozott áttörést. A Los Angeles-i játékok nekünk kimaradtak, ezért is volt elementáris hatású a ráadásul roppant sikeres, tizenegy magyar arannyal záruló 1988. évi olimpia. Ma sem tudom, minek köszönhettük a szerencsét, a mi giminkből is indult busz az olimpikonok fogadására a Budapest Sportcsarnokba, én is tülekedtem az aláírásokért az ingyen osztogatott poszterekre, s szereztem is mindenkitől, akitől csak akartam.

Szöul bajnokai a rendszerváltozás hajnalán tényleg hősök voltak. Egyiküket, Csipes Ferencet pedig talán példaképemnek is tekintettem egy ideig. Valószínűleg azért, mert nap nap után láttam edzeni, lenyűgözően lapátolt, muzsikált alatta a hajó, s mert személyesen is megismerhettem, a honvédosok a nyári estéken átjártak a gimiudvarba focizni, együtt rúgtuk a labdát. Bátorságot gyűjtve egyszer a vízen is beálltam közéjük edzeni. Nem prüszköltek elkényeztetetten, az edzőjük, Angyal Zoltán sem tessékelt más irányba. Az első kétszer három perc után még el is hittem, hogy bírom velük az iramot, aztán kiderült, ez csak a bemelegítés, az első egyperces résztávnál rögvest farvízre kerültem, a másodiknál leszakadtam, a harmadiknál leforrázva visszafordultam…

Mit akarok mondani e leporolt emlékekkel? Nyilván Csipes és kortársai sem voltak hibátlanok, de hús-vér emberekként jártak közöttünk. Nem hibáztatom az utódaikat, ma már ez szinte lehetetlen. Akkora a zaj, hogy elnyomja a tiszta hangokat. Mindenki médium, a közlés pedig elsősorban nem információ, hanem kommunikáció, a világ egyre inkább gigantikus valóságshow-ra kezd emlékeztetni. A sport – úgy-ahogy – azért még a béke szigete, mert valós teljesítmény nélkül itt szinte lehetetlen kitűnni. Úgy is fogalmazhatunk, kiváltság, ha valakit az alapján ítélnek meg és ismernek el, hogy mit tud. Hiba ezzel visszaélni. Talán nincs is még egy olyan ország, amely olyan becsben tartja a bajnokait, mint Magyarország. Kicsit érdesebben: kajak-kenuból, vívásból, birkózásból, a piac ingerküszöbét el nem érő sportágakban máshol csak elvétve lehet kiemelkedő egzisztenciát teremteni. Mindez felelősséggel is jár.

Hétfőn rendezték a magyar sport kissé túlhajtott, de így is patinás ünnepét. A sportgálát megannyi korábbi híresség mellett Novák Katalin köztársasági elnök is megtisztelte jelenlétével, sőt ő adta át az életműdíjat a korszakos edzőnek, Fábiánné Rozsnyói Katalinnak. Éppen azok hiányoztak, akikre a legjobban számítottunk, a magyar sport négy legragyogóbb csillagából három nem szakított időt arra, hogy részt vegyen az eseményen.

A hőst az különbözteti meg a sztártól, hogy közülünk való, velünk él. S nem csak amikor az érdek úgy kívánja.

Borítókép: Idén Fábiánné Rozsnyói Katalin kapta az MSÚSZ életműdíját (Fotó: Nemzeti Sport/Szabó Miklós)