Változatos hangzás, tökéletes előadói munka, hiányzó külső narrátor

Egyik szemem sír, a másik nevet, mikor a lemezt hallgatom.

Balogh Melinda munkásságát már többször méltattam, így az énekesnő 2019-es Napkerék albumát, illetve a Bahorka Társulat Pletykázó asszonyok lemezét is. Utóbbi formációra afféle kortárs folkszupergrupként is tekinthetünk, a mesélői-frontasszonyi szerepkört Balogh Melindán kívül még Horváth Sára és Kaszai Lili, olykor pedig Caussanel Izabella viszi. A Bahorka improvizációs folklórszínházában kiváló muzsikusok találkoztak Bősze Tamás Jean-Pierre-től ifj. Csoóri Sándorig – az ő nevük most fölbukkan Balogh Melinda legújabb szólólemezén is. Pontosabban Jean-Pierre és Balogh Melinda társ­szerzőként szerepel a Tündér Ilona és Árgyé­lus című anyagon, a borító szerint a zenei rendezők is ők voltak ifj. Csoórival együtt, míg a szövegek összeállításában Horváth Sára volt Balogh Melinda segítségére.

A muzsikusok és instrumentumaik lajstroma impozáns: Szilágyi Tóni hegedűn és harmonikán, Sára Csobán furulyán és szaxofonon, Éri Katalin nagybőgőn, ifj. Csoóri brácsán, Jean-Pierre pedig kobzon, dobon, gardonyon, darbukán, kannán működött közre, és ő énekli a remek kettősöket is Balogh Melindával. A Bahorka említése azért is fontos, mert a Tündér Ilona esetében is zenés hangjátékról, avagy színpadra szánt zeneműről, avagy az ősi tündérmese dramatizált-muzsikált változatáról van szó.

A kritikus ilyenkor mindig heves küzdelmet folytat a meghatározásokkal, hisz a posztmodernitásból nézve többszörös műfaji határátlépésről van szó, pedig muzsikálás és mesélés összefonódása (bármelyik javára) éppoly természetes volt az elektromosság korát megelőző kultúrtörténetben, mint a munka közbeni éneklés. Ének és mese arányai egyébként körülbelül olyanok Balogh Melinda lemezén, mint a legendás Cseh–Bereményi-páros konceptalbumain, a Frontátvonuláson, a Nyugati pályaudvaron vagy a Levél nővéremnek első és második lemezén. Ám itt természetesen nem „alanyi” művészetről van szó, hanem egy ősi teremtés-, illetve beavatástörténetnek szőttek új köntöst a Kárpát-medence népi muzsikájából. A lemezborítón nincs föltüntetve, ám az internetes hírek mind Novák Péter dramaturgi közreműködéséről tanúskodnak.

Márpedig az első, ami a hallgatónak föltűnik amellett, hogy jó a zene, az a produkció dramaturgiai átgondolatlansága. Ha nemcsak zenét hallgatunk, de követjük a történetet, és van némi fogalmunk a tündérmesékről, netán zavarunkban még föl is lapozzuk az Árgyélus és Tündér Ilona valamelyik változatát, akkor ez a remek hallgatnivaló inkább tűnik vázlatnak, mint érett, zenés drámai műnek.

Pedig a készítők tökéletesen tisztában voltak azzal, milyen ősi anyaghoz nyúlnak, hisz az eredettörténet (egy csekélyke része nyilván, a teljességre törekedve egész monográfiát kellett volna mellékelni a lemezhez) ott áll a lemez kísérőfüzetkéjében, benne említve a II-III. századi görög eredetmonda, no meg Vörösmarty Csongor és Tündéje is. Azért még a János vitéz is megért volna egy fél mondatot, de aki többre kíváncsi a tényleg gigantikus mitológiai-kultúrtörténeti összefüggésrendszerből, az majd beleolvas Árgyusi Imre Tündér Ilona keresése című tanulmányába.
Lássunk pár konkrétumot – ha csak pár volna, nem is említeném, de számos akad.

„Volt ennek az Árgyélusnak egy titkos kis szelencéje, amibe ha beleszippantott, akár három nap, három éjjel le sem húnyta a szemét” – mondja a mesélő. A mesében itt dohány szerepel, lévén ez egy tubákosszelence. Miért húzták ki a szövegből? Féltik a kiskorú hallgató egészségét? Akkor írjanak bele bűvös port, vagy bármit. Vagy ne szippantson belőle, csak nyissa ki, s engedje ki belőle a fényt, mint a mese csillagmítoszi olvasatában (azért is érthetetlen a dolog, mert később a Kosárhegy nótában előkerül egy kosteleki szivar).

A gonosz boszorkány antréja a Lolo dikhlo című nótával annak ellenére sem szervesül a szerelmeseket próbára tévő dramaturgiai fordulattal, hogy a szövegbe beleírták Ilona hajtincsének levágását. Miért énekli el a banya ezt a dalt?

Az alkotók az ötszáz évvel ezelőtti erdélyi fejedelemség idejébe helyezik a mesét a bevezető narrációval. Ez igazából néhány személy- és helységnéven túl nem tesz hozzá semmit a kortalan történethez. Milyen jelentőséggel bír a tündérmese szempontjából, hogy a sánta farkasból Pargali Ibrahim pasát csináltak? Vagy az alkotók a megszámlálhatatlan történetváltozat közül olyat vettek alapul, melyet a kritikus nem ismer? Akkor miért nem tüntették ezt föl a borítón? Ha pedig csak művészi szabadságról van szó, a koncepció nem világos.

Balogh Melinda Tündér Ilona bőrébe bújva, az ő szemszögéből meséli, narrálja a történetet. A hagyományos meséknek mindig külső narrátora van. Mesélő és szereplő mindig elkülönül, mert valójában így lehet átélni a történetet, hallgatóként így helyezkedhetünk bele annak a szereplőnek a bőrébe, akit erre kiválasztunk. Természetesen a mesélő is elátssza a szereplőt, aki éppen beszél (ezt egyébként Balogh Melinda és Jean-Pierre is hallhatóan ösztönös tehetséggel, manírok nélkül teszi), de akkor is szükség van a külső narrátor hangjára. Aki nem hiszi, kérdezzen meg egy mesekutatót.
S még sok kérdést fölvet az anyag – taglalásukhoz e cikk kevés.

Szóljunk ezért az album erényeiről: az előadóművészi munka tökéletes, a nyitány gyönyörű balladájának drámai duettje Kátai Zoltán és Écsi Gyöngyi hasonlóan szuggesztív stílusát idézi.
A zene és a hangszerelés változatos és hangulatos, a hangzás nekem kicsit steril (és több atmoszférát, hangeffektet is elbírna, ha már mese), de ez már tényleg csak ízlés dolga. A keverés máskülönben arányos, minden hangszert remekül hallani. És még egyszer: Balogh Melinda és Jean-­Pierre hazánk legjobb énekesei-előadói közé ­tartoznak, akkor is kényeztetnék füleim, ha a telefonkönyvet énekelnék. Szóval egyik szemem sír, a másik nevet, mikor a lemezt hallgatom – és bízom abban, hogy a kiváló muzsikusok átgondolnak pár dramaturgiai kérdést, ha majd koncertekre kerül sor.

(Balogh Melinda–Bősze Tamás Jean-Pierre: Tündér Ilona és Árgyélus. Fonó Budai Zeneház, 2022, Budapest)

Boríókép: Balogh Melinda (Fotó: Facebook)