Lajtos Nóra Serfőző Simon Kossuth-díjas költő ajánlásával megjelenő verseskötetét versszociográfia alcímmel látta el, s így teremtett új műfajt a líra világában. A szociográfia eredendően prózai műfaj, gondoljunk például Illyés Gyulától a Puszták népére vagy Darvas József A legnagyobb magyar falu című munkájára. Lajtos Nóra gyermekélményeket ír le a rá jellemző, transzcendentális szférákba is betekintő lírai érzékenységgel, s ez a retrospektív líra szinte adatszerű pontossággal jeleníti meg a gyermekkorban megélt tapasztalatokat.
A gyermekkor tenyerén három ciklusba rendezi a verseket: Nádudvar, Gyerekszoba, Nagymama kamrája. A nyitóvers, a Kismoszkva címével felkelti az érdeklődést. Nádudvar történetéből megvilágosodik a ragadványnév szerepe: a települést ötven évig így emlegették. Mit tapasztalhatott meg a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején egy átlagosnál érzékenyebb gyermek? A nádudvari téeszben, ahol nem volt értelme gyapotot termeszteni, a református lelkipásztor szertartásain, aki csak titokban adhatta össze a párokat… A szabadságharc idején Kossuth Lajos is töltött Nádudvaron egy éjszakát, itt hirdették ki Bem apó újabb erdélyi diadalát. Nem mellőzhető a háromszáz éves múltra visszatekintő fekete kerámia, a népi kismesterségek sokszínűsége.
Lajtos Nóra kötetében a személyiségábrázolás elemei, a megélt történetek, a nádudvari pillanatképek a visszaemlékezés ünnepévé magasztosulnak minden „vers-epizódban”. „Belénk égett agyagostól az anyaföld, ...Sormintákat / karcolt ránk az élet, / feketeségünkhöz lassan hozzászoktunk” – írja vallomásosan a Vörös és feketében, ahol a vörös arra a letűnt korszakra utal, amelyből nem maradt más, csak az úttörőnyakkendő és a tyúkok vére a kopasztóasztalon.
A kötet egyidejűleg mikrotörténelem, a költő az egyén, a család, a lakóközösség és a szűkebb környezet intenzív történeti vizsgálatát végzi. Jóllehet az életet alakító egyéni és csoportkohéziós tényezők bizonyítják: a tények és az értelmezések szakadozottságában nincs igazán objektív történelem.
A Nádudvar verseit a Gyerekszoba hangulatos leírásai követik. Aligha lehet szebben írni az anyáról, mint az Anyám kétszikű rózsa című versben: „Anyám kétszikű rózsa, hallgatása csöndbársony, / kerítésre felfutó szára az ég felé magasodik: / Isten-oltotta nemes fajta, tudom, odaát is / levélkarjaival átölel majd.”
A Nagymama kamrája további bepillantást ad Lajtos Nóra önéletrajzi emlékezetének kincsesházába. Megbizonyosodhatunk a nagyszülők személyiségformáló szerepéről, a társas kapcsolatok fontosságáról. A történések értelmezésével egyidejűleg minden alkalommal megtörténik az önbemutatás. „Nagymama kamrájában ott volt a túlvilág, […] A zománcozott piros bödönben kacsazsíros volt a csönd, […] a kékben disznózsíros az emlékezet, a felakasztott levesszűrőn átfolyt a gyermekkorom.”
A tárgyak a versekben maguk is mind életre kelnek, hogy játszótársak lehessenek a mindennapok élményszerű bemutatásában.
Eszembe jut Schachter és Singer érzelemelmélete: a memória nem tekinthető adatrögzítő eszköznek, az érzelmi kötődés ereje a meghatározó. Ezekben a versekben mégis tűpontosak a helyrajzok, a személyleírások, a történések. Különös adottsággal kell rendelkezni ahhoz, hogy ilyen határozottan, adatszerűen és hitelesen táruljon elénk az emlékezet. Lajtos Nóra versszociográfiái pozitív töltésűek, még a traumatikus emlékek is szépségbe és derűbe oldódnak, a semleges élmények kihullanak az agykéreg azon részén, ahol az emlékezés alapanyagának át kell haladnia. „A piros zománcos vájdlingban átmosatta velem nagyanyám a nyers húst, melynek darabjai úgy csúsztak ki apró kezeim közül, mint egy rossz emlék, amely egy idő után felidézhetetlenné válik” – írja a Kopasztásban.
Alig érünk végig a köteten, máris kedvünk támad újraolvasni azt, újra belépni a gyermeki világba. Ebben a kötetben valami olyasmi történik, ami születésének pillanatától kezdve halhatatlanságra tart igényt.
(Lajtos Nóra: A gyermekkor tenyerén. Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2022, 78 oldal. Ára: 1990 forint)
