Reggelente, miután felébredek, mint a legtöbb ember, egyből a telefonom után nyúlok, már nem is a kommunikációs, valamint a vele járó tudás- és érzelmi vágytól vezérelve, hanem automatikusan, a napi rutin részeként pörgetem végig a közösségi médiában érkezett üzeneteket, majd a legfontosabb híreket. Lódítottam. Noha magam is elválaszthatatlan vagyok a telefonomtól, annak kicsi kijelzőjén nem szeretek nemhogy olvasni, még böngészni sem. Nekem ezért a laptopom a legjobb barátom…
A töméntelen mennyiségben áradó információ azt sugallja, mennyire színes, mennyire kitágult a világ, és azt a hamis érzetet táplálja továbbá, hogy ennek mi magunk is részesei, sőt fontos alakítói vagyunk. Elolvasunk néhány posztot, kommentárt Ferenc pápa látogatásáról, s máris pontosan tudjuk, mit akart mondani a szentatya, amikor a nyitott kapukról beszélt, amúgy roppant szimbolikusan.
Ha médiumaink – amelyekről már azt sem állíthatjuk magabiztosan, hogy mi választottuk őket – azt akarják közvetíteni, hogy a pápa megdorgált minket, magyarokat, akkor meg vagyunk dorgálva, ha pedig azt, hogy ellenkezőleg, megdicsért minket, akkor meg vagyunk dicsérve.
A lényeg, hogy tíz perc tájékozódás után szakértőivé válunk a témának, már bátran posztolunk és írunk kommentet mi magunk is, nevetség tárgyává téve akár olyan gondolkodókat, akik anno az egész életüket a keresztény bölcseletnek szentelték.
Eközben azt sem vesszük észre, hogy nem csupán, sőt lassan úgy is fogalmazhatunk, már nem is embertársaink igyekeznek tájékoztatni, instruálni bennünket, hanem különféle algoritmusok terelik felénk a személyre szabott információt. Hiszen kinek van türelme és pláne ideje a sütibeállításokkal, a hírhedt apró betűs feltételekkel bajlódni, beleegyezünk, kipipáljuk ízibe, csak hogy haladjunk, mert az internet világában nincs, nem lehet korlát, ma már ott érezzük magunkat igazán komfortosan.
Tépelődés, veszélyérzet nélkül használatra bocsátjuk internetes profilunkat, s igen, abba is beleegyezünk, hogy lehallgassanak minket.
Bizony, ha sokat beszélünk a balkáni fűaknázó molyról és a közönséges szerecsenlepkéről, a gúgli már tolja is a hirdetéseket a különféle lepkehálókról vagy éppen a védekezésként ellenük való permetezőszerekről.
Úgy illik, hogy magamon kezdjem az élveboncolást, töredelmesen azt is be kell valljam, ma már nem tudom pontosan, kinek is írom az alábbi és fentebbi sorokat. Régen ez is másképp ment, követhetőbben persze. Az újságokat kinyomtatták, a vásárló többé-kevésbé átgondolt preferencia alapján fizetett elő valamelyik lapra, vagy éppen vásárolta meg azt az újságosnál. Visszagondolva valóban szörnyű világ volt. Ma, ha úgy akarjuk, semmit sem olvasunk el, semmibe sem nézünk bele, vagy éppen egy nap alatt egy lexikonra való információt zúdítunk magunkba. Még hogy megszabják nekünk, hogy tizenhat oldalra való hírmennyiséggel, beszámolóval kell élnünk minden egyes nap! S ezért még fizetni is kellett! Botrány!
Az online világban ez már másképp megy. Először is ingyen jön a hír, azt pedig természetesnek vesszük, hogy a telefon-előfizetésért, az újabb és újabb készülékért fizetni kell. A célközönség már bonyolultabb kérdés. A magunk példájánál maradva természetesen ma is vannak olyan olvasók, akik közvetlenül a Magyar Nemzetet (magyarnemzet.hu-t) keresik. Ennél azonban összetettebb a dolog. A mi portálunk is kiad egy nap majd kétszáz cikket, kizárt, hogy bárki mindegyiket végigolvassa. A szelektálást a személyes érdeklődésen felül megkönnyíti a címlap orientálása, de a hírözönben így is megeshet a virtuális esernyő nélkül elázó olvasóval, hogy olyan írás zúdul rá, amely nem érdekli, vagy éppen ellenkezőleg, olyan is elkerüli a figyelmét, amely viszont kedvére való lenne. S természetesen minden portál igyekszik új és új olvasókat toborozni, mert belénk verték, hogy növekedés nélkül nincs élet. Ez már-már axióma, hiszen maga a világegyetem is tágul folyton-folyvást (legalábbis ezt állítják a nem feltétlenül független tudósok). Igyekszünk a fogyasztók kedvében járni, s nem csupán olyan letűnt, megmosolyogtató módszerekkel, hogy fontos dolgokról számolunk be szakszerűen, a forma legalább olyan fontos, mint a tartalom.
Ezért nem is az olvasók, hanem a keresőmotorok kegyét lessük, mert aki keres a virtuális valóságban, az így könnyebben ránk bukkanhat. Végső soron tehát egy algoritmusnak, a sokat emlegetett mesterséges intelligenciának (MI) szolgáltatjuk ki magunkat mindannyian.
Azzal biztatjuk magunkat, hogy urai vagyunk a helyzetnek, az MI-t is az ember programozza, de akik mélyen kutatják a témát, arra hívják fel a figyelmet, hogy a folyamat megváltozóban van, szép lassan nem a gép szolgálja az embert, hanem az ember a gépet, ami persze ma már nem tengelyekből, fogaskerekekből, különféle alkatrészekből, hanem a végtére roppant egyszerű bináris kódolás végtelen birodalmából áll.
A disztópikus önsajnálkozást azzal a bátortalan következtetéssel igyekszem lezárni, hogy noha áltatjuk magunkat a nekünk is megnyíló világgal, valójában egyre kevésbé ismerjük azt, a hatásunk pedig teljesen elenyésző annak működésére. Ám véletlenül sem a hiábavalóság érzetét kívánom sulykolni, amelyről jól tudjuk, hová vezet, távolról kerüljük el, hogy a Sunset Limited befusson életünk pályaudvarára. Inkább azt a véleményt erősítem, hogy ami igazán szép és fontos az életben, az mind offline.
Mint például répát vagy borsót vetni – hogy ne a legkézenfekvőbb példákat soroljam. Ugyan tartok tőle, ezzel nem csigázom fel az érdeklődést, de ha teret kapok rá, ígérem, legközelebb megpróbálom mégis legjobb tudásom szerint kifejteni…
