Az emlékhelyek napja májusban jó alkalom az ágyúlövésre, tudniillik a szigeti várkapitány annyiszor hozatja elő az apró, faküllős löveget, ahányszor csak lehetőséget talál rá. Salamon Ferenc romantikus hajlamú, tollforgató ember. Főállásban várkapitány, emellett a Szigetvári Várbaráti Kör alelnöke, újságíró és történelmi regények szerzője. Alkalomadtán nemcsak ő veszi fel a Zrínyi Miklós korának nemesi viseletét idéző rézgombos kék dolmányát a széles sárga övére akasztott kardjával és darutollas süvegével, hanem a Szigetvári Várbaráti Kör elnöke, Varga Zoltán alpolgármester is felölti szép, sujtásos kabátját. A Zrínyi Várzászlóalj tüzérkülönítményének két ifjú tagja, egyikük vértben, mindketten tollas süvegben, szablyával felszerelkezve sütik el az ágyút. Az ágyú a kicsinyített mása annak a várudvaron álló eredetinek, amely az erődítményt övező egykori láp iszapjából került elő, és amelyről nem tudni, hogy a fényes tekintetű Szulejmán szultán hozta magával, vagy Zrínyi lövetett vele a gerendákból, fonatokból és agyagból tapasztott széles földsáncokról.
Sziget várát azért volt nehéz bevenni, mert korszerűen alacsony, tíz méter széles földsáncait a visszaduzzasztott Almás patak vizéből képzett nagy kiterjedésű tó és mocsár vette körül. A vár és a város két-két vizesárokkal elválasztott részből állt. Mivel a XVI. századi ostromágyúk lőtávolsága nem volt több három-ötszáz méternél, így ha a támadó a falakat akarta töretni, e távolságon belül kellett elhelyeznie ütegeit. Míg az 1556-os sikertelen ostrom idején fatöltésekkel próbálkoztak – amelyeket a Horváth Márk vezette védőknek sikerült rendre felgyújtani –, addig 1566-ban az Ali Portuk vezette szultáni fősereg stratégiát váltott: mindenekelőtt a vizet igyekeztek lecsapolni.
A várkapu átjárójában még percek múlva is ott lebeg a lőpor füstje, érezni a jellegzetes szagot. A falak tetején óra nélkül díszeleg a barokk óratorony, amelyet még Huin János József dél-dunántúli főkapitány emeltetett, aki a XVIII. században logisztikai bázissá alakíttatta át a székhelyéül szolgáló várat. Ő építtette azt a kazamatasort is, amelyet nemrégiben rendbe hozva, kibővítve adtak át a Nemzeti kastély- és várprogram kétmilliárdos beruházása eredményeként. A kazamatasorban volt egykor a királyi katonák garnizonja, raktárak és műhelyek.
Mindezt az iménti díszlövést vezénylő Salamon Ferenc várkapitány meséli, miközben fellépcsőzünk az elmúlt években felújított várfalak gyilokjárójára. A vár északnyugati sarokbástyájának tetejéről megmutatja, hol volt a parányi belső vár lőportornya, Zrínyi Miklós és megfogyatkozott csapata az 1566-os ostrom drámai fináléjában, hol húzódott a belső és külső várat elválasztó vizesárok a híddal, amelyen át kivont karddal, esküvőjére készült díszruhájában, zsebében száz arannyal kirohant a magyar (és horvát) nemzet hőse. Miért volt nála a száz arany? Mert tudta, hogy meg fog halni, de aki őt megöli, az ne legyen aztán szegény ember! Ezt búcsúlevelében le is írta, ha kell, Salamon Ferenc pontosan idézi.
Az akkori belső vár hengeres tornyának helye, kútja ma csak jelzésszerűen látható. Állítólag egy asszony önfeláldozása árán – bár erre nincs bizonyíték – az itt lévő lőporraktár közvetlenül a kirohanás után felrobbant. A detonáció a földdel tette egyenlővé a belső várat, feljegyzések szerint az irtózatos erejű robbanás hangját az innen száz kilométerre fekvő Kanizsán is hallották.
A mai, kőből és téglából épült várfalak a török uralom idején, illetve azt követően épültek a korábbival megegyező nyomvonalon. Nem úgy a korabeli városfalak, amelyek a település növekedésével idővel már az emlékezetből is kikoptak.
A várkapitányt elszólítja mellőlünk a kötelesség, egy Nikola Zrinski várát megnézni érkezett horvát diákcsoportot kell kalauzolnia. A rendhagyó történelemóra fénypontja a fokossal történő bajvívás bemutatása, amely kitörő ovációt generál a délszláv fiatalok körében.
Nagyon sok török turista is látogatja Szigetvárt, ami érthető, tekintettel legnagyobb uralkodójuk, Szulejmán utolsó nagy csatájára és a számos török épületre, köztük az épen maradt dzsámira és a csonka minaretre – veszi át az idegenvezetést Varga Zoltán, a várbarát kör elnöke. Elmeséli, hogy a török állam képviselői néhány éve felajánlották, hogy ha akarjuk, újjáépítenék a minaretet, de a magyarok inkább úgy döntöttek, már vagy háromszáz éve ilyen rövid ez a „ceruza”, jó nekünk ez így is.
Említ egy legendát, mely szerint az „igazhitűek” gyalázatos módon a környező magyar falvak keresztény templomainak anyagát használták fel építkezéseikhez, ám erre sincs bizonyíték. Az anyagvizsgálatok inkább azt mutatják, hogy a Mecsek ismert kőfejtőiből hordtak ide anyagot a falak, a dzsámi és a minaret építéséhez, illetve helyben égetett lapos, török téglát használtak.
Salamon Ferenc vidáman, kipirulva csatlakozik vissza a harci bemutatóról hozzánk. A barokk kazamatasorból a rendszerváltás után szállodát akartak kialakítani, de az elképzelés dugába dőlt – meséli –, a homlokzatát alkotó boltíves nyílások évekig bepallózva álltak. Ezért is nagy dolog, hogy mostantól kiállítási és egyéb turisztikai célokat szolgálhat a rekonstrukción átesett várrész. A XVIII. században a kazamatasor tetején közönséges fű nőtt, melyen kecskék legeltek. Van is egy panaszlevél, mely szerint a katonák nehezményezik, hogy eső idején a kecskeürülék bűzös leve fentről leszivárog a hálótermeikbe. Szerencsére a kazamatát immár zöldtető fedi.
A várkapitány a várfal tetejéről egy ágyúlövésnyire lévő pont felé mutat.
– Innen a fáktól nem látszik, de ott van Julika néni keresztje, a Látomáskereszt. Julika néni álmot látott a hetvenes években, amelynek értelmében neki pontosan oda keresztet kell állíttatnia. Azt senki, ő maga sem tudta megmondani, hogy miért éppen oda. Álmát isteni parancsként értelmezte. A kutatások évtizedekkel később aztán magyarázattal szolgáltak. Azon a helyen az 1566-os ostrom idején egy kis sziget volt. A törökök ágyúállást alakítottak ki rajta, innen ismerjük a távolságát. Feljegyzések szerint az ostromot követően azon a szigeten az elesettek ezreinek holttestét égették el. Ha arra sétálok, engem is különös érzések kerítenek hatalmukba – mondja elgondolkodva a várkapitány.
Az 1566-os vár belseje nem az a kellemesen szellős, madárfüttyös liget volt, mint manapság, egyetlen épülettel középen, hanem egy épületekkel és rejtekadó pincékkel telezsúfolt hely. Középen állt a várkápolna, amelynek helyére emelték a törökök a dzsámit, melyhez az 1689-es felszabadulás után az Andrássy grófok építették hozzá az udvarházukat. Az épületegyüttes ma vártörténeti múzeum, ahol sok minden mellett egy makett mutatja az 1566-os vár kinézetét.
Elképzelni is nehéz e békés falak között, micsoda dráma játszódott le 1566. augusztus 6. és szeptember 8. között. A 2500 vitéz és négyezernél is több civil (utóbbiak negyvenkét százaléka gyerek) közül vajon hányan élték túl? Mit élhettek át lelkileg, miközben hiába várták a Győrnél tétlenkedő hatvanezres császári-királyi felmentő sereget? A várkapitány úgy tudja, a kivont karddal ellenségre rohanó Zrínyi Miklós fejlövést kapott, de még élt, amikor elfogták és a janicsár aga elé hurcolták, aki egy ágyúra fektette és lefejeztette. Fejét a kor szokása szerint a törökök a császári-királyi sereg győri táborába küldték, így a szentilonai pálos monostorban, Csáktornya mellett helyezték végső nyugalomra, a testét pedig Szigetvár környékén, ismeretlen helyen hantolták el.
