Szeretet és béke, mint lázadás

A szeretetet és a békét tartja a legfontosabbnak, szerinte ezekről beszélni legalább annyira lázadás, mint a nyolcvanas években üvegdobozba zárva táncolni a színpadon. Bozsik Yvette Kossuth-díjas táncművész, koreográfus tizenévesen a kortárs magyar tánc megújítója lett. Pénteken tölti be az ötvenötödik életévét, társulata szeptemberben lesz harmincéves.

Fotó: Horváth Judit

Bozsik Yvette társulata a Nemzeti Táncszínházban 2019-ben (Fotó: AFP)

– Az édesanyja mit szólt az előadásaihoz?

– Nem értette, hogy miért csúnyítom el magam az előadásokban. Édesanyám a Magyar Rádió riportereként alapvetően haladó szemléletű volt, nyitottan állt a dolgaimhoz. Édesapámmal voltak furcsa helyzetek, például amikor bejött a színpadra a Szkéné Színházban, és ki akart menekíteni az üvegdobozból. Ez a jelenet be is került a Lány, kertben című előadásomba.

– Az édesanyja terelgette a színház irányába?

– Annyiban igen, hogy nem tudta eldönteni, hogy színésznő legyek vagy táncosnő. Szolnokon amatőr szavalóversenyekre vitt, színjátszó csoportba. Édesapám miattam jött fel tizenhat éves koromban Szolnokról, mert nem szerettem a kollégiumot. Nagyon sokat köszönhetek a szüleimnek, és sok darabomban megemlékezem róluk és a gyerekkoromról. A Lány, kertben című darabban is benne van a gyerekkorom. Az önismeret, hogy megtaláljuk magunkban a belső gyermeket, nagyon fontos feladat az életünkben. Gyakran dolgozom szokatlan munkamódszerekkel, például a Katona József Színházban családállítással kezdtem a Lány, kertben próbákat. Mivel a szüleimről és a keresztapámról szóltak a főszerepek, volt, hogy bejöttek a próbára, ezt nem is nézték jó szemmel a színházban. Édesanyám nagyon büszke volt, annak ellenére, hogy nem ábrázoltam mindig pozitívan. Édesapám egy dolgot kért ki magának, amit már felnőttként mondott nekem, és beletettem a darabba. A darab a szeretetről szól, hogy kimondjam, hogy szeretem a szüleimet. És el kellett fogadnom magamat. Nagyon kevés ember tudja, hogy a szeretet ott kezdődik, hogy magamat szeretem. Mindenki mástól várja a szeretetet, mert kapcsolatfüggők vagyunk.

Tabut akkor kell dönteni, amikor nem divat

– A nő és a gyerek áldozattá válása is foglalkoztatja. Hogy lehet kikerülni az áldozatszerepből?

– Már a MeToo-mozgalom előtt beszéltem a témáról. Amikor Budapestre felkerülve elmentem sétálni a Gellérthegyre, egy fiúgaleri kezdett üldözni, meg akartak erőszakolni, a kollégiumig futottak utánam. Emlékszem a mutogatós bácsira is a vonaton. Mindig akkor csináltam tabudöntögető dolgokat, amikor nem volt divat. Amikor divat lett, nem kezdtem el ugyanarról beszélni. Én úgy vagyok nőpárti, hogy becsülöm és szeretem a férfiakat. Ők is lehetnek abúzus áldozatai. Nekem is van két fiam, ezért is meg kellett tanulnom, hogy a feminizmus ne arra menjen ki, hogy szembeállítsuk a nemeket egymással, hiszen egység van.

– A MeToo-val együtt a rendezői abúzus is téma volt. Volt-e olyan helyzet, amikor rendezőként túllépett egy határon?

– Halász Péter a példaképem, aki a szeretet színházát hozta Magyarországra, a Love Theatre-t, amit New Yorkban alapított. Arról beszélt, hogy kétfajta színház létezik, a szeretet- és a tekintélyalapú. Magyarországon inkább a tekintélyalapú színház létezik, vagyis a rendező egy személyben felelős a produkcióért, és mindenkinek tőle kell tartania. Engem kevesen rendeztek, inkább mások fordultak hozzám segítségért. Mindig ki tudtam állni magamért. A maga nemében a Természetes Vészek Kollektívában való létem, az, hogy egy üvegdobozban vagyok a színpadon, az is abúzus volt. Én nem a tekintélyalapú rendezést tartom követendőnek, mert szeretem jól érezni magam a próbáimon, és igyekszem jó légkört teremteni magam körül, sokat nevetni. Biztos, hogy voltak hibáim, olyan pillanatok, amikor megbánthattam valakit. Rendezőnek lenni komoly önismeretet igényel, és ezt nem tanítják sehol, ehhez érettség kell. A Katona József Színházban már fiatalon partnernek tartottak a színészek, ha viszont valaki elfogadhatatlanul viselkedett, akkor kitettem a darabból, mert egyetlen ember energiája el tudja rontani az egész előadást. Kordivat mindenben a rosszat keresni. A saját életünkben is azt kellene látni, hogy mi az, ami jó. A félelem sebezhetővé, sebzetté teszi. Ha bátor vagy és szeretetben élsz, az megóv dolgoktól. Korábban pánikbeteg voltam, ebből is sikerült kigyógyítanom magamat.

Bozsik Yvette társulata a Nemzeti Táncszínházban 2019-ben (Fotó: AFP)

– Mennyire kell máig megmagyarázni, hogy az alternatív indulás után miért rendez operettet?

– Nem beszélgetek erről, de eljut hozzám a kritika, akkor is, ha a Facebookon szidnak. Nem reagálok. Az emberek ma nagyon megosztottak. Mindenki szeretetre és boldogságra vágyik, de a szeretetről beszélni az sokak szerint nem progresszív, ezért sokszor kirekesztenek. A magyarsággal, a magyar nyelvvel, nyelvünk teremtő erejével szeretek foglalkozni, mert nagyon sokat segít az alkotásban és a megértésben. Vannak, akik kevésbé spirituálisak, és azért minősítenek, mert olyanokkal foglalkozom, amik szemmel nem láthatók. Eluralkodott a művészetben, hogy depressziósnak kell lenni. A korszellem, közgondolkodás stigmatizálja a fiatalokat. A halál kultúrájában élünk, és ez egy globális divat. Miközben a szeretet és a béke a legmagasabb tudatszint. A béke mindenkié, nem lehet kisajátítani. Képmutató a világ, de erre mindenkinek rá kell jönnie a saját fejlődése során. Uralja a társadalmunkat a megosztottság, de ha csak ezt látjuk, akkor nem látjuk a teljességet. Divatos, hogy ítélkezünk, de milyen alapon is mondhatunk egymásról ítéletet?

Akkor és ma

– Könnyebb volt harminc éve saját hangon megszólalni, újat hozni, mint ma?

– Fiatalon nagyon egyedül voltam, sok bántást és kritikát kaptam, hogy miért nem vagyok jó kislány, miért nem megyek a többiekkel. Most könnyebb, mert tudatos vagyok, meghallom azokat a hangokat, amelyek mindig is vezettek. Csodás pályát futottam be, és erre nagyon büszke vagyok. A Bozsik Yvette Társulat idén harmincéves, szeptember 16–19. között minifesztivállal készülünk az évfordulóra a Nemzeti Táncszínházban. Közben az Operettben Az Orfeum mágusa című darabot próbáljuk, ami Somossy Károlyról, az Operett alapítójáról szóló ősbemutató lesz.

– Orbán János Dénes írja a darabot, szeret vele dolgozni?

– Kiváló a humora, nagyon szeretünk együtt dolgozni. Pejtsik Péter zenéjével kuriózum lesz ez az előadás. Győrben a Valahol Európában musicalt fogom rendezni. Csodálatos a darab üzenete: nem szabad félni és mindig a gyerekek mutatják meg az irányt. Sokszor én is mondom a koreográfustanítványaimnak, menjetek ki a játszótérre és nézzétek meg, hogyan játszanak a gyermekek.

Borítókép: Bozsik Yvette (Forrás: Horváth Judit)