Szeretet és béke, mint lázadás

A szeretetet és a békét tartja a legfontosabbnak, szerinte ezekről beszélni legalább annyira lázadás, mint a nyolcvanas években üvegdobozba zárva táncolni a színpadon. Bozsik Yvette Kossuth-díjas táncművész, koreográfus tizenévesen a kortárs magyar tánc megújítója lett. Pénteken tölti be az ötvenötödik életévét, társulata szeptemberben lesz harmincéves.

Fotó: Horváth Judit

– Mennyire volt művészileg ihletett időszak a rendszerváltozás előtti néhány év, amikor a nyolcvanas évek közepén saját performanszokkal állt elő itthon és külföldön?

– Az Eleven tér és A győzelem tegnapja 1986-os szóló előadásaim voltak ikonikusak. Kis térben táncoltam őket, ezekkel léptem fel Párizsban, titokban. Akkor ez még nem volt engedélyezett, és nemcsak Párizsban. A MU Színházban is feketére festett hajjal mentem fel a színpadra, hogy ne ismerjenek fel. Nem maradt titokban a párizsi fellépésem, az Állami Balettintézet akkori igazgatója irodájában ott volt a Les Saisons de la Danse, az egyik neves francia táncmagazin, amelyben leírták, hogy Yvette B. fellépett Párizsban. Kifejtették, hogy a magyar táncművészet húsz évvel el van maradva a franciától, viszont Yvette B. húsz évvel megelőzi a magyar táncművészetet. Büntetésből elvették a vizsgakoncertszámomat. Ennek ellenére Pártay Lilla szerződtetett az Operettszínházba, ahol szólószerepeket táncoltam, ott találkoztam Imre Zoltán koreográfussal, aki mindenhol elmondta, hogy Yvette nagyon tehetséges, fantasztikus dolgokat művel a színpadon. Hirtelen abba cseppentem, hogy nagyszínpadon koreografálom a Giselle modern változatát Villik címmel, profi táncosokkal, Khell Zsolt látványos díszleteiben, például egy lifttel a színpadon. A Szegedi Balett sokat lendített a pályámon, akárcsak 1993-ban a Nemzetközi Kritikusok Díja is az Edinburgh-fesztiválon.

Bozsik Yvette társulata a Nemzeti Táncszínházban 2013-ban (Fotó: AFP)

Bozsik Yvette szerint képmutató a világ

– Hogyan érintette a politikai fordulat?

– Nagyon izgatott voltam. Teljesen más volt a légkör a rendszerváltás után, sokkal szabadabb, nemcsak a megelőző éveknél, de a mostaninál is. A közlést illetően például nem volt ennyire sok érzékenység és tabutéma. Akkor nem úgy oszlott meg a szakma, mint most, vagyis nem politikai alapon, hanem a klasszikus és a kortárs művészet mentén.

– Hamar felnőtt? Korán tudatossá vált önben, hogy mit szeretne?

– Egyáltalán nem, fel sem fogtam, hogy miben vagyok. Mivel tudatlan voltam, bátor is, nem voltak számomra akadályok. Veszítenivalóm nem volt. Azt is megéltem, hogy keményen megbélyegeztek: az Operettszínházban egyik nap Csipkerózsikát táncoltam, másik nap az üvegdobozos előadásomban animális lényként szerepeltem. Éreztem, hogy őrültnek néztek. Nem voltam egyáltalán tudatos, nem szerveztem semmit, kivéve, hogy én beszéltem angolul, így faxon én tartottam a kapcsolatot az amerikaiakkal meg mindenkivel.

Bozsik Yvette társulata a Nemzeti Táncszínházban 2019-ben (Fotó: AFP)

– Az édesanyja mit szólt az előadásaihoz?

– Nem értette, hogy miért csúnyítom el magam az előadásokban. Édesanyám a Magyar Rádió riportereként alapvetően haladó szemléletű volt, nyitottan állt a dolgaimhoz. Édesapámmal voltak furcsa helyzetek, például amikor bejött a színpadra a Szkéné Színházban, és ki akart menekíteni az üvegdobozból. Ez a jelenet be is került a Lány, kertben című előadásomba.

– Az édesanyja terelgette a színház irányába?

– Annyiban igen, hogy nem tudta eldönteni, hogy színésznő legyek vagy táncosnő. Szolnokon amatőr szavalóversenyekre vitt, színjátszó csoportba. Édesapám miattam jött fel tizenhat éves koromban Szolnokról, mert nem szerettem a kollégiumot. Nagyon sokat köszönhetek a szüleimnek, és sok darabomban megemlékezem róluk és a gyerekkoromról. A Lány, kertben című darabban is benne van a gyerekkorom. Az önismeret, hogy megtaláljuk magunkban a belső gyermeket, nagyon fontos feladat az életünkben. Gyakran dolgozom szokatlan munkamódszerekkel, például a Katona József Színházban családállítással kezdtem a Lány, kertben próbákat. Mivel a szüleimről és a keresztapámról szóltak a főszerepek, volt, hogy bejöttek a próbára, ezt nem is nézték jó szemmel a színházban. Édesanyám nagyon büszke volt, annak ellenére, hogy nem ábrázoltam mindig pozitívan. Édesapám egy dolgot kért ki magának, amit már felnőttként mondott nekem, és beletettem a darabba. A darab a szeretetről szól, hogy kimondjam, hogy szeretem a szüleimet. És el kellett fogadnom magamat. Nagyon kevés ember tudja, hogy a szeretet ott kezdődik, hogy magamat szeretem. Mindenki mástól várja a szeretetet, mert kapcsolatfüggők vagyunk.

Tabut akkor kell dönteni, amikor nem divat

– A nő és a gyerek áldozattá válása is foglalkoztatja. Hogy lehet kikerülni az áldozatszerepből?

– Már a MeToo-mozgalom előtt beszéltem a témáról. Amikor Budapestre felkerülve elmentem sétálni a Gellérthegyre, egy fiúgaleri kezdett üldözni, meg akartak erőszakolni, a kollégiumig futottak utánam. Emlékszem a mutogatós bácsira is a vonaton. Mindig akkor csináltam tabudöntögető dolgokat, amikor nem volt divat. Amikor divat lett, nem kezdtem el ugyanarról beszélni. Én úgy vagyok nőpárti, hogy becsülöm és szeretem a férfiakat. Ők is lehetnek abúzus áldozatai. Nekem is van két fiam, ezért is meg kellett tanulnom, hogy a feminizmus ne arra menjen ki, hogy szembeállítsuk a nemeket egymással, hiszen egység van.

– A MeToo-val együtt a rendezői abúzus is téma volt. Volt-e olyan helyzet, amikor rendezőként túllépett egy határon?

– Halász Péter a példaképem, aki a szeretet színházát hozta Magyarországra, a Love Theatre-t, amit New Yorkban alapított. Arról beszélt, hogy kétfajta színház létezik, a szeretet- és a tekintélyalapú. Magyarországon inkább a tekintélyalapú színház létezik, vagyis a rendező egy személyben felelős a produkcióért, és mindenkinek tőle kell tartania. Engem kevesen rendeztek, inkább mások fordultak hozzám segítségért. Mindig ki tudtam állni magamért. A maga nemében a Természetes Vészek Kollektívában való létem, az, hogy egy üvegdobozban vagyok a színpadon, az is abúzus volt. Én nem a tekintélyalapú rendezést tartom követendőnek, mert szeretem jól érezni magam a próbáimon, és igyekszem jó légkört teremteni magam körül, sokat nevetni. Biztos, hogy voltak hibáim, olyan pillanatok, amikor megbánthattam valakit. Rendezőnek lenni komoly önismeretet igényel, és ezt nem tanítják sehol, ehhez érettség kell. A Katona József Színházban már fiatalon partnernek tartottak a színészek, ha viszont valaki elfogadhatatlanul viselkedett, akkor kitettem a darabból, mert egyetlen ember energiája el tudja rontani az egész előadást. Kordivat mindenben a rosszat keresni. A saját életünkben is azt kellene látni, hogy mi az, ami jó. A félelem sebezhetővé, sebzetté teszi. Ha bátor vagy és szeretetben élsz, az megóv dolgoktól. Korábban pánikbeteg voltam, ebből is sikerült kigyógyítanom magamat.

Bozsik Yvette társulata a Nemzeti Táncszínházban 2019-ben (Fotó: AFP)

– Mennyire kell máig megmagyarázni, hogy az alternatív indulás után miért rendez operettet?

– Nem beszélgetek erről, de eljut hozzám a kritika, akkor is, ha a Facebookon szidnak. Nem reagálok. Az emberek ma nagyon megosztottak. Mindenki szeretetre és boldogságra vágyik, de a szeretetről beszélni az sokak szerint nem progresszív, ezért sokszor kirekesztenek. A magyarsággal, a magyar nyelvvel, nyelvünk teremtő erejével szeretek foglalkozni, mert nagyon sokat segít az alkotásban és a megértésben. Vannak, akik kevésbé spirituálisak, és azért minősítenek, mert olyanokkal foglalkozom, amik szemmel nem láthatók. Eluralkodott a művészetben, hogy depressziósnak kell lenni. A korszellem, közgondolkodás stigmatizálja a fiatalokat. A halál kultúrájában élünk, és ez egy globális divat. Miközben a szeretet és a béke a legmagasabb tudatszint. A béke mindenkié, nem lehet kisajátítani. Képmutató a világ, de erre mindenkinek rá kell jönnie a saját fejlődése során. Uralja a társadalmunkat a megosztottság, de ha csak ezt látjuk, akkor nem látjuk a teljességet. Divatos, hogy ítélkezünk, de milyen alapon is mondhatunk egymásról ítéletet?

Akkor és ma

– Könnyebb volt harminc éve saját hangon megszólalni, újat hozni, mint ma?

– Fiatalon nagyon egyedül voltam, sok bántást és kritikát kaptam, hogy miért nem vagyok jó kislány, miért nem megyek a többiekkel. Most könnyebb, mert tudatos vagyok, meghallom azokat a hangokat, amelyek mindig is vezettek. Csodás pályát futottam be, és erre nagyon büszke vagyok. A Bozsik Yvette Társulat idén harmincéves, szeptember 16–19. között minifesztivállal készülünk az évfordulóra a Nemzeti Táncszínházban. Közben az Operettben Az Orfeum mágusa című darabot próbáljuk, ami Somossy Károlyról, az Operett alapítójáról szóló ősbemutató lesz.

– Orbán János Dénes írja a darabot, szeret vele dolgozni?

– Kiváló a humora, nagyon szeretünk együtt dolgozni. Pejtsik Péter zenéjével kuriózum lesz ez az előadás. Győrben a Valahol Európában musicalt fogom rendezni. Csodálatos a darab üzenete: nem szabad félni és mindig a gyerekek mutatják meg az irányt. Sokszor én is mondom a koreográfustanítványaimnak, menjetek ki a játszótérre és nézzétek meg, hogyan játszanak a gyermekek.

Borítókép: Bozsik Yvette (Forrás: Horváth Judit)