A Kossuth-díjas Orbán János Dénes úgy tartja: magyar költőnek lenni a legszebb státus

A székely fenegyerek költői karrierjét kezdetektől a siker jellemezte. Korán megjelent első kötete, időben megkapta elismeréseit. Hamar a magyar líra meghatározó alkotója lett. Az írás mellett elévülhetetlen érdemeket szerzett irodalomszervező, tehetséggondozó tevékenysége. Orbán János Dénes Kossuth-díjat kapott.

– A magyar nyelvű költői mesterség már a kezdetektől túlmutatott a művészi önkifejezésen, amennyiben a szerzők nyelvművelők, azzal pedig a nemzeti függetlenedés szellemi (néha tényleges) harcosai voltak. Vezette a tollát efféle harcosság?

– Azt, hogy mennyire vagyok jó poéta, nem én vagyok hivatott eldönteni. De hogy harcos vagyok, az egyszer biztos. Harcoltam és harcolok az irodalomért, a művészi és a szólásszabadságért és a nemzetért. A langyos dolgokat nem szeretem, a langyosakat ugyebár az Úristen is kiköpi.

– Költői pályakezdése egyáltalán nem lírai, sőt meglehetősen prózai, tudniillik egy obszcén kocsmai improvizáció hevületében hazatérve, egy ültő helyében megírt nyolc verset. Kisvártatva azonban komolyra fordult az írás…

– Euforikus kor volt, a kollégáimmal hittünk az irodalom megváltó erejében. Kis híján meg is váltottuk irodalom által a világot, csupán egy hajszálon múlt.

Az a lelkesedés mindent megért. Többet ért minden tudásnál. Most is lelkes vagyok, és lobog bennem mindenféle tűz, de azt a hitet, ami akkor volt, lehetetlen felülmúlni. Legtöbben úgy érzik, meghaladták az ifjúkori műveiket, nem vállalják szívesen. Na én igen. Miért is kellett volna nekem 20-22 évesen olyan verseket írnom, mint egy 60 éves filozófusnak? Nekem egy 20 éves kölyök gondolatait kellett megírnom, aki a kelet-európai rendszerváltás utáni anarchiában − és úgy egyáltalán, az életben – keresi a helyét. Akkor és ott ezeknek a verseknek helyük volt, bizonyítja az is, hogy szinte azonnal kultköltő lettem. Akárcsak kollégáim, Fekete Vince és Sántha Attila, majd rövidesen a picit később színre lépő Farkas Wellmann Endre és Lövétei Lázár László. Egy túlfűtött hőskor volt, mi is úgy éltük át, az irodalomtörténészek is akként emlegetik. És itt vagyunk mind, azóta is, és még mindig barátok és harcostársak vagyunk. Fekete Vince, Lövétei Lázár László és Sántha Attila a Magyarország Babérkoszorúja-díjat vették át nemzeti ünnepünk alkalmából. Harminc évvel a transzközép irodalmi mozgalom színrelépése után.

− Fiatalon megjelent a debütkötete, rá egy évre a második, azonnal díjakat kapott, és hamar ismert lett határon onnan és túl. Kertész Imre önt javasolta Herder-ösztöndíjra, így a nemzetközi porondra is kiléphetett. Huszonnyolc évesen már József Attila-díjjal tüntették ki. Ilyen gyors és könnyű a siker?

– Nem volt nehéz. Tény, hogy nem volt nehéz. És most már azt is tudom, hogy miért. Tehetség is volt, rá is tanultunk, a kor is olyan volt, szerencsénk is volt. De mindennél fontosabb, hogy sem én, sem a kollégáim nem görcsöltünk. Nem féltünk semmitől és senkitől, nem akartunk megfelelni senkinek. Azért beszélek többes számban, mert ez nem egyéni siker volt, hanem csapatmunka. Mi ugyanis összetartottunk. Kíméletlen kritikusai voltunk egymásnak, volt egy egyezség, miszerint kötelező elmondani az őszinte véleményt, és szigorúan tilos megsértődni érte. Sok kellemetlenségtől óvtuk így meg egymást, a gyenge művek nem láttak napvilágot. Tudtuk, hogy együtt, csapatként, nemzedékként, műhelyként erősebbek vagyunk, mint külön-külön. Az egyéni sikerek mögött ott volt a műhely, a csapat. Ez a kolozsvári műhely – amely végül 1994-ben az Előretolt Helyőrség nevet vette föl − bizonyult aztán a legéletképesebbnek, legsikeresebbnek a rendszerváltás utáni műhelyek közül. Két évtizeden keresztül ontotta magából a tehetségeket, majd szintet lépett, és ma már a magyar állam íróakadémiájává avanzsált, folytatva tehetségkutatói és -gondozói munkásságát, immáron Kárpát-medencei szinten. Nem lettem, nem lehettem volna ennyire sikeres a műhely, a barátaim nélkül.

– Az írással párhuzamosan irodalomszervezőként is tevékenykedett, méghozzá eredménnyel: az Előretolt Helyőrség megváltoztatta az erdélyi irodalmat. Miben változtattak? Miféle új kezdődött?

– Először is: megvívtuk a kultúrharcot a provincializmus, a szenvedő messianisztikus transzszilvanizmus és a rendszerváltást túlélni próbáló bolsevizmus ellen. Miután győzelmet arattunk, oroszlánrészt vállaltunk az erdélyi irodalmi intézményrendszer újraépítésében. Az Előretolt Helyőrség műhely tagjai az újonnan alapított, nagy horderejű irodalmi orgánumok – az Irodalmi Jelen és a Székelyföld − szerkesztői lettek, mi voltunk az a mag is, melyre a 2002-ben alakult erdélyi írószövetség, az Erdélyi Magyar Írók Ligája épült. Valamint nagy szenvedéllyel – és igen eredményesen – tevékenykedtünk a tehetségkutatás és -gondozás területén. Az Előretolt Helyőrség Könyvek sorozatban 39 debütkötet jelent meg. Hogy az arányokat érzékeltessem, ez annyi, mintha itt, Magyarországon egy hasonló sorozatban mintegy 300 fiatal író lépne színre!

– Eme siker dacára MMA-beli székfoglalóján így fogalmazott: hatalmas problémával küzd a fiatal irodalom, a művészi szabadság megszűnőben van, a rendszerváltást követően az „újidiotizmus” beszivárgott a kultúránkba, a művészi társadalom egy része lefeküdt a divatos ideológiáknak. Mi lenne ez az újidiotizmus, s miként küzdhetünk ellene?

– Igen, azóta eltorzult a világ. 

A politikai korrektség, a genderőrület, a liberalizmus liberálbolsevizmussá süllyedése rányomta bélyegét az irodalomra is.

Aki nem gyakorol öncenzúrát, és hibát követ el – gyakran egy elszólás, egy kevésbé szerencsés mondat is elég –, azt össztűz alá veszik és kiközösítik. Mi a teendő ellene? Lázadni kell, nem szabad félni, el kell mondani bátran azt, amit gondolunk, és nem szabad törődünk a következményeivel. Elnyomni, elhallgattatni csak azt lehet, aki hagyja magát. Gyáva ember ne menjen költőnek!

– A divatos ideológiákkal szemben mint irodalomszervező vette fel a fegyvert, e fegyver neve pedig Kárpát-medencei Tehetséggondozó – Előretolt Helyőrség Íróakadémia, amely államilag támogatott lehetőséget biztosít az íróképzésre, amire eleddig nem akadt példa a Kárpát-medencében.

– Tudtommal az egész világon nincs arra példa, hogy az állam olyan művészeti oktatási intézményt működtetne, ahol vers-, próza-, dráma- és kritikaírást lehet tanulni, öt éven keresztül, tisztes tanulmányi ösztöndíjjal. Az intézmény célja az, hogy bárki a Kárpát-medencében költő, író lehessen, és ennek ne legyenek anyagi akadályai. Ady Endre korában könnyebb volt eljutni Érmindszentről Budapestre, mint manapság. A mi feladatunk a távolságok és az anyagi problémák áthidalása, hogy egy határon túli vagy tanyasi fiatalnak is ugyanannyi esélye legyen íróvá válni, mint egy fővárosinak. Továbbá az is a célunk, hogy biztos sziget legyünk ebben a kerge korban, ahol a klasszikus, normális irodalmi eszmék alapján neveljük ki az irodalmi utánpótlást.

– Nem tart attól, hogy íróakadémiai ténykedése talán túlnő költői-írói-drámaírói életművén?

– Bár fenegyerekként tartanak számon, és ezt a színpadi jelenlétem is alátámasztja, sokkal kevesebb hiúság és becsvágy van bennem, mintsem azt bárki gondolná. Végzem a dolgomat, és igyekszem minden téren a legjobbat nyújtani. Nem a hírnévért, nem az elismerésért teszem, hanem mert így neveltek és ezt szeretem. Alkotni és tenni valamit a nemzetért egyaránt szép és nemes dolog. Magyar költőnek lenni pedig a legszebb státus, és soha nem is vágytam ennél többre. Merthogy nincs is annál több.

Borítókép: Orbán János Dénes (Forrás: OJD)