Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Apám szeretett a tűz körül ülni. Nagynénéméknél, Érdligeten, mikor hétvégenként összegyűlt a család a Kutyavár tövében, s mi, gyerekek, büszkék voltunk, hogy ott ülhetünk a felnőttek között – egészen addig, ameddig valakinek szemet nem szúrt, hogy „a kölykök mit keresnek még itt, elmúlt tíz óra!” – s lenyűgözve néztük, milyen jó is felnőttnek lenni, egyedül szalonnát sütni, s mindenféle vicceseket mondani, olykor még csúnya szavakkal is, de bezzeg őket nem szidja le senki érte… Sokat ült ott apám, a körül a tűz körül, s nagy volt, erős volt, legyőzhetetlen volt, a tűz táncoló fénye s az árnyékok játéka egyenesen óriássá varázsolta őt a szememben.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Apám szeretett meginni egy csosza pálinkát. Ez az ő rejtélyes szava volt, ez a „csosza”, s akkor megivott egy csosza pálinkát, s alig borzongott. Mondom, nagy volt ő és erős. Apám szeretett rágyújtani egy cigarettára. Nagy élvezettel dohányzott, s amikor egyszer észrevette, hogy loptunk tőle cigit, amit elpöfékeltünk, odafent a Kutyaváron, és szép fehéren mentünk haza, akkor nagy élvezettel odaültetett maga elé, mondta, hogy gyújtsak rá, de ne csak úgy pöfékeljem ám, ha már ilyen nagy fiú vagyok, hanem tüdőzzem le rendesen. A végeredmény kiszámítható volt. Anyám mondta is neki, hogy „bolond vagy te, hát rosszul lett a gyerek!”, ami igaz is volt, viszont utána még vagy tíz évig eszembe sem jutott rágyújtani.
Apámnak gyakorta volt igaza, és azt is szerette, amikor neki volt igaza. Így aztán előfordult, hogy akkor is neki lett igaza, amikor nem volt igaza. Az vesse rá az első követ…
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
«Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék»,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Apám szeretett ultizni. Nagy partik voltak minálunk, azt szerettem a legjobban, amikor nagyapám játszott vele és édesanyámmal, és én kibicelhettem, és apám három adura is megcsinálta olykor az ultit, amit még nagyapám is megsüvegelt, pedig nagypapa egy pakli magyar kártyával született állítólag. S az is lehet ám, lelkes kibiceléseim egyik oka az volt, hogy akárki nyert a végén, én kaptam egy tízest vagy egy húszast.
Aztán együtt játszottunk már, később, és hiába voltam felnőtt, a kártyaasztalnál, anyám és apám között én lettem megint a gyerek, aztán végre a húgom is megtanult ultizni, és ha négyen játszottunk, az volt a legjobb dolgok egyike a világon. Azóta egyik fiam is megtanulta a játékot. A világ egyik legjobb játékát. Csak apám nem játszik már velünk, soha többé.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Apám szeretett erdőben járni. Már nyugdíjasként, de még mindig erős, nagy, legyőzhetetlen férfiként gyakorta kiment a Pilisbe, még egy messzelátót is beszerzett, és szerette elmesélni, mit látott. S a beszámolók után mindig hozzátette: „Szeretnék találkozni egyszer azzal a gazemberrel, aki az erdőbe hordja ki a szemetét”. Azt hiszem, tényleg szeretett volna. Szerencsére a Jóisten nem engedte meg egyszer sem az ilyen randevút…
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: «Hol volt…»,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: «Nem volt…»
Apám szeretett főzni. Pörköltben volt a legjobb. Marha-, sertés-, pacal-, zúzapörkölt, bármelyikben nagyot alkotott, s ha ettük, faltuk, s dicsértük, ő mindig azt mondta, hogy „jó-jó, de valahogy nem az igazi”. Persze tudta, hogy de, igazi, csak örült, ha ilyenkor tiltakozunk. S ahogy idősödött, már sütött pogácsát is, meg pitéket, egyszer mondta is nekem, hogy „cuki kis felesége lehetnék valakinek, ha olyan lennék” – de nem volt olyan. Nagyon nem. Feltűnően nem. Ugyanis férfi volt. Erős, nagy, legyőzhetetlen. S amikor úgy érezte, már legyőzhető, nem akart élni többé.
De az én édesapám olvasni szeretett a legjobban. Gyerekkorom legélesebb emlékei közé tartozik, hogy apám otthon ül a foteljében és olvas. Mindent olvasott, kedvencei voltak a nagy második világháborús regények, azokból gyakorta idézett is fejből, én pedig belenőttem egy sokezer kötetes könyvtárba, s amikor tizennégy éves lettem, s először szerelmes, apám egy este, csak úgy mellékesen a kezembe adott egy könyvet ezekkel a szavakkal: szerintem olvasd el. Én is akkor olvastam, amikor először voltam szerelmes. Az Utas és holdvilág volt az a kötet. Most majd elolvasom, századszor is, az ő emlékére. S mert olvasni szeretett legjobban az én édesapám, hát ezért búcsúzom tőle egyik kedvencével, Kosztolányi Dezsővel…
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
Hát akkor elmentél, édesapám. Isten veled. Ha esetleg találkozol Páter Severinusszal, add át neki üdvözletem. A házat pedig, míg én élek, nem adjuk el soha…
Borítókép: Szerényi Gábor rajza
