Rezeda Kázmér elbúcsúzik az édesapjától

Rezeda Kázmér utazásai.

Szerényi Gábor rajza 

Aztán együtt játszottunk már, később, és hiába voltam felnőtt, a kártyaasztalnál, anyám és apám között én lettem megint a gyerek, aztán végre a húgom is megtanult ultizni, és ha négyen játszottunk, az volt a legjobb dolgok egyike a világon. Azóta egyik fiam is megtanulta a játékot. A világ egyik legjobb játékát. Csak apám nem játszik már velünk, soha többé.

Keresheted őt, nem leled, hiába, 

se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, 

a múltba sem és a gazdag jövőben 

akárki megszülethet már, csak ő nem. 

Többé soha 

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. 

Szegény a forgandó tündér szerencse, 

hogy e csodát újólag megteremtse.

Apám szeretett erdőben járni. Már nyugdíjasként, de még mindig erős, nagy, legyőzhetetlen férfiként gyakorta kiment a Pilisbe, még egy messzelátót is beszerzett, és szerette elmesélni, mit látott. S a beszámolók után mindig hozzátette: „Szeretnék találkozni egyszer azzal a gazemberrel, aki az erdőbe hordja ki a szemetét”. Azt hiszem, tényleg szeretett volna. Szerencsére a Jóisten nem engedte meg egyszer sem az ilyen randevút…

Édes barátaim, olyan ez éppen, 

mint az az ember ottan a mesében. 

Az élet egyszer csak őrája gondolt, 

mi meg mesélni kezdtünk róla: «Hol volt…», 

majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt, 

s mi ezt meséljük róla sírva: «Nem volt…» 

Apám szeretett főzni. Pörköltben volt a legjobb. Marha-, sertés-, pacal-, zúzapörkölt, bármelyikben nagyot alkotott, s ha ettük, faltuk, s dicsértük, ő mindig azt mondta, hogy „jó-jó, de valahogy nem az igazi”. Persze tudta, hogy de, igazi, csak örült, ha ilyenkor tiltakozunk. S ahogy idősödött, már sütött pogácsát is, meg pitéket, egyszer mondta is nekem, hogy „cuki kis felesége lehetnék valakinek, ha olyan lennék” – de nem volt olyan. Nagyon nem. Feltűnően nem. Ugyanis férfi volt. Erős, nagy, legyőzhetetlen. S amikor úgy érezte, már legyőzhető, nem akart élni többé.

De az én édesapám olvasni szeretett a legjobban. Gyerekkorom legélesebb emlékei közé tartozik, hogy apám otthon ül a foteljében és olvas. Mindent olvasott, kedvencei voltak a nagy második világháborús regények, azokból gyakorta idézett is fejből, én pedig belenőttem egy sokezer kötetes könyvtárba, s amikor tizennégy éves lettem, s először szerelmes, apám egy este, csak úgy mellékesen a kezembe adott egy könyvet ezekkel a szavakkal: szerintem olvasd el. Én is akkor olvastam, amikor először voltam szerelmes. Az Utas és holdvilág volt az a kötet. Most majd elolvasom, századszor is, az ő emlékére. S mert olvasni szeretett legjobban az én édesapám, hát ezért búcsúzom tőle egyik kedvencével, Kosztolányi Dezsővel…

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, 

mint önmagának dermedt-néma szobra. 

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. 

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Hát akkor elmentél, édesapám. Isten veled. Ha esetleg találkozol Páter Severinusszal, add át neki üdvözletem. A házat pedig, míg én élek, nem adjuk el soha…

Borítókép: Szerényi Gábor rajza