
Aztán együtt játszottunk már, később, és hiába voltam felnőtt, a kártyaasztalnál, anyám és apám között én lettem megint a gyerek, aztán végre a húgom is megtanult ultizni, és ha négyen játszottunk, az volt a legjobb dolgok egyike a világon. Azóta egyik fiam is megtanulta a játékot. A világ egyik legjobb játékát. Csak apám nem játszik már velünk, soha többé.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Apám szeretett erdőben járni. Már nyugdíjasként, de még mindig erős, nagy, legyőzhetetlen férfiként gyakorta kiment a Pilisbe, még egy messzelátót is beszerzett, és szerette elmesélni, mit látott. S a beszámolók után mindig hozzátette: „Szeretnék találkozni egyszer azzal a gazemberrel, aki az erdőbe hordja ki a szemetét”. Azt hiszem, tényleg szeretett volna. Szerencsére a Jóisten nem engedte meg egyszer sem az ilyen randevút…
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: «Hol volt…»,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: «Nem volt…»
Apám szeretett főzni. Pörköltben volt a legjobb. Marha-, sertés-, pacal-, zúzapörkölt, bármelyikben nagyot alkotott, s ha ettük, faltuk, s dicsértük, ő mindig azt mondta, hogy „jó-jó, de valahogy nem az igazi”. Persze tudta, hogy de, igazi, csak örült, ha ilyenkor tiltakozunk. S ahogy idősödött, már sütött pogácsát is, meg pitéket, egyszer mondta is nekem, hogy „cuki kis felesége lehetnék valakinek, ha olyan lennék” – de nem volt olyan. Nagyon nem. Feltűnően nem. Ugyanis férfi volt. Erős, nagy, legyőzhetetlen. S amikor úgy érezte, már legyőzhető, nem akart élni többé.




















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!