Ne csak fél percet töltsetek a tengerben, hanem egy-három percet, különben csak a sokkot élitek át, és nem lesz jó az élmény. Egy perc után viszont a test elkezdi a saját hőjét termelni. A fejeteket ne tegyétek a vízbe, viszont nyugodtan maradhat a sapka. És ne vegyetek mély levegőt, mert elájultok, és nekem kell kimenteni titeket
– foglalta össze a tudnivalókat idegenvezetőnk Tallinnban, miután előzőleg regisztráltunk egy frissítő reggeli úszásra a Balti-tenger partján, a Finn-öbölben. Szállodai reggelimet – lazac, ha már kikötővárosban vagyunk, és a kama nevű helyi különlegesség, lisztkeverék italként fogyasztva kefirrel, almalével és fahéjjal – követően felszálltam a fesztivál vendégeinek (újságírók és filmesek vegyesen) lefoglalt buszra, ahonnan a tengerparton lévő Iglupark nevezetű strandra érkeztünk meg egy negyedórás út végén. Hat-hét fok volt ezen a novemberi reggelen, a tenger ugyanennyi. Az Igluparkban szaunával egybeépített iglukban öltöztünk át, aztán a meglepően csúszós stégen keresztül egy létrán ereszkedhettünk bele a gyorsan mélyülő vízbe. Ami igazán életközeli élmény volt: sikerült megállnom, hogy ne vegyek mély lélegzetet, sőt inkább úgy kapkodtam a levegőt, mint a filmekben a szülő nők. Mint utólag észrevettem, kisebb, vérző sebeket szereztem a lábamra, de nem tudom, hogyan, mivel elzsibbadtak a hideg vízben. Kifelé jövet pláne nagy kihívás volt bénult lábakkal nem elcsúszni azon a stégen, amelyen néhányan még vízbe ereszkedésük előtt is fenékre ültek. Odakint a zsibbadást egyfajta bizsergés váltotta fel, közben pedig elbizonytalanodtam, hogy vajon sikerült-e egy percig bent lennem, mivel arról a bizonyos jó élményről lemaradtam. Visszamentem, ami már sokkal könnyebb volt, mint elsőre. Ezúttal sem sikerült sokkal tovább maradni, az egy percet már talán átléptem, de a kellemes élményt továbbra is hiába vártam. Utána viszont a szaunázás már tényleg jó volt, annyira, hogy habár így javasolták, de egy záró merülésre már nem vállalkoztam.
A fesztivál turistaprogramjaira nagyon hamar betelt a regisztráció, nekem még egyre sikerült eljutnom, de az is külön utánajárást igényelt. Ez egy erdei kirándulás volt a Pillapalu nevű falu mellett található Korvemaa túra- és síparkban, hatvan kilométerre a fővárostól. Mivel Észtország lapos, szánkózáshoz és klasszikus síeléshez valójában nem ideális a terep, de túrázáshoz annál inkább. A túravezető egy alaszkai malamuttal várta a csoportot: ez a termetes fajta úgy nőtt a helyiekhez, hogy kiválóan alkalmas az erdei farkasok és medvék elijesztésére, habár ezek az állatok általában tartanak az embertől és hamarabb hallanak meg minket, mint mi őket. Jávorszarvas, nyúl és hód nyomait végig látni lehetett a kirándulás során, de az állatvilág fő attrakciói a malamutok voltak, akik épp akkor fejezték be a reggeli edzésüket, amikor a kenneljükhöz érkeztünk a túránk végén. A hámot viselő kutyák szánhúzó tehetségét ki is lehet próbálni, bár nem szánnal, hanem vastag kerekű, ülés és pedál nélküli biciklivel, amit egy-két malamut húz a lehullott levelekkel borított erdei úton. Néhányan nem a saját, hanem a kutyák testi és lelki épségéért aggódtak, de azzal nyugtatták őket, hogy ennek a fajtának a génjeibe van kódolva, hogy húzzanak valamit, élni sem tudnak nélküle, és viszonylag nehezen taníthatóak, mivel eszkimó gazdáik szánjait húzva azt szokták meg, hogy önálló döntéseket kell hozniuk a tájékozódás és az irány kiválasztásakor. Az első biciklis körről lemaradtam, második pedig már nem volt, mivel a kutyák edzés után már fáradtak voltak a vágtázáshoz.
