Nincs frissítőbb egy téli úszásnál a jéghideg Balti-tengerben

Három éjszakára kaptam meghívást a Tallinn Black Nights Nemzetközi Filmfesztiválra, ami onnan kapta a nevét, hogy az észt fővárosban korán sötétedik. Láttam remek filmeket is Észak-Európa egyetlen A kategóriás fesztiválján, de utazásom nem ettől marad emlékezetes.

View over the Old Town with the City Walls and Oleviste Church from Patkuli Viewing Platform, Old Town, UNESCO World Heritage Site, Tallinn, Estonia, Europe (Photo by Stuart Black / Robert Harding Premium / robertharding via AFP) Fotó: robertharding via AFP

A tallinni óváros és a Viru-kapu. Fotó: AFP

A sors fintora, hogy egyedül a kirándulás napján volt igazán rossz az idő, délelőtt az erdőben hóvihar tombolt, a délutáni városnézés közben pedig folyton az esernyőm alá kapott a szél. A többi napon csak csepergett az eső, ami egyáltalán nem zavarta az észteket – februárban van itt a leghidegebb, akár mínusz húsz fok. A fesztivál mozijai a tallinni óvárost fogták körbe, ami az észt főváros fő látványossága. Az 1997 óta a UNESCO világörökség listáján szereplő 13–14. századi városrész Európa egyik legjobban megőrzött antik erődítménye, ahol gyakran botlani középkori felhőkarcolókba, amiket lefotózni is kihívás úgy, hogy az egész beleférjen a képbe. Ilyenek a Szent Miklós-templom, a Szent Olaf-templom (a középkor egyik legmagasabb európai épülete), a Szentlélek-templom és a gótikus városháza, amelynek az aljában ma már középkori témájú kocsma fogadja vendégeit. A városfalra néhány euróért is fel lehet menni, ágyútornyainak és bástyáinak – amilyen a Kövér Margó és a Kiek in de Kök – mérete pedig éppúgy lenyűgöző, mint a templomoké. Igazából semmilyen fantázia nem kell hozzá, hogy elképzeljük, milyen volt itt az élet a középkorban, annál csúnyábbak viszont az óváros szélein a globalizáció olyan elmaradhatatlan jelei, mint a kebabos és a McDonald’s a Viru-kapunál, vagy a számtalan ír pub. Szállásunktól, az antik városrész határán található Nordic Hotel Forumtól az ellenkező irányba pedig már egy modern metropolisz terebélyesedik, ami méltán szerepel a világ tíz legjobban digitalizált városa között. Ahol a gyorséttermekben és a mozik büféjében teljesen megszokott, hogy a pultnál való sorban állás helyett automatáknál kell fizetni, szigorúan kártyával.

A tallinni óváros. Fotó: AFP

A fesztivál fő helyszíne a tizenegy termes Apollo Kino Coca-Cola Plaza, a város egyetlen multiplex mozija, ami mellett jártunk még egy plázában berendezett, többtermes moziban éppúgy, mint a Soprus nevű régimódi artmoziban, ahol az utolsó sor mögötti bárnál úgy is fel lehet tankolni étellel-itallal, hogy közben egyetlen képkockáról sem maradunk le. A fő helyszín Chill Hall nevű nagyterme azért is különleges, mert csupa roppant kényelmes babzsákfotelből áll a nézőtér, amelyek nincsenek sorszámozva, így érkezési sorrendben lehet lecsapni a legjobb helyekre. A büfé egy kisebbfajta szupermarket, ahol a mozilátogató meri ki kanállal a salsaszószt a nachos mellé, a pattogatott kukoricára pedig ingyenesen szórhatók különféle sajtporok egy erre kialakított gépből. A filmeket észt és orosz nyelven is feliratozták, ami rávilágít a helyi orosz jelenlétre: az 1,3 milliós Észtország lakosságának 68 százaléka észt, 22 százaléka viszont orosz. Az ország a nagy északi háború óta, az 1700-as évek elejétől két évszázadig orosz föld volt, amit a II. világháború után negyvenöt év szovjet megszállás követett. A Nordic Hotel Forummal szemben, a Viru hotel felső emeletén volt a KGB helyi főhadiszállása, aminek emlékét ma múzeum őrzi, ahogy az óvárosbeli börtöncellákét is.

A főtér és a városháza. Fotó: AFP

Ami a filmélményeimet illeti, a Best of Festivals, azaz a fesztiválok legjobbjai szekcióval jártam a legjobban, itt más fesztiválokon már bizonyított, díjnyertes alkotásokat tűztek műsorra, míg a hivatalos versenyprogramban a legnagyobb seregszemlékhez (pl. Cannes-ba, Velencébe és a Berlinaléra) könnyűnek találtatott, zsengébb művek mérkőztek meg. A legjobb film, amire bejutottam, Radu Jude Locarnóból érkező Do Not Expect Too Much from the End of the World (Ne várj túl sokat a világvégétől) című román szatírája, amiben egy filmes asszisztenst éppen halálra dolgoztatnak. A nő attól fél, hogy elalszik a volánnál és meghal egy balesetben, miközben ironikus módon egy oktatóvideóhoz kell olyan szereplőt találnia, aki egy munkahelyi balesetben rokkant le. A már hosszával (163 perc) is merész film egyszerre személyes és szociografikus, de közben roppant szórakoztatóan és humorosan szól arról, hogyan viselik a kapitalizmus fonákságait az ambiciózus fiatal értelmiségiek és művészek, akik ezen a fesztiválon is nyilvánvalóan nagy számban képviseltették magukat. A filmben magyar színész is szerepel, a 88 éves, erdélyi Miske László.

Az óváros utcái. Fotó: AFP

Az észt fesztiválnál szeretik a magyar filmeket is, idén például két magyar világpremier is szerepelt a Critics’ Picks (kritikusok által válogatott) versenyprogramjában, a Kálmán-nap Hajdu Szabolcstól és a Kék Pelikan című animációs dokumentumfilm Csáki László rendezésében. Nem világpremierként ugyan, de szerepelt még a debütáló filmek versenyében Szeleczki Rozália Cicaverzum című vígjátéka is, amit a magyar közönség már a hazai mozikban is láthatott. A Kék Pelikan a rendszerváltás idején történt vonatjegy-hamisításokról szól: megnyíltak a határok, szabadon lehetett külföldre utazni, csak éppen pénze nem volt rá a magyaroknak. A filmet már csak azért is találó volt külföldi fesztiválon látni, mert részben az utazás örömeiről és kulturális sokkjáról szól, a keleti blokk sivársága pedig az észtek számára is ismerős lehetett. Hogy a filmjeink értő fülekre találnak Tallinnban, azt bizonyítja, hogy a fesztiválon a magyar siker sem maradt el, a legjobb animációs rövidfilm díját Hegyi Olivér A szív kertje című alkotása hozta el.

Borítókép: Tallinn óvárosa (Fotó: AFP)