Ne csak fél percet töltsetek a tengerben, hanem egy-három percet, különben csak a sokkot élitek át, és nem lesz jó az élmény. Egy perc után viszont a test elkezdi a saját hőjét termelni. A fejeteket ne tegyétek a vízbe, viszont nyugodtan maradhat a sapka. És ne vegyetek mély levegőt, mert elájultok, és nekem kell kimenteni titeket
– foglalta össze a tudnivalókat idegenvezetőnk Tallinnban, miután előzőleg regisztráltunk egy frissítő reggeli úszásra a Balti-tenger partján, a Finn-öbölben. Szállodai reggelimet – lazac, ha már kikötővárosban vagyunk, és a kama nevű helyi különlegesség, lisztkeverék italként fogyasztva kefirrel, almalével és fahéjjal – követően felszálltam a fesztivál vendégeinek (újságírók és filmesek vegyesen) lefoglalt buszra, ahonnan a tengerparton lévő Iglupark nevezetű strandra érkeztünk meg egy negyedórás út végén. Hat-hét fok volt ezen a novemberi reggelen, a tenger ugyanennyi. Az Igluparkban szaunával egybeépített iglukban öltöztünk át, aztán a meglepően csúszós stégen keresztül egy létrán ereszkedhettünk bele a gyorsan mélyülő vízbe. Ami igazán életközeli élmény volt: sikerült megállnom, hogy ne vegyek mély lélegzetet, sőt inkább úgy kapkodtam a levegőt, mint a filmekben a szülő nők. Mint utólag észrevettem, kisebb, vérző sebeket szereztem a lábamra, de nem tudom, hogyan, mivel elzsibbadtak a hideg vízben. Kifelé jövet pláne nagy kihívás volt bénult lábakkal nem elcsúszni azon a stégen, amelyen néhányan még vízbe ereszkedésük előtt is fenékre ültek. Odakint a zsibbadást egyfajta bizsergés váltotta fel, közben pedig elbizonytalanodtam, hogy vajon sikerült-e egy percig bent lennem, mivel arról a bizonyos jó élményről lemaradtam. Visszamentem, ami már sokkal könnyebb volt, mint elsőre. Ezúttal sem sikerült sokkal tovább maradni, az egy percet már talán átléptem, de a kellemes élményt továbbra is hiába vártam. Utána viszont a szaunázás már tényleg jó volt, annyira, hogy habár így javasolták, de egy záró merülésre már nem vállalkoztam.
A fesztivál turistaprogramjaira nagyon hamar betelt a regisztráció, nekem még egyre sikerült eljutnom, de az is külön utánajárást igényelt. Ez egy erdei kirándulás volt a Pillapalu nevű falu mellett található Korvemaa túra- és síparkban, hatvan kilométerre a fővárostól. Mivel Észtország lapos, szánkózáshoz és klasszikus síeléshez valójában nem ideális a terep, de túrázáshoz annál inkább. A túravezető egy alaszkai malamuttal várta a csoportot: ez a termetes fajta úgy nőtt a helyiekhez, hogy kiválóan alkalmas az erdei farkasok és medvék elijesztésére, habár ezek az állatok általában tartanak az embertől és hamarabb hallanak meg minket, mint mi őket. Jávorszarvas, nyúl és hód nyomait végig látni lehetett a kirándulás során, de az állatvilág fő attrakciói a malamutok voltak, akik épp akkor fejezték be a reggeli edzésüket, amikor a kenneljükhöz érkeztünk a túránk végén. A hámot viselő kutyák szánhúzó tehetségét ki is lehet próbálni, bár nem szánnal, hanem vastag kerekű, ülés és pedál nélküli biciklivel, amit egy-két malamut húz a lehullott levelekkel borított erdei úton. Néhányan nem a saját, hanem a kutyák testi és lelki épségéért aggódtak, de azzal nyugtatták őket, hogy ennek a fajtának a génjeibe van kódolva, hogy húzzanak valamit, élni sem tudnak nélküle, és viszonylag nehezen taníthatóak, mivel eszkimó gazdáik szánjait húzva azt szokták meg, hogy önálló döntéseket kell hozniuk a tájékozódás és az irány kiválasztásakor. Az első biciklis körről lemaradtam, második pedig már nem volt, mivel a kutyák edzés után már fáradtak voltak a vágtázáshoz.
A sors fintora, hogy egyedül a kirándulás napján volt igazán rossz az idő, délelőtt az erdőben hóvihar tombolt, a délutáni városnézés közben pedig folyton az esernyőm alá kapott a szél. A többi napon csak csepergett az eső, ami egyáltalán nem zavarta az észteket – februárban van itt a leghidegebb, akár mínusz húsz fok. A fesztivál mozijai a tallinni óvárost fogták körbe, ami az észt főváros fő látványossága. Az 1997 óta a UNESCO világörökség listáján szereplő 13–14. századi városrész Európa egyik legjobban megőrzött antik erődítménye, ahol gyakran botlani középkori felhőkarcolókba, amiket lefotózni is kihívás úgy, hogy az egész beleférjen a képbe. Ilyenek a Szent Miklós-templom, a Szent Olaf-templom (a középkor egyik legmagasabb európai épülete), a Szentlélek-templom és a gótikus városháza, amelynek az aljában ma már középkori témájú kocsma fogadja vendégeit. A városfalra néhány euróért is fel lehet menni, ágyútornyainak és bástyáinak – amilyen a Kövér Margó és a Kiek in de Kök – mérete pedig éppúgy lenyűgöző, mint a templomoké. Igazából semmilyen fantázia nem kell hozzá, hogy elképzeljük, milyen volt itt az élet a középkorban, annál csúnyábbak viszont az óváros szélein a globalizáció olyan elmaradhatatlan jelei, mint a kebabos és a McDonald’s a Viru-kapunál, vagy a számtalan ír pub. Szállásunktól, az antik városrész határán található Nordic Hotel Forumtól az ellenkező irányba pedig már egy modern metropolisz terebélyesedik, ami méltán szerepel a világ tíz legjobban digitalizált városa között. Ahol a gyorséttermekben és a mozik büféjében teljesen megszokott, hogy a pultnál való sorban állás helyett automatáknál kell fizetni, szigorúan kártyával.
A fesztivál fő helyszíne a tizenegy termes Apollo Kino Coca-Cola Plaza, a város egyetlen multiplex mozija, ami mellett jártunk még egy plázában berendezett, többtermes moziban éppúgy, mint a Soprus nevű régimódi artmoziban, ahol az utolsó sor mögötti bárnál úgy is fel lehet tankolni étellel-itallal, hogy közben egyetlen képkockáról sem maradunk le. A fő helyszín Chill Hall nevű nagyterme azért is különleges, mert csupa roppant kényelmes babzsákfotelből áll a nézőtér, amelyek nincsenek sorszámozva, így érkezési sorrendben lehet lecsapni a legjobb helyekre. A büfé egy kisebbfajta szupermarket, ahol a mozilátogató meri ki kanállal a salsaszószt a nachos mellé, a pattogatott kukoricára pedig ingyenesen szórhatók különféle sajtporok egy erre kialakított gépből. A filmeket észt és orosz nyelven is feliratozták, ami rávilágít a helyi orosz jelenlétre: az 1,3 milliós Észtország lakosságának 68 százaléka észt, 22 százaléka viszont orosz. Az ország a nagy északi háború óta, az 1700-as évek elejétől két évszázadig orosz föld volt, amit a II. világháború után negyvenöt év szovjet megszállás követett. A Nordic Hotel Forummal szemben, a Viru hotel felső emeletén volt a KGB helyi főhadiszállása, aminek emlékét ma múzeum őrzi, ahogy az óvárosbeli börtöncellákét is.
Ami a filmélményeimet illeti, a Best of Festivals, azaz a fesztiválok legjobbjai szekcióval jártam a legjobban, itt más fesztiválokon már bizonyított, díjnyertes alkotásokat tűztek műsorra, míg a hivatalos versenyprogramban a legnagyobb seregszemlékhez (pl. Cannes-ba, Velencébe és a Berlinaléra) könnyűnek találtatott, zsengébb művek mérkőztek meg. A legjobb film, amire bejutottam, Radu Jude Locarnóból érkező Do Not Expect Too Much from the End of the World (Ne várj túl sokat a világvégétől) című román szatírája, amiben egy filmes asszisztenst éppen halálra dolgoztatnak. A nő attól fél, hogy elalszik a volánnál és meghal egy balesetben, miközben ironikus módon egy oktatóvideóhoz kell olyan szereplőt találnia, aki egy munkahelyi balesetben rokkant le. A már hosszával (163 perc) is merész film egyszerre személyes és szociografikus, de közben roppant szórakoztatóan és humorosan szól arról, hogyan viselik a kapitalizmus fonákságait az ambiciózus fiatal értelmiségiek és művészek, akik ezen a fesztiválon is nyilvánvalóan nagy számban képviseltették magukat. A filmben magyar színész is szerepel, a 88 éves, erdélyi Miske László.
Az észt fesztiválnál szeretik a magyar filmeket is, idén például két magyar világpremier is szerepelt a Critics’ Picks (kritikusok által válogatott) versenyprogramjában, a Kálmán-nap Hajdu Szabolcstól és a Kék Pelikan című animációs dokumentumfilm Csáki László rendezésében. Nem világpremierként ugyan, de szerepelt még a debütáló filmek versenyében Szeleczki Rozália Cicaverzum című vígjátéka is, amit a magyar közönség már a hazai mozikban is láthatott. A Kék Pelikan a rendszerváltás idején történt vonatjegy-hamisításokról szól: megnyíltak a határok, szabadon lehetett külföldre utazni, csak éppen pénze nem volt rá a magyaroknak. A filmet már csak azért is találó volt külföldi fesztiválon látni, mert részben az utazás örömeiről és kulturális sokkjáról szól, a keleti blokk sivársága pedig az észtek számára is ismerős lehetett. Hogy a filmjeink értő fülekre találnak Tallinnban, azt bizonyítja, hogy a fesztiválon a magyar siker sem maradt el, a legjobb animációs rövidfilm díját Hegyi Olivér A szív kertje című alkotása hozta el.
Borítókép: Tallinn óvárosa (Fotó: AFP)
