A fesztivál a legjobb teszt a filmeknek

Három éjszakára kaptam meghívást a Tallinn Black Nights Nemzetközi Filmfesztiválra, ilyen rövid idő alatt bőven volt mivel versenyeznie a filmeknek: nem csak egymással, de a várossal is. Igyekeztem annyi filmet megnézni, amennyit csak tudtam, de sajnos jó néhány megbukott a Külföldi Filmfesztivál Teszten.

A Külföldi Filmfesztivál Teszt természetesen nem létezik, most találtam ki (ötletesebb elnevezés híján), és annyit értek alatta, hogy a filmkritikus, ha külföldi fesztiválon jár, igyekszik megnézni a várost is, hiszen nem biztos, hogy eljut még oda valaha, míg a filmek könnyedén megérkezhetnek a hazai mozikba éppúgy, mint a streamingszolgáltatók műsorára (vagy pedig megérdemelten tűnnek el a süllyesztőben). A filmeknek tehát a várossal kell versenyezniük, arról nem is beszélve, hogy a sajtós akkreditáció birtokában gyakran bármennyi vetítésre beülhetünk (kivéve a telt házasakat természetesen), emellett vannak sajtóvetítések is, és egy gazdagabb program (több helyszín, sok moziterem) esetében ez azt jelenti, hogy ha egy film negyedóra alatt sem mutatkozik érdekesnek, akkor ki lehet menni, és átülni valamire, ami épp akkor kezdődik.

Tülin Özen a Hesitation Wound című filmben. Fotó: Pöff

Ha a város és a még nem látott filmek ígérete nem lenne elég, számos fesztivál rendez turistaprogramokat (sőt akár éjszakába nyúló bulikat) a külföldi vendégeiknek, így az újságírót kimerültség és kialvatlanság is kínozhatja. Tehát ha egy közepes vagy rossz filmen elbóbiskolunk vagy otthagyjuk, akkor az elbukott a Külföldi Filmfesztivál Teszten, ha végignézzük, akkor átment. A fesztiválokon egyébként tényleg remekül lehet tesztelni a filmeket, itt nincs könyörület és türelem, a filmkritikus itt a legszigorúbb. Tallinnban adott volt az izgalmas város és a bőséges program is, a vetítéseket négy moziban (két soktermes multiplex, két művészmozi) rendezték egymáshoz közel, az óváros szélén, a filmeket tehát a mozik közti távolság sem tudta megvédeni az angolos távozásoktól.

A város látnivalói és a rendezvény egésze egy külön cikket érdemel, most maradjunk tehát a filmeknél. Nézzük a bukottakat. Talán nem annyira közismert tény, hogy a filmfesztiválokon legalább annyi a rossz vagy középszerű film, mint a mozikban, sőt inkább több. Mivel a közönségfilmek rajongói úgyis a hollywoodi szuperprodukciókra vágynak, a legtöbb fesztivál a művészfilmek kedvelőit igyekszik megszólítani. A művészfilmek többsége márpedig nem jó, ami azért nem evidencia, mert az artmozikba általában a legjobbak jutnak el. És míg a nagyobb költségvetésű közönségfilmek, bármennyire rosszak is, nagyrészt komoly filmdramaturgiai szaktudással készülnek (ami kevés igazán nagy hibát enged át), ezzel szemben a független művészfilm csak akkor jó, ha az alkotó zseni, és az ritka.

Kezdjük a hivatalos versenyprogrammal, ami, ha épp nem Cannes-ban, Berlinben vagy Velencében, hanem mondjuk az egyébként A kategóriás tallinni fesztiválon vagyunk, gyakran vonultat fel felejthető filmeket. Erre az a magyarázat, hogy a versenyprogramban világpremiereket vagy legalább nemzetközi premiereket tűznek műsorra, amelyekből a legjobbakat elviszik a legnagyobb mustrák.

A Teresa című spanyol alkotás életrajzi film Avilai Nagy Szent Teréz életéről, valójában egy kétszereplős kamaradarab a címszereplő látnok apácával és egy inkvizítorral a főszerepben. Előbbi egy élő szent, utóbbi maga az ördög, a karakterek tehát feketék és fehérek, párbeszédük közönségesen filozofáló, amit Paula Ortiz rendező vizuálisan sosem tud érdekessé tenni. Szintén a versenyprogramban láttuk az October Metafiction című filmet. Két-két kempingező útjai keresztezik egymást, mást nem is nagyon lehet felidézni ebből az alkotásból, ami leginkább azt bizonyítja, hogy a független művészfilm műfajában még a híresen jó dél-koreaiak is tudnak pocsékat alkotni.

A Critics’ Picks szekció már izgalmasabbnak bizonyult, két magyar film is szerepelt benne, a Kálmán-nap és a Kék Pelikan, utóbbi egészen jól sikerült, itt írtam róla (az elsőfilmes programba pedig a Cicaverzum is bekerült, ezt a magyar közönség már láthatta a mozikban). A Rebels with a Cause (Okkal lázadók, James Dean klasszikusa után szabadon) versenyprogramban az Everything, Everywhere című filmre ültem be, ami a független művészfilmek újabb állatorvosi lova. A maláj Kah Wai egyfajta útifilmes, vagy akár naplófilmes, saját bevallása szerint mozinomád, aki szeret utazgatni és közben filmeket forgatni. Ezúttal a Balkánt járja be és próbál valami történetet csiholni a semmiből, miközben turistalátványosságok előtt pózol.

Ugyanezen szekcióban versenyen kívül is vetítettek pár filmet, ilyen volt az egyébként tehetséges rendező, Michel Gondry új filmje, a The Book of Solutions (Megoldások könyve) is. Gondry Oscart kapott az Egy makulátlan elme örök ragyogása című filmjéért, új filmje viszont a gyengébb alkotásainak sorát gyarapítja. Főhőse egy művészfilmes, akit nem sokkal a forgatás vége előtt a producerek kirúgnak álmai projektjéből, miután megnézik az igencsak lila ködös felvételeket. Ő persze elég őrült ahhoz, hogy elrabolja a filmet: hűségesebb alkotótársaival együtt vidéken kezd bujkálni, és megpróbálja pénz és a színészei nélkül befejezni a produkciót. Gondry új filmje már csak azért is önismétlő, hiszen a Tekerd vissza, haver! karakterei is barkácsmódszerekkel forgattak filmet. Nem előny, hogy főhőse egy elviselhetetlen és sztereotip őrült művész. Mintha a kezdő filmkészítőknek szánt önsegítő tankönyvek filmes változatát látnánk (innen a cím, a Megoldások könyve), ahogy a főhős alkotói válságából próbál kikerekedni saját magának szánt kreatív jó tanácsokkal – valójában ez a film bárki kedvét elveszi a filmkészítéstől és a művészfilmektől.

A Midnight Shivers (Éjféli borzongás) szekció késő esténként kínált horrorfilmeket, itt néztük meg a maláj Tiger Stripes (Tigriscsíkok) című filmet, ami egyfajta feminista allegóriája a női kamaszodásnak. Első menstruációjával együtt a hősnő elkezd átváltozni egyfajta tigrisszerű szörnnyé, innen a cím. Láttuk már ezt a történetet sokszor hollywoodi horrorfilmekben (Carrie, Párducemberek, vámpíros és vérfarkasos tinihorrorok, stb.), csak malájokkal nem, ennyiben ki is merül a film különlegessége.

Nem annyira meglepő módon a Best of Festivals szekcióban mentek át a legjobb arányban filmek a Teszten, háromból kettő. Itt korábbi (nagyobb) fesztiválokon már bizonyított filmeket tűztek műsorra, amelyek közül furcsamód a legjobban díjazott volt az egyedüli csalódás: a finnek sztárrendezője, Aki Kaurismäki Fallen Leaves című darabja, ami Cannes-ban díjat kapott a zsűritől. Kiszámítható szituációkkal teli szerelmi történet két munkásosztálybeli karakterrel, pont olyan siváran elmesélve, mint amilyen a karakterek élete.

A török Hesitation Wound egy pattanásig feszült tárgyalótermi dráma, ami azt boncolgatja, hogy mi játszódik le egy munkaalkoholista, mindenkin segíteni próbáló ügyvédben, amikor az utolsó pillanatban megtudja, hogy védence igenis gyilkos, még ha volt is oka a rémtettre. A hősnő anyja közben kórházban fekszik, már agyhalott, de az ügyvédnő nem bírja elengedni, pedig napról napra kevésbé hasznosíthatóak a szervei. Helyette viszont megmenthet valaki mást a haláltól, védence ugyanis öngyilkosságra készül, erre utalnak a címbeli hegek is a karján. Ráadásul a bíró egyik családtagjának épp szervdonorra van szüksége, az ügyvéd tehát maga is a bűnbe esést kockáztatja ebben a szinte valós időben játszódó filmben.

A Kék Pelikan mellett (amivel szemben azért magyarként nehéz nem elfogultnak lenni) a legjobb filmélményünk a román Radu Jude Do Not Expect Too Much from the End of the World (Ne várj túl sokat a világvégétől) című fekete komédiája volt. Ami abból a szempontból nem csoda, hogy habár kevésbé ismert tény, de a románok az új hullám óta tanítják a világot arra, hogyan kell jó szerzői művészfilmeket készíteni (erről bővebben itt írtam, pontosabban kérdeztem). A filmnek valójában nincs túl sok köze a címéhez: a főhőse egy személyi asszisztens a filmiparból, egy román nő, akit éppen halálra dolgoztatnak. Attól fél, hogy elalszik a volánnál és meghal egy autóbalesetben, miközben trágár és szexista videókban marháskodik a közösségi médiában (egy filterrel férfi influenszerré varázsolva magát), nehogy megkattanjon a sok munkától. A sors fintora, hogy épp egy oktatóvideóhoz kell olyasvalakit találnia, aki súlyosan megsérült egy munkahelyi balesetben.

A film egyszerre személyes és társadalomkritikus, miközben roppantul szórakoztató is: Gondry alkotásánál sokkal intelligensebben és merészebben szól korunk jobb sorsra érdemes művészeinek válságáról és tágabban a fogyasztói társadalom visszásságáról. Radu Jude a két és fél órás filmjében olyan képsorokat is megenged magának, mint amikor hosszú percekig vágja egymásra a leghalálosabb román sztrádát szegélyező emléktáblákat, vagy amikor a zárójelenetben körülbelül fél órán keresztül mutatja vágatlanul a reklámvideó igencsak mókásan alakuló felvételét. Az pedig külön csemege a filmrajongóknak, hogy feltűnik Uwe Boll is, akit néhány zsánerfilmje alapján kikiáltottak a világ legrosszabb rendezőjének, amire ő azt találta ki, hogy kihívja egy bokszmeccsre a filmkritikusokat, és néhányan ki is álltak ellene. 

Borítókép: Ilinca Manolache a Do Not Expect Too Much from the End of the World  című filmben (Fotó: Pöff)