A már említett 1944–45-ös időszak – amikor a náci német megszállást fölváltotta a kommunista szovjet megszállás – töréspont volt hazánk életében. Mindaz, ami 1867 után jellemezte Magyarországot – a polgári társadalom, a parlamentarizmus, a népképviseleten alapuló politikai berendezkedés – megszűnt. 1944 legvégén már megindultak a politikai alapú büntetőeljárások, és politikai pártok delegáltjaiból álló népbíróságokat hoztak létre. Az elmarasztaló népbírósági ítéleteknek három elemet kellett tartalmazniuk: politikai jogfosztást, részleges vagy teljes vagyonelkobzást és szabadságvesztést vagy halálos ítéletet. Országszerte a népbírósági eljárásokban közel hatvanezer ember volt érintett, megközelítőleg kétszáz halálos ítéletet hajtottak végre. Ezek révén a vagyonos, illetve a közéletben vagy a keresztény egyházi közösségekben aktív embereket, a potenciális antikommunistákat akarták politikailag és gazdaságilag megsemmisíteni. A rendőrség és a közigazgatás 1944 végétől kommunista befolyás alatt állt, elnyomásban tartották az egész társadalmat.
A Rákosi-rendszert a mestere által rendszeresen megvert szabóinasból lett kommunista altábornagy, Péter Gábor vezette hírhedt Államvédelmi Hatóság (ÁVH) tevékenysége és az intézményes terror határozta meg.
A népbírósági és ÁVH-s eljárásoknak, a köztörvényes bűncselekményeknek álcázott politikai ügyeknek és koncepciós pereknek több százezer ember esett áldozatul. A saját családom történetét kutatva találtam meg a szegedi levéltárban annak a nyomát, hogy a magyar–jugoszláv határ menti Újszentivánon élő Terézia nagymamámat 1945-ben, amikor a férje, György nagyapám szovjet hadifogságban volt, ő pedig egy súlyosan beteg kislányt nevelt egyedül (aki nem sokkal később meg is halt), három darab tojás beszolgáltatásának megtagadása miatt részesítették pénzbüntetésben, és bélyegezték a népgazdaság ellenségének.
Az egyik legfontosabb európai szovjet- és kommunistaellenes mozgalom, az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik nagy tanulsága, hogy valamennyi társadalmi réteg – így például az egykori szociáldemokraták, a Horthy-korszak politikai és közéleti szereplői, a polgárok, a parasztok, a kisiparosok, az értelmiségiek, vagyis szinte mindenki – nemet mondott a kommunista diktatúrára. Kizárólag a szűken vett pártelit tartott ki a rendszer mellett – az is csak anyagi érdekekből. Az 1956 utáni megtorlások elszenvedői is a kommunizmus áldozatai voltak. Folytatva a dél-alföldi példák sorát: 1958-ban kivégezték például a szőregi Földesi Tibort, aki a forradalom időszakában a munkástanácsokban tevékenykedett, és ugyanabban az évben akasztották föl Kováts Józsefet, a polgári értékrendű, kommunista nyomásra 1946-ban betiltott Magyar Szabadság Párt egykori politikusát, aki a forradalom idején a Szegedi Nemzeti Bizottság tagja és a városi nemzetőrség szervezője volt. Gácsi Lászlót 1956 decemberében karhatalmista sortűzben lőtték agyon a hódmezővásárhelyi Kálvin téren egy tüntetésen. Az újszentiváni Putnik Tivadarnak pedig – aki először követelte Szegeden 1956 októberében a szovjet csapatok távozását – családjával együtt el kellett hagynia az országot: átszökött a határon Jugoszláviába, haláláig külföldön kellett élnie. Bár többé nem is élt Magyarországon, évtizedekig gyűjtött róla anyagot a hazai állambiztonság.
Az előbb említett személyeknek nevük és történetük van, ellentétben az áldozatok többségével. A forradalom után, 1963–64-ig gyakorlatilag a Rákosi-korszak elnyomása, az ellenforradalmároknak nevezett ötvenhatosok üldözése és számonkérése folytatódott. Szegeden például az egyetemistákat terrorizálták. A hírhedten primitív és demagóg Marosán György kommunista államminiszter az előadása után az egyik egyetemi kollégiumban az alvó diákok feje fölé, a falba lövetett, hogy szemléltesse a diktatúra hozzáállását a fiatal értelmiséghez.
Utolsó társadalmi rétegként a parasztságot lehetetlenítette el a kommunista diktatúra. 1958 és 1961 között zajlott a téeszesítés, a földek elvétele. Az akkori Csongrád megye lakosságának többsége földműveléssel foglalkozott. A szövetkezetesítés a parasztsággal mint társadalmilag és gazdagságilag jelentős réteggel való leszámolás volt. Megjelent új fogalomként a „dolgozó parasztság”, amelynek jelentése: a tulajdonnal rendelkező paraszt a rossz, a tulajdon nélküli – vagyis a „dolgozó” – paraszt a jó.
Hajlamosak vagyunk pozitív időszakként gondolni a gulyáskommunizmusra. Úgy emlékezni a 1960-as évekre, mintha azok sokkal jobbak lettek volna, mint a korábbi húsz esztendő. 1964 után ugyanis látszólagos enyhülés következett. Az elnyomás azonban korántsem szűnt meg, csupán átalakult, sokkal inkább a lakosság hozzáállása változott, mintsem a rendszer maga. Az emberek hozzászoktak a félelemhez, a kényszerű óvatossághoz. Az ÁVH helyett létrejött a politikai rendőrség, a megyei rendőrkapitányságok III/III-as ügyosztálya a maga besúgóhálózatával, amely szinte mindenkit számon tartott. A kádárizmusban az emberek már megismerték és megtalálták a saját határaikat.
Szépen „beidomítódott” a társadalom.
A művészek tudták, hogy milyen témákat érinthetnek, a lakosság tudta, hogy mi az a határ, ameddig elmehet a családban, a közbeszédben, a munkahelyi kapcsolatokban. Tabutéma volt például 1956 vagy a szovjet megszállás. Éppen ezért azok is, akiknek vannak konkrét emlékei a rendszerváltás előtti világról, szintén a kommunizmus áldozatainak tekinthetők.
Az évtizedes beidegződések hosszú távon hatottak. Például hogy bizonyos dolgokról nem beszélhettünk őszintén, hogy tagadni kellett a származást, senkiben nem volt szabad megbízni. Éppen ezért hívják a korszakot gulyáskommunizmusnak. Nagy Gáspár írta az egyik rendszerváltó versében, hogy ez „a teletömött gyomor békessége”. Hiszen ha az ember jóllakik, cserében nem firtatja az etika és az élet olyan nagy kérdéseit, mint a szabadság, az emberi minőség, az őszinteség.
A diktatúra a társadalom és a mindennapi élet valamennyi területét, így a kultúrát is felügyelete alatt tartotta.
A művészek három kategóriába tartozhattak: alkotói tevékenységüket tiltották, tűrték vagy támogatták. 1986-ban jelent meg Nagy Gáspártól, későbbi Kossuth-díjas költőtől egy vers a szegedi Tiszatáj című folyóiratban, amelynek címe: A Fiú naplójából. Arról szólt, hogy a költő kilencéves gyermekként hogyan élte meg a forradalmat és a megtorlást, majd a kádári konszolidációt. Ennek hatására betiltották a folyóiratot fél évre, s később csak megújult szerkesztőbizottsággal működhetett tovább.
Nagyon fontos a mai világban a kommunizmus áldozatairól beszélni, mert immár csaknem harmincöt év telt el a rendszerváltozás óta. Márpedig nagyjából három-négy évtized a transzgenerációs traumák kifutási ideje. A kommunista diktatúra időszaka most válik történelemmé, hiszen akik felnőtt fejjel átélték a rendszerváltást, immár hatvan-nyolcvan évesek. Mára nőtt fel egy olyan nemzedék, amelynek már nem ver hevesebben a szíve egy rendőr látványától, nem félve lépi át az államhatárt, s nem olyan hivatalnak tekinti a postát, ahol tudvalevőleg fölbontják a leveleiket.
Borítókép: Huszonkétezer lengyel esett áldozatul a katyńi vérengzésnek (Fotó: Getty Images)
