Szokatlan módon két turnét vontak össze a Barba Negrában, így a Meshuggah mellett a svéd Avatar fellépéséről sem maradtak le a metálrajongók. Az így kialakult minifesztiválon az előzenekaruk, az Aether Realm nyitott délután a Blue Stage nevű kisebb sátorban, ahol a Meshuggah kíséretéből a Mantar váltotta őket, majd a Red Stage nagyszínpadán folytatta a The Halo Effect, és végül a sztárzenekarok közül az Avatar és a Meshuggah. Érkezésemkor óriási sor kígyózott a még lezárt nagy sátor előtt, azaz a keményvonalas rajongók nem bízták a véletlenre a helyet az első sorokban, pedig a kis színpadon a Mantar fellépése nem csak a sorban állásnál volt izgalmasabb.
A német zenekar furcsamód a Louisianából és New Orleansből származó sludge (iszap) műfajban alkot, délies hangzással, lassú és széttorzított gitárral olyan klasszikusok után szabadon, mint a Black Sabbath és a Black Flag. A Mantar zenéjét bevallásuk szerint a Melvins, a Darkthrone és a Motörhead ihlette, és a műfaj egyik legjobb feltörekvő képviselőinek számítanak. Pedig elég minimalista formáció, már csak azért is, mert duóról van szó, akik a koncerteket is basszusgitáros nélkül oldják meg. (Így zenél egyébként például a szintén a Darkthrone által inspirált black metálban utazó Inquisition is, és ott sem lehet hiányérzetünk.) A minimalizmus az öltözékükön, pontosabban annak hiányán is tetten érhető: Hanno Klänhardt énekes-gitároson sapka ugyan volt, de póló már nem, és még nála is jobban készült az izzadásra Erinç Sakarya dobos egy szál rövidnadrágban. A dobszerelésnek bőven volt helye a színpad elején, oldalt fordítva, így a szokásos takarás helyett premier plánból (a szellős küzdőtéren akár a második sorból) láthattunk egy brutálisan energikus dobjátékot. Ami a fémzene egyik alulértékelt szegmense, pedig hát ha valahol, ebben a műfajban egészen biztosan nem a zenész legjobb barátja a dobos. Olyannyira nem, hogy amikor a Trónok harca című nagy sikerű sorozat alkotója, D.B. Weiss filmben dolgozta fel saját rajongását a metál iránt, egy dobost tett meg főhősnek, rajta mutatva be a műfaj komplexitását (a Metal Lords látható a Netflix műsorán, érdemes megnézni).
Hogy élőben is remek a Mantar, azt onnan is tudtam, hogy villámgyorsan elrepült az idő, és már költöztethettem is a ruhatárból a kabátomat a nagysátorba. Már ekkor úgy voltam vele, hogy megérte eljönni, de persze a java még hátra volt. Amikor először hallottam a The Halo Effect hírét, nagyon fellelkesültem: az In Flames öt egykori tagjából verbuválódtak, köztük az alapító gitárossal, Jesper Strömbladdal. Nem új utakat keresnek, inkább a régit akarják visszahozni, vagyis a göteborgi dallamos death metalt, amelynek az At the Gates és a Dark Tranquillity mellett az In Flames a legjobbja. Otthon hallgatva őket mégis kisebbfajta csalódást okoztak: a korai In Flames hangzását és virtuozitását ugyan visszahozták, de a zseniális dallamokat, vagyis a lényeget nem, ahhoz talán már kiöregedtek az igazán kreatív éveikből. De aztán a Barba Negrában már könnyű volt elfelejteni az In Flames zsenialitását és az általuk borzasztóan magasra tett lécet, így aztán tudott pozitív csalódást okozni a svéd csapat is, még úgy is, hogy az In Flamesből alkoholproblémák miatt távozott Strömblad nem jött el.
Az Avatar megbukott a koncertre való otthoni felkészülésem tesztjén, a Mantar és a The Halo Effect egyaránt jobban tetszett, úgyhogy az ő fellépésükre vacsoraszünetként gondoltam. A Mantarral ellentétben nekik láthatóan fontos volt a vizualitás, Johannes Eckerström énekes például sminkben, vörös és fekete kosztümben, sétapálcával és kalapban parádézta végig a cirkuszba illően teátrális fellépést. Ami pedig a megszólalásukat illeti, leginkább az járt a fejemben, hogy mennyire más lesz a Meshuggah: ők nem próbálkoznak fülbemászó dallamokkal, hiszen azt amúgy bármilyen műfajban lehet, inkább a metál sajátos hangzása és atmoszférája, és annak is a feltérképezetlen lehetőségei érdeklik őket. Ami a hozott dalaikat illeti, a legújabb, 2022-es Immutable albumuk nyitó tételével, a Broken Coggal kezdtek, nem hagyva kétséget afelől, hogy hiába játszanak együtt 1987 óta, a színvonalból sosem adnak alább. Ugyanezen lemezről élőben itt debütáltak a Kaleidoscope és a God He Sees in Mirrors című számokkal, de persze a csúcspontokat a legnagyobb slágereik (amennyire persze tőlük slágeres bármi is) jelentették, amilyen a Rational Gaze, a Future Breed Machine, a Demiurge és a Bleed. A legjobbjaik közül talán egyedül a Combustion maradt ki, az egyik kedvencem, de ez nem jelent kivételt, hiszen ez a dal furcsamód ritkán fordul meg a műsorukban.
Összességében élőben annyit bizonyítottak, hogy a sok formabontás közepette a nemes egyszerűség is megy nekik, hiszen például a Rational Gaze és a Demiurge riffjei és jazzes szólói a közönséget is alaposan meg tudták mozgatni.
És persze öntörvényű, megalkuvásmentes zenéjük bő egy óra alatt ledarálva, brutális hangerővel a lehető legextrémebb metálos élmény.
