Utólag visszatekintve volt értelme, hogy negyven éve hosszasan időztünk az iskolában a Szovjetunió természet- és gazdaságföldrajzánál. Megismertük sokféle népét, szinte végtelen kiterjedését és erőforrásait, köztük a mai Ukrajna iparát és mezőgazdaságát. A Finnországtól Japánig érő Oroszország – a Szovjetunió vezető utódállama – területe ma is a legnagyobb a világon, ennek minden geopolitikai előnyével.
A hidegháború éveiben a Nyugat magas szinten képzett szovjetológusokat. Ez fordítva is így volt az „amerikásokkal”; Georgij Arbatov akadémikusnak, az Egyesült Államok és Kanada Intézet vezetőjének, szovjet pártfőtitkárok tanácsadójának a nevét az újságolvasó is ismerte. A szakembereknek Moszkvában és Washingtonban is az volt a feladatuk, hogy értelmezzék az „odaát” történteket – ehhez ismerniük kellett az ellenség észjárását.
Mégis, minél tovább nézi az ember az ukrajnai háborút és a Nyugat egyre növekvő frusztrációját, annál inkább úgy tűnik, utóbbi nyolcvan év „kremlinológia” dacára sem érti az oroszokat. Újságíróként – oroszosok között, de orosztudás nélkül felnőve – ismerős érzés ez. De az ember jó esetben legalább azzal tisztában van, hogy mit nem tud. Nem biztos, hogy a nyugati elit is így van ezzel. A szankcióktól az orosz gazdaság összeroppanását várták, alábecsülve ennek a hatalmas országnak a belső erőforrásait és külgazdasági mozgásterét. Voltak, akik arra is számítottak, egyes árucikkek a nyugati bojkott miatti hiánya olyan kellemetlenül érinti az orosz középosztályt, hogy a Kreml ellen lázítja a társadalmat. Mások még 2022-ben, az ukrajnai háború kirobbantásának évében azt várták,
mikor jön már az orosz Claus von Stauffenberg, hogy eltegye láb alól Vlagyimir Putyint, mielőtt lángba borítja az egész világot?
Ezek egyike sem következett be. Az elmúlt évek legérdekesebb orosz belpolitikai fejleménye Jevgenyij Prigozsin oligarcha és Alekszej Navalnij rendszeren kívüli ellenzéki halála volt. Az orosz politikusok gyakran nem ágyban, párnák közt halnak – II. Miklós cártól kezdve rengeteg kommunistán át Borisz Nyemcovig akkor is hosszú a lista, ha nem megyünk vissza az első világháború előtti időkre. De akármennyi borzalommal járt is együtt a szovjet kommunizmus hetven éve, a cár a legutóbbi vezető, akinek uralmát erőszakkal döntötték meg. Aki látta Szergej Ejzenstein némafilmjét, a Patyomkin páncélost, az tudja, a férges húst az orosz matróz sem hajlandó megenni. Inkább fellázad. Aki viszont nagy realista festőjük, Ilja Repin Hajóvontatók a Volgán című alkotását is látta, az ennek a népnek a tűrőképességéről is képet kaphatott. Annak viszont csalódnia kellett – mert önmagából indult ki –, aki valamiféle orosz rebelliót várt amiatt, hogy Moszkvában nem kapni az arany logós gyorsbüfé hamburgerét, a nálunk is népszerű svéd gyártó bútorait vagy a három levéllel felmárkázott német sportcipőket.
Vlagyimir Putyin a héten ötödik elnöki ciklusáért fut versenyt – önmagával.
A 71 éves orosz államfő Európában ugyan a legidősebb vezető, de a szintén újrázással próbálkozó Joe Bidennél egy évtizeddel fiatalabb. Arról nem is beszélve, hogy az amerikai elnökhöz képest összehasonlíthatatlanul jobb állapotban van az interjúi és a tévéfelvételek tanúsága szerint. Lehet, hogy torzítanak valamennyire a közvélemény-kutatási eredmények, de aligha kétséges, hogy Putyin fölényes győzelmet arat majd a hétvégi választáson, a voksok akár 70-80 százalékát is besöpörve. Ellenfelei pehelysúlyú figurák, Navalnij pedig – aki nem volt az, de egyébként sem indulhatott volna – meghalt a számára kijelölt büntetőtelepen. Halála és temetése Oroszországot is felkavarta, de azért nem olyan mértékben, ahogy azt a Nyugat szerette volna, illetve láttatni akarta. Lehet egy többezres gyászoló tömeget imponálónak nevezni, de ne felejtsük el, hogy egy 144 milliós országról beszélünk. Navalnij temetésének másnapján is felkelt a nap Vlagyivosztoktól Kalinyingrádig.
