A magyar bajusz valóban létező, és egyben rendkívül népszerű kategória a szakállstílusok között, ám Dalí bajsza távolról sem hasonlít ezekre (azóta viszont külön kategóriát képvisel). A magyar bajusz jellemzője ugyanis, hogy a bozontosabbra, vastagra növesztett testszőrzet teljesen eltakarja a felső ajkat, széleit pedig oldalra formázzák. A kunkoribb bajszot úgy érik el, hogy a két sarkát felhúzzák és kissé megcsavarják.
Egy évvel később Dalít ismét a bajszáról kérdezték a BBC Panorama című műsorában (ami egyben a világ legrégebb óta futó televíziós hírmagazinja), ahol fellebbent a fátyol a félreérthető elnevezés valódi okáról. Ebben a beszélgetésben újfent szóba hozta Proustot, akinek lehangolónak és melankolikusnak ítélte a bajszát.
Az én bajszom ezzel szemben nagyon vidám, nagyon hegyes, nagyon agresszív
– ecsetelte. Kiderült, hogy kezdetben a datolyával maszatos kezével kenegette a bajszát, ami sokáig megtartotta, de a felvétel időszakában már rátalált egy 1810 óta működő francia márka készítményeire.
„De most már egy igazi terméket használok, egy nagyon jót, amit a Place Vendome-on találtam, a Pinaud magyar viaszát. Ez egy nagyon ismert viasz, Proust is ezt használja, csak másképpen”
– árulta el a katalán zseni. Egy évvel korábban tehát Dalí valójában a francia bajuszviasz egyik terméke miatt hivatkozott úgy a bajszára, mint magyar bajusz. A műsor további részében részletesen beszámolt a bajuszápolási szokásairól: a művész minden este megtisztította azt, éjszakra hagyta lecsüngeni, reggelente pedig három perc alatt visszarendezte.
Dalí bajszának története
A világ vélhetően leghíresebb bajszát Dalí már fiatal férfiként elkezdte növeszteni, és csakhamar olyan névjegyévé vált, mint a kereskedelmi márkáknak a logó (apró érdekesség: ő tervezte a híres Chupa Chups nyalóka márka emblémáját is, amit a cég a mai napig használ). A hasonlat nem véletlen: Dalí a festészet mellett az eladásnak is igazi művésze volt, a bajsza ennek az egyik legnyilvánvalóbb jele. Fiatalon a festő még visszafogottabb volt, az arcszőrzetét a 20-as évek végéig nem is növesztette, csak a 30-as években kezdte el követni az akkoriban igencsak népszerű Adolphe Menjou amerikai színész által viselt stílust, a Menjou-bajuszt.
Az évek előrehaladtával azonban a művész bajsza, „mint a képzeletem ereje, egyre csak nőtt” – ahogy Dalí később, 1954-ben egy, az arcszőrzetének szentelt fotókönyvben fogalmazott.
A festő itt többek között dicsőíti Platón és Leonardo da Vinci arcszőrzetét, az Ószövetségből megemlíti Delilát, aki kiderítette Sámson erejének titkát, mely a hajában rejtőzött, és utal Giambattista della Portára, az 1558-ban megjelent, akkortájt roppant népszerű okkult természettudományos munka, a Magia Naturalis szerzőjére is, aki az arcszőrzetet érzékeny antennáknak tekintette, amelyekkel kreatív inspirációkat lehet fogni. Könyvében végül eljutott a 20. századba, amelyben mint szenvtelenül megfogalmazza:
a legszenzációsabb szőrös jelenségnek kellett bekövetkeznie: Salvador Dalí bajszának.
A szürreális utószó, amely jól mutatja a játékos motívum maradandóságát, hogy amikor Dalí testét 2017-ben, majdnem három évtizeddel 1989-ben bekövetkezett halála után apasági vizsgálat céljából exhumálták, bajuszát tökéletes állapotban találták, és továbbra is pontosan tíz óra tíz percet mutatott, mint a temetés percében. Mivel a testét bebalzsamozták, a bajszára is külön figyelmet fordítottak, így az igazán szürreális fejlemény talán inkább az lett volna, ha a bajusz valahova másfelé mutatott volna, de a festő ezzel együtt is okosan gondoskodott róla, hogy személye még örök álomba szenderülése után is élénken éljen bennünk.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!