Amikor egyetemi hallgatóimat kérdeztem arról, hogy szerintük mivel fog vagy kellene foglalkoznia a budapesti kormányzatnak az EU Tanácsának magyar elnöksége idején, a jelentős részük a nemzeti kisebbségek védelmét is említette. Tették ezt azért, mert a nemzeti kisebbségek helyzetét és különösen a határon túli magyarokat ért jogsérelmeket igazságtalannak ítélték, és ennek orvoslására is az EU-tól várták a megoldást.

A gondolatmenet nem alaptalan: a nemzeti kisebbségek védelme a mindenkori magyar külpolitika egyik sarokköve. Az elmúlt évtizedekben a magyar kormányoktól többször érkezett a nemzeti kisebbségek uniós szintű védelmének kiterjesztését sürgető javaslat, illetve az elmúlt években több olyan kezdeményezés is napvilágot látott, amelyek egy uniós garanciarendszer létrehozását szorgalmazták. A nemzeti kisebbségek védelme a 2021-es magyar soros elnökség első számú prioritása volt, azonban több okból kifolyólag ez nem várható az EU Tanácsának következő elnöki ciklusa alatt.
Amíg az Európa Tanács fő feladata a demokrácia, a jogállamiság és az emberi jogok – ideértve a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek jogainak – védelme, az EU cselekvési képessége a kisebbségvédelemben sokkal korlátozottabb. Bár a kisebbséghez tartozó személyek jogainak védelme az EU egyik alapértéke, az uniónak nincs kifejezett hatásköre e kérdésben.
Az átfogó megoldást az EU alapszerződéseinek módosítása, a nemzeti kisebbségek védelmének uniós hatáskörök közé emelése jelentené, ez azonban politikai okokból jelenleg nem életszerű. Bár az alapszerződések ma sem zárják ki a nemzeti kisebbségeknek védelmére irányuló, az EU hatásköreit tiszteletben tartó uniós jogszabályok elfogadását, az Európai Bizottság elzárkózik ettől, ahogy ez látszódott a Minority SafePack kisebbségvédelmi csomag elutasításánál is. Ráadásul több tagállam is elutasítja az uniós szintű kisebbségvédelmet, ideértve például Franciaországot, Görögországot, a balti államokat, de Romániát és Szlovákiát is. Utóbbiak azzal érvelnek, hogy
ez az uniós hatáskörök jogellenes kiterjesztését eredményezné.
Magyarország az elmúlt években aktívan fellépett a tagállami hatáskörök elvonása ellen. Így ha a magyar kormány túlságosan előremutató javaslatokat fogalmazna meg a kisebbségvédelem területén, szuverenista szövetségesei ellenszenvét is kivívhatná. Az európai szuverenista pártok többsége ugyanis elutasítja a nemzeti kisebbségek uniós szintű védelmét, ahogy ez látszott a Minorirty SafePackről szóló 2020-as európai parlamenti állásfoglalás elfogadása során is: míg a baloldali és liberális pártok, valamint az Európai Néppárt többsége is támogatta a javaslatot (néhány román, spanyol, francia, szlovák és cseh képviselő kivételével), addig a konzervatív és jobboldali pártcsaládok (ECR, ID) elutasították azt (a Fidesz és az olasz Liga kivételével).
A szuverenista magyar külpolitika és az európai szövetségek kiépítését megkövetelő, uniós szintű kisebbségvédelmet szorgalmazó nemzetpolitika ellentmondását tehát még nem sikerült feloldani, és ez nem a magyar EU-elnökség alatt fog megtörténni.
Az EU Tanácsának soros elnöksége ráadásul természetéből fakadóan nem az adott tagállam érdekeinek érvényesítésének eszköze. A soros elnöknek semleges és pártatlan közvetítőként kell eljárnia, és bár ez nem azt jelenti, hogy nincs mozgástere a neki fontos kérdések kidomborításában, ez kevésbé igaz az olyan megosztó témákra, mint a nemzeti kisebbségek védelme. További nehézség, hogy a magyar EU-elnökség alatt fog végbemenni az Európai Unió intézményeinek EP-választásokat követő személyi megújulása. Az Európai Parlament és a további uniós intézmények nagyobb része is ezzel a folyamattal lesz elfoglalva a magyar elnökség fél évének nagyobb része alatt.