A Viszkis számára a börtön lett az alma mater

Ambrus Attila, a viszkis rabló életében harmincéves koráig az volt a szabály, hogy nincs szabály. Éveken keresztül korunk Rózsa Sándoraként emlegették, és bankrablásai során szurkoltak neki az emberek. Ma fazekas vállalkozóként dolgozik Szentendrén, ahol megtudtuk tőle, miért tiltották ki a templomból gyerekkorában, mit sulykolt belé édesapja, milyen piaci rést fedezett fel a kilencvenes években és miért kellenek a mélységek az ember életében.

Ambrus Attila,a Viszkis szentendrei üzletükben. Fotó: Havran Zoltán

– Hogy van ma, 12 évvel a szabadulása után?

– Nem panaszkodom. Az életem sosem arról szól, hogy baj van, hanem a megoldásokra törekszem. Mindig igyekszem a legjobban csinálni mindent. Lehet, hogy rossz példa, de ha reggel nyolckor kiraboltam a bankot, kilenckor már ott voltam edzésen. Maximalista ember vagyok, alapvetően kocka, de a gyerekek miatt megtanultam, hogy rugalmasnak is kell lenni. Már el tudok engedni dolgokat, jóval hamarabb lenyugszom, mint korábban. Tudom, hogy nem balhézhatok. Egyrészt a múltam miatt sem, másrészt már tudom, hogy a düh és a harag elviszi az ember energiáját, és nem tudunk a lényegre koncentrálni.

A Viszkis mögött az életének állomásait ábrázoló rajz Fotó: Havran Zoltán

A Viszkis számára az volt a szabály, hogy nincs szabály

– A boltjuk falán életének fontos állomásait festette meg egy grafikus. Az erdélyi határ is látható. Hogyan emlékszik vissza a gyerekkorára?

– 1988-ban egy vonat alá, a kerekek közé kapaszkodva szöktem át a román határon, amikor a Ceaușescu-rezsim még erősen élt. Ezt a határt ábrázolja a rajz. Csíkszentléleken születtem, sok jó és rossz élményem kötődik a Hargitához, Csíkszeredához. Anyám otthagyott másfél éves koromban, így ő nem volt jelen az életemben. Apám viszont nagyon rossz dolgokat örökölt a nagyapámtól, ők azt hitték ebben a közösségben, hogy a fiúgyermek verve jó. Én egy igazi lázadó ember voltam. Kilencévesen kitiltottak a templomból, mert megittam a plébános úr miseborát, és mert éhes voltam, az ostyáit is megettem, így húsvétkor nem tudtak misézni. Harmincegy éves koromig, amíg börtönbe nem kerültem, az volt a szabály, hogy nem volt szabály. Szabályok nélkül éltem. Óriási pofonok értek már gyerekként is a nyolcvanas években, ezt követte a javítóintézet, majd a katonaság. Édesapám mindig azt mondogatta: 

Fiam, a börtönben fogsz megrohadni, semmirekellő vagy, tróger, és soha semmire nem fogod vinni!

Már gyerekként ezt sulykolta belém. Élete utolsó tíz évében nem beszéltünk, de amikor meghalt, megértettem, hogy az öreg látott valamit, csak nem volt eszköz a kezében, mert csak a verést ismerte. Pedig gyereket nem szabad verni, hanem szeretni kell. Szeretetet én sosem kaptam. Gyermekkoromban nagyon sokat olvastam, a könyvek voltak a barátaim, és általuk kinyílt a világ. 

– Hogyan lépett mellékvágányra, ahogy a bankrablást szokta említeni?

– Harminchat év távlatából azt tudom mondani, amit a franciák: Cherchez la femme! Keresd a nőt! Ott úszott el a hajó, hogy többnek akartam látszani, meg akartam felelni egy nőnek. Gyarló emberek vagyunk, és megfeledkezünk arról, hogy mindig egy kicsit többet szeretnénk, mint amire képesek vagyunk. Nagyobb házat, jobb autót, hitelre megyünk nyaralni, ami alapvetően badarság. Az akkori barátnőm angoltanár volt, értelmiségi család sarja, és az egyik vasárnapi ebédnél megkérdezte az anyukája, hogy milyen perspektívát tudok nyújtani a lányának. Először is meg kellett néznem az értelmező szótárban, hogy mit jelent a perspektíva szó. Nem értettem azt a polgári értékrendet sem, ami körülvette, miért vannak festmények a falon, hogyan kell viselkedni. Aztán a börtönben kikupálódtam, ma már sokat tudok. Ez is zavart, aztán az, hogy nem kaptam meg az állampolgárságot. Büdös románnak tituláltak, pedig a magyarságomért sokat küzdöttem korábban is. Ahhoz, hogy valaki mellékvágányra kerüljön, sok mindennek kell történnie. Nem úgy működik, hogy reggel felkel az ember, és bankrabló lesz. Van egy előélete. Én nagyon korán összeütköztem a törvénnyel. Hogy miért választottam a bankrablást? Két napot dolgoztam, egyet az OTP központi fiókjában, egyet a Külkereskedelmi Bankban, és rájöttem arra, hogy itt van egy piaci rés. Semmi nem működik, sem a kamerarendszer, sem az őrök. Kihasználtam ezt, és a „munkásságomnak” köszönhetően ma már jobban vigyáznak. Nincsenek bankrablók.

– Hogyan tervezte meg a rablásokat?

– Ez nem egy bankrabló-tanfolyam, de azért elmondom. Alkatilag én jó bankrabló voltam. Az emberek többsége, ha pánikba kerül, csőlátása lesz, és menekülni akar. Nekem megmaradt a periferikus látásom, tudtam a terepet uralni, pénzt összeszedni, őrt lefegyverezni, embereket sakkban tartani. Ezenkívül ismertem a rendszer hibáit, hogy nem működik a rendőrség, nincsenek autóik. Egy konkrét példa: 1996-ban a Fehérvári úti postán a rablás közben egy alkalmazott megnyomta a riasztót, az megszólalt a posta központi telephelyén, és a diszpécser felhívta, hogy nem könyökölt-e rá a gombra. Ő persze nem tudott válaszolni, mert épp a földön feküdt. Akkor fogta fel a diszpécser, hogy hívni kell a rendőrséget. Újbudán ebben az időben három rendőrautó volt, egy volt a kapitánynál, egy szervizben, és egy, amivel a kerületet járták. Ha gyorsak voltunk, esélyük sem volt, hogy időben a postára érjenek.

– Sosem bántott senkit?

– A szabályrendszeremben az volt, hogy ne tapadjon vér a kezemhez, de két esetben hibáztam. Az egyik az volt, amikor egy hölgyet belöktem a szekrénybe, mert megnyomta a riasztót, és szidta az anyámat. Sosem bocsátotta meg. Ezt onnan tudom, hogy találkoztam vele a Visegrádi Palotajátékokon, ahol árultam a kerámiáim, és azt mondta nekem, hogy imádkozik, hogy a pokolra jussak. Eltelt harminc év, és még mindig nem tette túl magát rajta. Ezt nagyon sajnálom. Hiszek abban, hogy kellenek a mélységek ahhoz, hogy az ember átértékelje az életét, és a börtön volt az a pont, amikor azt mondtam, ha nem kapnak el, lehet, hogy lelőttem volna valakit vagy engem lőnek le. Konok vagyok és székely, mi olyanok vagyunk, mint a fenyő, mi nem hajlunk, hanem törünk. Nekem kellett a börtön ahhoz, hogy lenyugodjak, és találjak célokat, legyen az életnek valamilyen értelme. Az embernek a börtönben van ideje gondolkodni, van ideje számot vetni az életéről. Azt gondolom, hogy ott adódott az első alkalom, amikor elfogadtam önmagam. Mert addig mindig mást hibáztattam, hol apámat, hol a bírót, hol a bűntársamat.

A fazekasságot a börtönben sajátította el Fotó: Havran Zoltán

A börtön után nehéz volt talpra állni

– Milyen volt a börtönben az élete?

– Több mint hat évig voltam magánzárkában, futottam a 20×28-as udvaron 15 kilométert, mindig egy irányba. Hét évig deszkán aludtam, mert olvastam Kőrösi Csoma Sándor történetét, aki így élt, azóta csípőprotézisem van. Viszont rádöbbentem, hogy nem csinálhatok azt, amit akarok. Számomra a börtön volt az alma mater. Sokat tanultam, és annak köszönhetem, hogy élek. Rengeteget olvastam, hetente több könyvet is elolvastam. A fazekasságot véletlenül tanultam meg, mert nem volt más képzés. A három évre tervezett tanfolyam nekünk egy évbe volt sűrítve. Sikerült elvégeznem és végül megszeretnem. Az elején sokat szenvedtem, de most már nagyon sok mindent meg tudok csinálni. A kezdeti lépések nagyon nehezek voltak, de volt két tanárom, akik valódi szakemberek, tőlük nagyon sokat tanultam. A mai napig olyan szerszámokkal dolgozom, amiket még a börtönben készítettem. Tizenhat éve dolgozom a szakmában, mint minden mást, ezt is lehet jól és rosszul is csinálni. A börtönben érettségiztem le, és kommunikáció szakon szereztem diplomát.

– Hogyan tudott beilleszkedni utána a társadalomba?

– Tizenhárom év börtön után piszok nehéz volt talpra állni. A barátaim tartották bennem a lelket, amíg bent voltam és amikor kijöttem. Nélkülük nem tartanék itt. Harminchétezer forinttal a zsebemben és újságírókkal a nyomomban léptem ki a börtön kapuján. Ezzel a pénzzel, ha egyedül maradok, biztos, hogy nem lett volna belőlem becsületes ember. Amit én csináltam, az rossz döntések sorozatának a következménye, és nem egy követendő minta. Megtettem, amit megtettem. Leültem érte, amit kiszabtak rám, és felálltam belőle. És ez utóbbi az, amivel szeretnék segíteni, ezért megyek el előadásokat tartani, ha hívnak. Szeretném, ha példa lehetnék a hozzám hasonlóknak, hogy a legmélyebb gödörből is ki lehet mászni. Kell hozzá kitartás, alázat és önmagadba vetett hit. Nekem nagyon sokat ad, hogy összességében pozitív a visszajelzés felém. Hiszem, hogy a társadalomnak óriási szerepe van abban, hogy vissza tud-e illeszkedni egy börtönviselt ember vagy sem.

– Szépen alakult a családi élete, boldog házasságban élnek két gyermekükkel. Őket hogyan nevelik?

– Húsz évvel fiatalabb a feleségem, ősi magyar szertartás szerint házasodtunk. Még kicsik a gyerekeink, de félek, hogy mikor lesz az a pont, amikor a gyerekem azt mondja, hogy „te nekem ne dumálj”. Egyelőre még úgy tudja a kislányom, hogy apát azért zárták börtönbe, mert fütyült a templomban. Próbálom rávezetni, hogy előbb-utóbb szembesülni fog az apukája érdekes múltjával. Igyekszem hiteles lenni és következetes, hogy azokat a hibákat, amiket én elkövettem, ők ne kövessék el. 

Nyíltan vállalom a dolgaimat, bár nem vagyok rá büszke.

 A sportolói múltam miatt eléggé vehemens ember vagyok, és a mai napig így élek. Nem tudok semmit félig csinálni, ezzel nincs is baj, azzal van baj, ha az ember nem ismeri a határait.