Kétszáz évvel ezelőtt született a tragikus sorsú pap és szabadsághős, Mednyánszky Cézár

Édesanyja ösztökélésére, saját hajlamai és kétségei ellenére lett katolikus pap báró Mednyánszky Cézár. Mégis papként, kard helyett kereszttel vett részt végig a szabadságharcban, Görgei tábornok feldunai hadtestének tábori törzslelkésze volt. Világos után francia rokonaihoz menekült, de az emigrációban nem találta a helyét, s hazáját és hitét is elvesztve, alig harminchárom évesen önkezével vetett véget életének.

Than Mór híres festménye a kápolnai csatáról, középen a báróval. Fotó: Wikipédia

Ludwig Rohbock: Beckó várának romjai (1863). Forrás: Wikipédia

A legkisebb fiú, a kétszáz éve született Cézár szülei, de főként mélyen vallásos francia édesanyja erőteljes kívánságára – hajlamai és vérmérséklete ellenére – a papi pályát választotta. A szülők azt remélték, hogy a befolyásos mágnáscsalád gyermeke gyors és fényes egyházi karriert fut be. A fiú azonban, akiben egy korai, csalódással végződő szerelem hamarosan tudatossá tette pályatévesztését, erős kétségek közt vette fel az egyházi rend eltörölhetetlen jellegét, ami – mint Sárközi írja – későbbi tragédiájának egyik forrása lett. 

Nagyszombatban és Győrben végezte teológiai tanulmányait, majd 1847 júliusában, néhány nappal 23. születésnapja után Esztergomban pappá szentelték.

A regény egyik legérdekesebb része az, amikor az idős, beteg, halála küszöbén álló Kopácsy József esztergomi érsek, hercegprímás magához rendeli Cézárt, atyai szeretettel elbeszélget vele a papi hivatásról, és arra kéri, vegye fontolóra, hogy ha nem tud egész szívvel Krisztus követője, az Egyház szolgája lenni, akkor forduljon vissza, mert ő nem szeretné, ha a nemes ifjú a „szükség-szentek, farizeusok közé keveredne”. Huszonnégy óra elmélkedést ír elő neki, de másnap, amikor Cézár ismét kihallgatásra jelentkezik a prímásnál, hogy közölje elhatározását, az oldalpüspök közli vele, hogy őeminenciája állapota aggasztó, senkit nem tud fogadni, ezért a holnapi papszentelésen ő fogja a prímást helyettesíteni. Így Cézár egyedül marad nyomasztó kétségeivel, és rádöbben, hogy holnap valóban pap lesz, mert „most már nemcsak az Isten akarja így, hanem a Halál is! Aki rátette kezét az agg szájra, amelyből az utolsó szabadító szó jöhetett volna. Komédia! Isteni komédia! S micsoda színészek: az Isten és a Halál!”

Cézár tehát pap lett, először Dévényben, majd Zohorban volt plébános, de ottani szolgálatát megszakította, amikor – bár a politikához nem sokat értett – főrendként részt vett az 1847–48. évi utolsó rendi országgyűlésen Pozsonyban, ahol a legnagyobb hatással gróf Teleki László volt rá.

 Németh László szerint a Sárközi-regény legszebb fejezete fönn a Jablonkai-hágó környékén játszódik: „Ott paposkodik Cézár a szabadságharc első őszén a ködös fenyvesek közt, a nyomorult tót faluban. S ez a kis falu, az elhagyott parókia, a tót tanító, aki a deres erdőkön át vezeti ránk az osztrákokat, olyan tökéletes hangulati egység, hogy szinte sajnáljuk, mért kell a sátorfánkat szedni…” A magyar plébános és a tót tanító, Krupecz Mikulás verbális csatája során a szlovák nacionalizmus helyi szószólója próbálja megnyerni a pánszláv ügynek Mednyánszky bárót, hiszen a neve után ítélve lengyel eredetű. Cézár elismeri, hogy ősei valóban lengyelek voltak, de II. András király óta a magyar föld táplálja családját és hatszáz esztendő óta a magyar égre emelik szemüket. 

Az apám hiába lengyel, az anyám hiába francia: én magyar vagyok…

A személyes konfliktus következménye az lett, hogy a szlovák tanító a kis faluba vezette a Morvaországból december közepén betörő Simunich császári altábornagy hadosztályát és a vele tartó szlovák népfelkelőket. Miután Mednyánszky nem volt hajlandó engedelmeskedni a tábornoknak, fogságba került, hadbíróság várt rá, de a magyar ellentámadás során Klapka György honvéd őrnagy kiszabadította. Ekkor döntötte el Cézár, hogy otthagyja szolgálati helyét, és jelentkezik Görgei tábornoknál. A feldunai hadtest katolikus tábori törzslelkésze lett, s olyan hőstettet vitt végbe a kápolnai csatában, hogy azt a szabadságharc híres festője, Than Mór is megörökítette: 1849. február 27-én, a csata második napján a kápolnai híd visszafoglalására küldött Zanini-zászlóalj rohamának élére állt, magasra emelt feszülettel és buzdító kiáltásokkal, halálmegvető bátorsággal vezette az olasz katonákat a császári bakák ellen. Ám hiába viselkedett hősiesen Mednyánszky, az olaszok végül megadták magukat. Ő maga úgy menekült meg, hogy a rátámadó osztrák altisztet jól fejbe vágta a kezében szorongatott ezüstfeszülettel, majd a füle körül fütyülő golyók közepette elfutott a közeli erdőbe. 

Az életveszélyes kaland nem szegte kedvét Cézárnak, aki ezt követően részt vett a dicsőséges tavaszi hadjárat valamennyi csatájában, ütközetében, köztük Budavár ostromában is. Július 1-jétől a Hadügyminisztérium hadlelkészi osztályának igazgató tanácsosaként tevékenykedett, és követte az általa bálványozott Görgeit a világosi fegyverletételig. Aztán sikerült hazaszöknie, majd Beckóból Bécsbe, onnan pedig édesanyja franciaországi rokonaihoz menekült. Távollétében a császári hadbíróság kötél általi halálra ítélte és nevét jelképesen bitófára szegezték Pesten.

Az emigrációban nem találta a helyét, súlyos lelki válságba és anyagi nehézségek közé került, papi szolgálatát egyre kedvetlenebbül, kenyérkeresetből végezte.  Majd szerelemre gyúlt egy francia gyáros és republikánus képviselő leánya iránt, akit el is jegyzett, végleg szakítva a papi pályával. Anyja semmiképp sem akart belenyugodni, hogy Cézár letegye a palástot és protestáns legyen. Így zilált anyagi helyzetének rendezésére fantasztikus vállalkozásba fogott: nagyobb kölcsönt vett fel és egy hajórakomány áruval Ausztráliába hajózott. Az áru azonban útközben tönkrement, ezért felcsapott aranyásónak, amiért nagy árat fizetett: egy rablótámadás elszenvedőjeként nemcsak nehezen – szó szerint összekapart – pénzét, hanem a bal karját is elveszítette. Csonkán, betegen, hosszú hajóút után 1854-ben tért vissza Franciaországba. 

Miután magánéleti és anyagi gondjai nem rendeződtek, felbontotta eljegyzését és a francia Riviérára ment, ahol egy méltatlan szerelmi kaland után, 1857. április 20-án megmérgezte magát.

Regénye elején Sárközi elmeséli, hogy a beckói Mednyánszky-kastélyban az öreg báró dolgozószobájában, a nagy íróasztal fölött lógott a családi címer, közepében hármas halmon három keresztbe tett aranynyíl, melyeket aranykorona fog össze, s jobbról-balról egy-egy ágaskodó fehér orrszarvú táncol körül. Amikor a gyermek Cézár egyszer megkérdezte, hogy mindez mit jelent, apja tréfálkozva ezt mondta: – A három aranynyíl ti vagytok: Laci, Edus meg te. Az orrszarvúak meg örömükben táncolnak, hogy olyan jó testvérek vagytok… – De miért van az egyik nyílnak a feje letörve? A másiknak meg a szárnya? – kérdezte csodálkozva Cézár, mire apja tűnődve, bizonytalanul így felelt: 

– Hát, csak úgy…

Az anekdota plasztikusan jelképezi a három Mednyánszky fivér sorsát. A legidősebbet, Lászlót, amiért honvéd őrnagyként nem szavazta meg Lipótvár feladását a császáriaknak, Haynau táborszernagy 1849. június 5-én (néhány nappal harmincadik születésnapja előtt) felségárulás címén felakasztatta Pozsonyban. A legfiatalabb harmincharmadik évében szárnyaszegetten, önként távozott el e világból Hyères-ben. A harmadik, a középső fiú – aki honvédtisztként szintén végig részt vett a szabadságharcban – szerencsésen elkerülte a felelősségre vonást, megnősült, és az ő László fia lett a magyar festészet egyik legkiemelkedőbb alakja. Báró Mednyánszky Ede földbirtokos gazdálkodó, politikus hetvenkét évesen hunyt el a beckói családi fészekben.

ELSZÁLLÓ FÜST

„Cézár kiveszi szájából a szivart, amely már tövig égett s forró lett ajka között. A csutkát belenyomja egy kis réztányérba, – füstje gazdátlanul kering egy ideig fölfelé. Nem fogalmazza meg magában a hasonlatot: de gondolatban összekapcsolja a maga életével a tövig égett szivarcsutka képét. Feketedő parázs, elszálló füst, s egy csipetnyi hamu… Ennyi az ő élete, – s ennyi minden élet. (…) Ha még hinni tudna benne, hogy csakugyan új élet támad a magyar földön! Ha még tudna hinni hazában, Istenben, emberben… de jéghideg szívében, melyben már az önmagáért fájó részvét is haraggá változott önmaga ellen, csak a kétség rosszulléte, csak a tagadás görcse, csak a semmi szédülete kavarog. Egyetlen kéj maradt meg számára: a megsemmisülésé…”

(Sárközi György: Mint oldott kéve)