Szőcs László: Elnökségre fel, magyar!

Sorsdöntő évek elé nézünk.

Mindannyian nemzetekhez kötődünk, nemzetekkel tudunk teljes szívvel azonosulni. Fotó: AFP

A magyar futballválogatott teljesítménye a hazai internetes oldalak tanúsága szerint vitákra ad okot, szurkolóink azonban vitathatatlanul kitettek magukért az Európa-bajnokságon. Sokan a borsos német szállodaárakkal és a fapados légitársaságok okozta kellemetlenségekkel is dacolva keltek útra, hogy meggypiros mezbe öltözve – amit egyébként az európai szövetség, az UEFA a nemzeti tizenegyünknek nem tett lehetővé – biztassák csapatunkat. Lobogókkal felszerelkezve, átszellemült arccal énekelve a Himnuszt, szurkolói vonulással is erőt mutatva. Számos más nemzet szurkolói is így tettek a vízilabdasapkát öltő, kockás mezes horvátoktól az ördögnek öltözött belgákig (csapatuk közkeletű elnevezése a vörös ördögök). Nincs ez másképp a labdarúgó Eb-vel párhuzamosan zajló Copa Américán, a rivális kontinens futballbajnokságán sem. Az argentin, a brazil vagy a mexikói drukkerek ugyanígy viselkednek. Mindannyian nemzetekhez kötődünk, nemzetekkel tudunk teljes szívvel azonosulni, nem pedig nemzetek feletti, mesterséges tákolmányokkal.

Szoboszlai Dominik sürgette az orvosi személyzetet Varga Barnabás sérülésekor. Fotó: Mirkó István

Képzeljük el a következőt! A nemzeti csapatokat ugyanúgy összeállítják, mint eddig, de a felkészülés hónapjaira – az egyes posztok arányaira ügyelve csak – már összekeverik őket. A huszonnégy csapatba a legkülönbözőbb nemzetiségű játékosok kerülnek. A csapatokat számok, esetleg gyümölcsök vagy óvodai jelek alapján nevezik el: kalap, labda, lapát. Szoboszlai mondjuk pont jó lenne az EU tizenhatos számú csapatába, Gulácsi a nyolcasba, Rossi meg irányíthatná a tizenhetest. Elvégre az Európai Egyesült Államok felé haladó földrészünkön már semmi szükség nemzeti tizenegyekre, az ilyesmi csak a nacionalizmust táplálja! A mérkőzések előtt a himnuszok helyett Beethoven Örömódája csendül fel. Az unión kívüliek – mint például a szerbek, az angolok vagy az albánok – pedig jó képet vágnak az egészhez. 

Mi lenne ebből? Nyilvánvalóan érdektelenségbe fulladna, senki nem áll készen Európában arra, hogy íróasztalok mögül kitalált fikciókkal azonosuljon. Kit is érdekelne az EU 16-ban mondjuk a román Nitával vagy az ukrán Mudrikkal egy csapatban őrlődő Szoboszlai? Elmaradnának a stadionokból a szurkolók, az UEFA pedig megnézhetné magát a tévéközvetítési jogokból befolyó bevételekkel. A nézők inkább a Copa Américára kapcsolnának át. 

Az Európai Unióban kevés dolog maradt meg, ami nemzetinek nevezhető. De köztük van az EU Tanácsának soros elnöksége, amelyet a héten hazánk vett át fél évre, hogy januárban majd Lengyelországnak adja át a stafétabotot. E hat hónap alkalmat ad a nemzeti érdekérvényesítésre vagy akár csak a figyelemfelkeltésre is. Elnökségi prioritásaink között alig burkoltan jelennek meg olyan szempontok, mint hogy az Európán kívülről érkező bevándorlók befogadása helyett az európaiak gyermekvállalását támogatjuk. Ez a mai Európában nem számít politikailag korrektnek: a másságot nem lehet kirekesztenünk, az itteni nőket pedig nem szabad szülőgépekké tennünk, hanem az önmegvalósítás útjára kell őket bocsátanunk. A Kinder statt Inder (Gyerekeket az indiaiak helyett) valamikori német választási jelszava már idejétmúlt.

Ugyancsak hazánkra irányítja a figyelmet az a több száz rendezvény, amelyet az EU-elnökséghez kapcsolódóan rendeznek az elkövetkező fél évben Magyarországon. Ezek a mindennapokban megszokottnál nagyobb erőfeszítést kívánnak meg a hazai diplomáciai kartól, amelyet ugyanakkor erre a fél évre – sőt már a kétéves felkészülés idejére is – megerősítettek. Szakembereink az első, 2011-es magyar EU-elnökség idején is bizonyították rátermettségüket, noha abban az időszakban a megelőző évi kormányváltás külön nehezítette a felkészülést. Az idén hazánkba látogató uniós poltikusok és tisztviselők – informális EU-csúcsot is rendezünk, többek közt a francia elnök és a német kancellár meghívásával – a saját szemükkel győződhetnek meg arról, milyen is valójában a vendégszerető Magyarország, szemben azzal a képpel, amelyet a mendemondákból és egyoldalú forrásokból tájékozódó fősodorbeli nyugat-európai média folyamatosan sugall. Az országismeretet magyar ételek és borok is elősegítik. A negatív Magyarország-kép már szépirodalmi szintre emelkedett. Az osztrák Robert Menasse, a talán a mindenkori első „brüsszelita” nagyregény, A főváros szerzője szatirikus művében az Európai Néppártot – amelyből a Fidesz kilépett – az ugyanolyan betűszóval (EPP) lefedhető Sertéstermelők Uniójával behelyettesítve ironizál a mindig rebellis, csak a saját érdekeiket szem előtt tartó magyarokon: 

Magyarország viszont politikailag elszigetelődött, mivel a magyar kormány hideg fejjel államosított olyan európai sertéstenyésztőket, akik a rendszerváltás után Magyarországon fektettek be és magyar üzemekben szereztek részesedést, és egyszerűen figyelmen kívül hagyta az Európai Bizottság leveleit…

Ez a hazánkkal szemben folytatott, úgynevezett jogállamisági viták gúnyrajza. A legutóbbi fejlemény, hogy az Európai Bíróság Magyarországot kétszázmillió euróra (mintegy 80 milliárd forintra) büntette, valamint minden egyes nap késedelem után további egymillió eurós bírságra kötelezte a déli határvédelmünk miatt. Az európai csaták tehát a legkülönbözőbb szinteken folytatódnak tovább, miközben a polgárok hazájukban is – mint éppen most, a francia nemzetgyűlési választásokon látható jobboldali előretöréssel – kifejezésre juttatják elégedetlenségüket Európa jelenlegi irányvonalával szemben. A június 9-i uniós választásokat követően e hetekben alakulnak meg az Európai Parlament új frakciói, amelyekben többek közt a magyar kormánypártok is helyet keresnek maguknak. Helyezkedés zajlik, a néppárti-szocialista-liberális fősodor – Ursula von der Leyen eddigi és reménybeli bizottsági elnökkel az élen – pedig a strasbourgi szavazáson igyekszik az elkövetkező öt évre bebetonozni a pozícióit. Magyar–osztrák–cseh összefogással a minap, Bécsben nemzetállamokra épülő, hazafias pártszövetség alakult ennek ellensúlyozására. 

Sorsdöntő évek elé nézünk egy olyan időszakban, amelyet egyébként is világpolitikai átrendeződések jellemeznek.