A keresztényeket gúnyolták, vagy csak megcsillant a francia felsőbbrendűség az olimpia nyitóünnepségén?

„Mindegy mit, csak beszéljenek rólam” – tartja a Gábor Zsazsa egykori hollywoodi színésznőnek tulajdonított mondás. Ha ez volt a cél, hát a párizsi olimpiai megnyitó sikerrel járt: ötkarikás nyitóceremóniáról még aligha esett ennyi szó. Míg a világ egyik fele ámuldozva tapsolt a drag queeneket és „szakállas nőket” felvonultató műsornak, a másik értetlenkedett és felháborodott a kereszténycsúfoló jelenetek és LMBT-aktivizmus miatt. Vajon mi lehetett a kulturális és kommunikációs szándék? Tényleg ilyenek a franciák? Szakértőkkel elemeztük a botrányos show-t.

Forrás: Youtube

 XVI. századi holland festőművész, Jan Hermansz van Bijlert az Istenek ünnepe című festménye. Fotó: AFP

Kulturális szeméttelep

– Teljesen egyértelmű, hogy pusztán egy bevett „idézéstechnikával” találkoztunk. Éppen ezért csak lényegtelen, technikai kérdés, hogy ennek a konkrét „idézetnek” éppen olasz, holland vagy francia festészeti gyökere van – szögezte le a vitával kapcsolatban lapunk megkeresésére Lázár Kovács Ákos. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Intézetének vezetője úgy vélte, még azt sem lehet mondani, hogy kulturális kommunikációs szempontból elhibázott lett volna a jelenet, hiszen amennyiben egy identitásvallomáson túl még a polgárpukkasztás, a kulturális „kibillentés” is a célja volt, akkor elmondható, hogy elsöprő sikerrel jártak a szervezők.

A médiakutatót nem lepte meg a ceremónia. Emlékeztetett rá, hogy a transzatlanti kultúrában a természettől való ellépésen, a szexuális felszabadításon, a nemi és társadalmi rend átalakításának kikiáltásán már évtizedek óta túl vagyunk. Példaként említette Woody Allen 1972-es Amit tudni akarsz a szexről… című filmjét, amelyben a rabbitól kezdve a keresztény lelkészig mindenki „megkapja a magáét”. 

A mostani események csak sokadik érdektelen és messze nem ilyen intelligens nosztalgiajelenségei ennek az amúgy kifulladó projektnek.

 – A posztindusztriális kulturális válogatás szeméttelepein dobálgatjuk egymást az eltűnőben lévő kulturális emlékeinkkel, műveltségtörmelékeinkkel. Néha megütközünk, aztán jó polgári keresztényekként folytatjuk a balatoni, adriai nyaralásunkat – fogalmazott.

Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című műve. Fotó: AFP

Iszlám evolúció

Lázár Kovács Ákos értékelése szerint a transzatlanti kulturális evolúció egy újabb, hangos stációjának voltunk csak tanúi – az olimpiai megnyitó a zsidó-keresztény kultúra dezintegrációjának kis válságtünete csupán. Annak jele, hogy egy kulturális-vallási régióban megszűnőben az a szerves kultúra, amelyben korábban a kulturális, szellemi, vallási beszédmódok még ismerték, beszélték és becsülték egymás nyelvét. Párizstól Moszkváig egész Európa az elmúlt hatvan évben ezt a dezintegrációt szenvedi, azt, hogy a kulturális beszédmódok már nem ismerik, nem becsülik, nem is értik egymást. A szakértő szerint nem látjuk ugyan az átalakulás konkrét végét, de borítékolható, hogy az eddigieken túl – Richard Schaeffler bochumi vallásfilozófust idézve –  mindez a kontinens részleges vagy teljes szellemi és „kulturális eljelentéktelenedését” eredményezi. 

A kutató lehetséges forgatókönyvként említette, hogy Európa ezek után az iszlám vallástörténeti evolúciójának egyik periférikus vagy akár központi színtere lehet. 

Ezt a jövőképet annyiban árnyalta, hogy a zsidó-kereszténység világot megütköztető kreatív jövője és elmélyülése ettől még tovább folytatódik, még ha lényegileg nem is az öreg kontinensen. A bűn és a halál alóli felszabadítás, a teremtő szolidaritás, a kölcsönös megbecsülés, az egymás iránti nyitottság zsidó-keresztény kultúrája Európában csak részlegesen újulhat meg – ahogyan ez már tapasztalható, globális jelentőségű „szoftverfrissítései” most sokszor ugyan vérben születve, de Indiában, Afrikában, Indonéziában történnek.

Szavait a francia demográfiai adatok is alátámasztják. Lehet, hogy most még a sokszínűséget ünneplik, de ha minden így megy tovább, nem sokáig ünnepelhetnek a drag queenek. Az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány cikkében emlékeztetett, hogy tavaly Franciaországban 678 ezer gyermek született, 6,6 százalékkal kevesebb, mint egy évvel korábban, és 20 százalékkal kevesebb, mint 2010-ben. Ezzel az európai demográfia „bezzegország” Franciaország termékenységi rátája 1,68-ra zuhant. Ezzel ugyan még mindig az élmezőnybe tartozik Európában, csakhogy egyértelmű a mögöttes folyamat: a nyugati kultúrájú lakosság termékenysége meredeken zuhan, mostanra a bevándorlók adják a termékenység zömét. 

Már 2022-ben a négy év alatti gyermekek 39 százalékának bevándorlóháttere volt, nagy részük Afrikából vagy más muzulmán régióból érkezett.

Francia arrogancia

Sőt a valóság az, hogy Franciaország óriási nyitottsága már most is képmutatás. – Harminckét éve élek Franciaországban, a hétköznapokban enyhén szólva sem ilyen toleráns ez a társadalom, mint ez a ceremónia mutatta – magyarázta lapunknak Csepeli Réka. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Európa Stratégia Kutatóintézet kutatója példaként említette, hogy már az is ironikus volt, hogy egy színes bőrű hölgy énekelte a francia himnuszt. – Arról viszont nem esett szó, hogy a francia nők mindmáig 15 százalékkal kevesebbet keresnek ugyanabban a pozícióban – mutatott rá az egyértelmű diszkriminációra.

Hogy akkor miért érezték fontosnak a franciák, hogy ilyen megnyitót rendezzenek? 

Csepeli Réka úgy vélte, ebben lehetett némi szerepe az arroganciának, felsőbbrendűségi tudatnak is. 

Emlékeztetett, Franciaország mindig zászlóvivője volt a forradalmi eszméknek, új értékeknek. – Ki vinné a zászlót, ha nem ők? Ki merne olyat mutatni, amit a világon senki más? – festette le ezt a francia öntudatot.

Ugyanezt az arroganciát érte tetten a ceremónia más részein is. Példaként említette, hogy Jamel Debbouze marokkói származású francia színész tűnt fel a nyitó képsorokban, aki ugyan hatalmas sztár Franciaországban, de egy magyarnak vagy egyáltalán egy külföldinek nem sokat mond, ki ő. Hasonló módon a kékre festett Dionüszosz nem más, mint Philippe Katerine, aki hazájában feketehumoráról és iróniájáról közismert. A nagy botrányt kavaró jelenetben megjelenő „szakállas nő” ugyancsak a francia televízió „drag queen versenyeiben” befutott celeb, a testesebb DJ, Barbara Butch pedig LMBTQ+ aktivista. 

– Joggal merül fel a kérdés, miért kell egy nemzetközi ünnepségbe ennyire franciaközpontú megközelítést vinni? Hiszen ezek az arcok legfeljebb egy franciának mondanak valamit. Illetve egy ilyen szereposztás bővebb magyarázatot igényelt volna a kommentátorok részéről. Kívülről nézve ezek nevetséges, provokatív, polgárpukkasztó jelenetek 

– magyarázta.

Mi több, a szakértő szerint azt sem lehet állítani, hogy az olimpiai megnyitónak egész Franciaország tapsolt volna. Emlékeztetett rá, hogy korántsem csak a genderkérdés volt megosztó, a mali–francia származású Aya Nakamura fellépéséről már hónapokkal korábban élénk vita dúlt, sokan nem értették, miért éppen ő képviseli az országot. Ugyanígy az olasz származású, de amerikai állampolgárságú Lady Gaga vagy a kanadai Céline Dion szereplése is elgondolkoztató lehet – bár ezt (is) a párizsi olimpiát jelképezni hivatott nyitottság eszméjével magyarázták a szervezők.

Aya Nakamura mali-francia énekes fellépése is vitát okozott. Fotó: AFP

Csepeli Réka fontosnak tartotta hozzátenni, hogy a megnyitón azért megjelentek a francia alapértékek – a szabadság, az egyenlőség, a testvériség – is, kitüntetett szerepet kaptak a nők, a szolidaritás, csak a pozitív elemeket elnyomta a provokatív máz. De talán éppen ez a figyelemfelkeltés volt a szervezők szándéka: számos baloldali komment ugyanis „rendkívül hatékony válasznak találta a megnyitót a Franciaországban egyre inkább előretörő szélsőjobboldali eszmékre”. Hozzátette azt is, hogy sok francia úgy véli, ezzel a ceremóniával országuk ismét „történelmet írt”.

Görög gyökerek: van lelke a nőknek?

De térjünk vissza a „szakállas nők” ünnepére! Az olimpiai megnyitó védelmére sietők másik érve az volt, hogy a ceremónia valójában visszatért gyökereihez, utalva ezzel arra, hogy az ókori görögöknél elfogadott volt a homoszexualitás. Csakhogy ahogy arra Lázár Kovács Ákos figyelmeztetett, ezzel ismét ingoványos „idézéstechnikai” terepre tévedünk. 

– Az ókori Görögországban a nőknek is csak másod-, harmadlagos szerepük lehetett. Még a kései hellenizmus idején is komoly vita dúlt arról, hogy megilleti-e a nőt az ember fogalma, hogy van-e egyáltalán szellemi lelkük, mint a férfiaknak. Spártától Athénig teljesen más volt az antropológiai, társadalmi viszony a gyöngeséghez, a gyerekekhez vagy éppen az öregekhez 

– sorolta tovább a tényeket. Az ókori görögök szexuális felfogását kiemelni, ugyanakkor a nőjogokról megfeledkezni, ez ismét a már említett önkényes posztszekuláris kulturális válogatás egyik szellemi tünete.

DJ Barbara Butch LMBTQ-aktivista. Fotó: Stephane Cardinale - Corbis

– Egyébként ennek megítélésében és életgyakorlatában is a zsidó-kereszténység hozott átütő változást. A Szentírás emancipálta, egyenjogúsította, felszabadította a nőket, az időseket, a másvallásúakat, az idegeneket, ha úgy tetszik, a mindenkori társadalmaink nagyobbik részét – mutatott rá. A kutató hangsúlyozta, antropológiailag, kulturálisan az ókori görögök jobbára elpusztult kultúrnyomain szellemi-testi világunk kulturális evolúciója is messze túllendült. Úgy vélte, a zsidó-kereszténység előtti idők egyik-másik szellemi törmelékéhez – ahogyan a zsidó-keresztény hagyomány kevéssé reflektált, vagy kellőképpen fel nem dolgozott elemeinek kritikátlan és igénytelen ismételgetéséhez – visszatérni kedves, néha elgondolkodtató nosztalgia lehet ugyan, de a globális-planetáris emberi hivatás és küldetés evolúciós feladatainak vállalása bizonyosan nem.

Vajon ébresztőt fújt Párizs, vissza lehet még kapaszkodni a lejtőn, vagy ez az új norma? A következő ötkarikás játékokat 2028-ban Los Angelesben rendezik, legkésőbb ott kiderül, tudnak-e még lapot húzni tizenkilencre. Jill Biden jelenlegi first lady, az amerikai delegáció vezetője a párizsi megnyitón ámuldozva azt ígérte: nehéz dolguk lesz, de megpróbálják felülmúlni a lenyűgöző párizsi ceremóniát.