A keresztényeket gúnyolták, vagy csak megcsillant a francia felsőbbrendűség az olimpia nyitóünnepségén?

„Mindegy mit, csak beszéljenek rólam” – tartja a Gábor Zsazsa egykori hollywoodi színésznőnek tulajdonított mondás. Ha ez volt a cél, hát a párizsi olimpiai megnyitó sikerrel járt: ötkarikás nyitóceremóniáról még aligha esett ennyi szó. Míg a világ egyik fele ámuldozva tapsolt a drag queeneket és „szakállas nőket” felvonultató műsornak, a másik értetlenkedett és felháborodott a kereszténycsúfoló jelenetek és LMBT-aktivizmus miatt. Vajon mi lehetett a kulturális és kommunikációs szándék? Tényleg ilyenek a franciák? Szakértőkkel elemeztük a botrányos show-t.

Forrás: Youtube

Régen rossz egy vicc, ha magyarázni kell. Valahogy így volt ez a párizsi olimpiai megnyitóval is: milliók nézték értetlenül, ami a jó négyórás ceremónia java részében történt. Az érzés aztán sokakban zavarrá, majd lassanként felháborodássá változott, mikor az ünnepség csúcspontján előbb „szakállas nők” és drag queenek vonaglottak a színpadon, majd sorakoztak fel egy testes queer lemezlovas oldalán, miközben az asztalon egy tetőtől talpig kékre festett, csupán ágyékát takaró, meztelen férfit „kínáltak fel”.

A francia püspököktől, a világ leggazdagabb emberén keresztül, internetezők millióinak ugrott be a groteszk jelenetről Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című festményének kigúnyolása. – Rossz az, aki rosszra gondol! – érkezett az istenkáromlást és kereszténygyalázást számonkérő bírálatok özönére a borítékolható kifogás. 

Thomas Jolly, az olimpiai megnyitóünnepség – szintén meleg – művészeti vezetője sietett leszögezni, hogy egyáltalán nem az itáliai mester műalkotása, sokkal inkább a pogány ünnepek ihlették, ő Dionüszoszt, a bor és mámor istenét akarta megidézni, és mi sem állt távolabb tőle, mint hogy bárkit kigúnyoljon vagy becsméreljen. 

Akarta vagy nem akarta: mégis sikerült.

Szótár kell a megértéshez

Hogyan tudnánk felfogni, mit láttunk a párizsi színpadon, mikor még azt is nehéz megérteni, pontosan mit jelentenek az ezt leíró szavak? Kezdjük azzal, hogy az angol megkülönböztet „gendert” és „sexet”, azaz társadalmi, illetve biológiai nemet. Különösen az első meghatározása a bonyolult feladat, a vonatkozó angol nyelvű Wikipédia-oldal például körülbelül kilencvenféle „genderidentitást” sorol fel (és akkor még nem beszéltünk az alkategóriákról). A ceremónia telt lemezlovasa, az „új meleg testamentumot” ünneplő Barbara Butch például queernek vallja magát. A „furcsa”, „különös” jelentésű szó zavaros gyűjtőfogalom azokra, akik nem heteroszexuálisak, és nem a „kijelölt” társadalmi nemükkel azonosítják magukat. Igazi feltűnést azonban főleg a drag queenek okoztak. A kifejezést magyarra „nőimitátorként” vagy „pucckirálynőként” szokták néha fordítani. Ők olyan férfiak, akik eltúlzottan nőnek öltöznek, sminkelik magukat, hogy ezzel másokat szórakoztassanak. Hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, még az sem biztos, hogy egy drag queen meleg: bár ez a ritkább, de előfordulhat, hogy csak szerepet játszik.

Sőt, néhányan magas lóról még azt is megmagyarázták, akik félreértették a ceremóniát, nemcsak rosszindulatúak, de még műveletlenek is. A megmondóemberek szerint a jelenet valójában nem Az utolsó vacsoráról, hanem egy kevéssé ismert XVI. századi holland festőművész, Jan Hermansz van Bijlert az Istenek ünnepe című festményéről szól, amely a kelet-franciaországi Dijon Szépművészeti Múzeumában van kiállítva.

 XVI. századi holland festőművész, Jan Hermansz van Bijlert az Istenek ünnepe című festménye. Fotó: AFP

Kulturális szeméttelep

– Teljesen egyértelmű, hogy pusztán egy bevett „idézéstechnikával” találkoztunk. Éppen ezért csak lényegtelen, technikai kérdés, hogy ennek a konkrét „idézetnek” éppen olasz, holland vagy francia festészeti gyökere van – szögezte le a vitával kapcsolatban lapunk megkeresésére Lázár Kovács Ákos. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Intézetének vezetője úgy vélte, még azt sem lehet mondani, hogy kulturális kommunikációs szempontból elhibázott lett volna a jelenet, hiszen amennyiben egy identitásvallomáson túl még a polgárpukkasztás, a kulturális „kibillentés” is a célja volt, akkor elmondható, hogy elsöprő sikerrel jártak a szervezők.

A médiakutatót nem lepte meg a ceremónia. Emlékeztetett rá, hogy a transzatlanti kultúrában a természettől való ellépésen, a szexuális felszabadításon, a nemi és társadalmi rend átalakításának kikiáltásán már évtizedek óta túl vagyunk. Példaként említette Woody Allen 1972-es Amit tudni akarsz a szexről… című filmjét, amelyben a rabbitól kezdve a keresztény lelkészig mindenki „megkapja a magáét”. 

A mostani események csak sokadik érdektelen és messze nem ilyen intelligens nosztalgiajelenségei ennek az amúgy kifulladó projektnek.

 – A posztindusztriális kulturális válogatás szeméttelepein dobálgatjuk egymást az eltűnőben lévő kulturális emlékeinkkel, műveltségtörmelékeinkkel. Néha megütközünk, aztán jó polgári keresztényekként folytatjuk a balatoni, adriai nyaralásunkat – fogalmazott.

Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című műve. Fotó: AFP

Iszlám evolúció

Lázár Kovács Ákos értékelése szerint a transzatlanti kulturális evolúció egy újabb, hangos stációjának voltunk csak tanúi – az olimpiai megnyitó a zsidó-keresztény kultúra dezintegrációjának kis válságtünete csupán. Annak jele, hogy egy kulturális-vallási régióban megszűnőben az a szerves kultúra, amelyben korábban a kulturális, szellemi, vallási beszédmódok még ismerték, beszélték és becsülték egymás nyelvét. Párizstól Moszkváig egész Európa az elmúlt hatvan évben ezt a dezintegrációt szenvedi, azt, hogy a kulturális beszédmódok már nem ismerik, nem becsülik, nem is értik egymást. A szakértő szerint nem látjuk ugyan az átalakulás konkrét végét, de borítékolható, hogy az eddigieken túl – Richard Schaeffler bochumi vallásfilozófust idézve –  mindez a kontinens részleges vagy teljes szellemi és „kulturális eljelentéktelenedését” eredményezi. 

A kutató lehetséges forgatókönyvként említette, hogy Európa ezek után az iszlám vallástörténeti evolúciójának egyik periférikus vagy akár központi színtere lehet. 

Ezt a jövőképet annyiban árnyalta, hogy a zsidó-kereszténység világot megütköztető kreatív jövője és elmélyülése ettől még tovább folytatódik, még ha lényegileg nem is az öreg kontinensen. A bűn és a halál alóli felszabadítás, a teremtő szolidaritás, a kölcsönös megbecsülés, az egymás iránti nyitottság zsidó-keresztény kultúrája Európában csak részlegesen újulhat meg – ahogyan ez már tapasztalható, globális jelentőségű „szoftverfrissítései” most sokszor ugyan vérben születve, de Indiában, Afrikában, Indonéziában történnek.

Szavait a francia demográfiai adatok is alátámasztják. Lehet, hogy most még a sokszínűséget ünneplik, de ha minden így megy tovább, nem sokáig ünnepelhetnek a drag queenek. Az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány cikkében emlékeztetett, hogy tavaly Franciaországban 678 ezer gyermek született, 6,6 százalékkal kevesebb, mint egy évvel korábban, és 20 százalékkal kevesebb, mint 2010-ben. Ezzel az európai demográfia „bezzegország” Franciaország termékenységi rátája 1,68-ra zuhant. Ezzel ugyan még mindig az élmezőnybe tartozik Európában, csakhogy egyértelmű a mögöttes folyamat: a nyugati kultúrájú lakosság termékenysége meredeken zuhan, mostanra a bevándorlók adják a termékenység zömét. 

Már 2022-ben a négy év alatti gyermekek 39 százalékának bevándorlóháttere volt, nagy részük Afrikából vagy más muzulmán régióból érkezett.

Francia arrogancia

Sőt a valóság az, hogy Franciaország óriási nyitottsága már most is képmutatás. – Harminckét éve élek Franciaországban, a hétköznapokban enyhén szólva sem ilyen toleráns ez a társadalom, mint ez a ceremónia mutatta – magyarázta lapunknak Csepeli Réka. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Európa Stratégia Kutatóintézet kutatója példaként említette, hogy már az is ironikus volt, hogy egy színes bőrű hölgy énekelte a francia himnuszt. – Arról viszont nem esett szó, hogy a francia nők mindmáig 15 százalékkal kevesebbet keresnek ugyanabban a pozícióban – mutatott rá az egyértelmű diszkriminációra.

Hogy akkor miért érezték fontosnak a franciák, hogy ilyen megnyitót rendezzenek? 

Csepeli Réka úgy vélte, ebben lehetett némi szerepe az arroganciának, felsőbbrendűségi tudatnak is. 

Emlékeztetett, Franciaország mindig zászlóvivője volt a forradalmi eszméknek, új értékeknek. – Ki vinné a zászlót, ha nem ők? Ki merne olyat mutatni, amit a világon senki más? – festette le ezt a francia öntudatot.

Ugyanezt az arroganciát érte tetten a ceremónia más részein is. Példaként említette, hogy Jamel Debbouze marokkói származású francia színész tűnt fel a nyitó képsorokban, aki ugyan hatalmas sztár Franciaországban, de egy magyarnak vagy egyáltalán egy külföldinek nem sokat mond, ki ő. Hasonló módon a kékre festett Dionüszosz nem más, mint Philippe Katerine, aki hazájában feketehumoráról és iróniájáról közismert. A nagy botrányt kavaró jelenetben megjelenő „szakállas nő” ugyancsak a francia televízió „drag queen versenyeiben” befutott celeb, a testesebb DJ, Barbara Butch pedig LMBTQ+ aktivista. 

– Joggal merül fel a kérdés, miért kell egy nemzetközi ünnepségbe ennyire franciaközpontú megközelítést vinni? Hiszen ezek az arcok legfeljebb egy franciának mondanak valamit. Illetve egy ilyen szereposztás bővebb magyarázatot igényelt volna a kommentátorok részéről. Kívülről nézve ezek nevetséges, provokatív, polgárpukkasztó jelenetek 

– magyarázta.

Mi több, a szakértő szerint azt sem lehet állítani, hogy az olimpiai megnyitónak egész Franciaország tapsolt volna. Emlékeztetett rá, hogy korántsem csak a genderkérdés volt megosztó, a mali–francia származású Aya Nakamura fellépéséről már hónapokkal korábban élénk vita dúlt, sokan nem értették, miért éppen ő képviseli az országot. Ugyanígy az olasz származású, de amerikai állampolgárságú Lady Gaga vagy a kanadai Céline Dion szereplése is elgondolkoztató lehet – bár ezt (is) a párizsi olimpiát jelképezni hivatott nyitottság eszméjével magyarázták a szervezők.

Aya Nakamura mali-francia énekes fellépése is vitát okozott. Fotó: AFP

Csepeli Réka fontosnak tartotta hozzátenni, hogy a megnyitón azért megjelentek a francia alapértékek – a szabadság, az egyenlőség, a testvériség – is, kitüntetett szerepet kaptak a nők, a szolidaritás, csak a pozitív elemeket elnyomta a provokatív máz. De talán éppen ez a figyelemfelkeltés volt a szervezők szándéka: számos baloldali komment ugyanis „rendkívül hatékony válasznak találta a megnyitót a Franciaországban egyre inkább előretörő szélsőjobboldali eszmékre”. Hozzátette azt is, hogy sok francia úgy véli, ezzel a ceremóniával országuk ismét „történelmet írt”.

Görög gyökerek: van lelke a nőknek?

De térjünk vissza a „szakállas nők” ünnepére! Az olimpiai megnyitó védelmére sietők másik érve az volt, hogy a ceremónia valójában visszatért gyökereihez, utalva ezzel arra, hogy az ókori görögöknél elfogadott volt a homoszexualitás. Csakhogy ahogy arra Lázár Kovács Ákos figyelmeztetett, ezzel ismét ingoványos „idézéstechnikai” terepre tévedünk. 

– Az ókori Görögországban a nőknek is csak másod-, harmadlagos szerepük lehetett. Még a kései hellenizmus idején is komoly vita dúlt arról, hogy megilleti-e a nőt az ember fogalma, hogy van-e egyáltalán szellemi lelkük, mint a férfiaknak. Spártától Athénig teljesen más volt az antropológiai, társadalmi viszony a gyöngeséghez, a gyerekekhez vagy éppen az öregekhez 

– sorolta tovább a tényeket. Az ókori görögök szexuális felfogását kiemelni, ugyanakkor a nőjogokról megfeledkezni, ez ismét a már említett önkényes posztszekuláris kulturális válogatás egyik szellemi tünete.

DJ Barbara Butch LMBTQ-aktivista. Fotó: Stephane Cardinale - Corbis

– Egyébként ennek megítélésében és életgyakorlatában is a zsidó-kereszténység hozott átütő változást. A Szentírás emancipálta, egyenjogúsította, felszabadította a nőket, az időseket, a másvallásúakat, az idegeneket, ha úgy tetszik, a mindenkori társadalmaink nagyobbik részét – mutatott rá. A kutató hangsúlyozta, antropológiailag, kulturálisan az ókori görögök jobbára elpusztult kultúrnyomain szellemi-testi világunk kulturális evolúciója is messze túllendült. Úgy vélte, a zsidó-kereszténység előtti idők egyik-másik szellemi törmelékéhez – ahogyan a zsidó-keresztény hagyomány kevéssé reflektált, vagy kellőképpen fel nem dolgozott elemeinek kritikátlan és igénytelen ismételgetéséhez – visszatérni kedves, néha elgondolkodtató nosztalgia lehet ugyan, de a globális-planetáris emberi hivatás és küldetés evolúciós feladatainak vállalása bizonyosan nem.

Vajon ébresztőt fújt Párizs, vissza lehet még kapaszkodni a lejtőn, vagy ez az új norma? A következő ötkarikás játékokat 2028-ban Los Angelesben rendezik, legkésőbb ott kiderül, tudnak-e még lapot húzni tizenkilencre. Jill Biden jelenlegi first lady, az amerikai delegáció vezetője a párizsi megnyitón ámuldozva azt ígérte: nehéz dolguk lesz, de megpróbálják felülmúlni a lenyűgöző párizsi ceremóniát.