Az 1956-os magyar forradalomról és szabadságharcról meg szokták jegyezni: jelentősége abban állt, hogy lerombolta a szovjet birodalomról kialakított hamis képet, amelyet a második világháború alakított ki Nyugaton és Keleten egyaránt. A „fölszabadító” Vörös Hadsereg kétségtelenül kiűzte a német és szövetséges megszálló seregeket, miközben óriási veszteségeket szenvedett el a harcokban. Ahogy azonban átlépte a szovjet államhatárt és betört Lengyelországba, Magyarországra és német területre, olyan brutális módon lépett föl a polgári és általában a helyi lakossággal szemben, hogy azt semmiképpen nem lehet elfogadni „járulékos veszteségnek”.
Kegyetlen, megszálló katonai hatalom érkezett meg Közép-Európába. Magyarországon tulajdonképpen ez a gyalázatos magatartás volt az, ami a katonai ellenállást a végletekig fokozta. A második világháborút követő néhány év alatt kommunista kormányok jöttek létre Közép-Európában, amit csak választási csalásokkal tudtak kikényszeríteni és féktelen terrorral fönntartani. A terror és annak légköre Magyarországon volt a legfojtogatóbb a térségben. Ennek egyenes következménye lett 1956, amelyet vélhetően kommunista provokáció előzött meg Rákosi Mátyásnak és körének részéről. Ám ebből mégis világtörténelmi fordulópont lett, mert a szovjet birodalom erodálódása és összeomlása ekkor indult meg. Ahogy az orosz disszidens író, Andrej Amalrik írta:
1956 óta egyre tisztábban látjuk, hogy a magyarok harca nem volt hiábavaló. A sztálini monolitikus államot olyan csapás érte, amelyből azóta sem tudott kigyógyulni. A szovjet tömb ingadózása és bomlása ’56-tal kezdődött, és a bomlás kérlelhetetlenül tart tovább, egészen a szovjet tömb végső összeomlásig.
CIA-mítosz és valóság
Azonban most igazítsunk szemüvegünkön. Legendák szólnak arról: az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) titkosügynököket küldött volna a keleti blokkba, hogy azok a helyi erőkkel felkeléseket robbantsanak ki. Ennek a fele sem igaz. Tény, hogy Nyugatról folyamatosan próbálkoztak különböző nemzetiségű disszidenseket bejuttatni a vasfüggöny mögé kémkedés céljából. Ezeknek a lelkes és bátor férfiaknak azonban legalább a fele lebukott, börtönbe került vagy kivégezték, esetleg megpróbálták átállítani kettősügynöknek. Egyszerűen nem működött az ügynökök bejuttatása, mert a határvédelmet és a belügyi rendőrséget szigorúan szervezték meg. A CIA éppen ezért kezdte meg az U–2-es kémrepülő programot, mert csak így tudtak információt szerezni a szovjet katonai készültségről. Emiatt képtelenség azt hinni, hogy 1956 valamilyen CIA-tevékenység eredménye lett volna. Viszont a CIA által finanszírozott Szabad Európa rádióadás többször azt harsogta, hogy van értelme a lázadásnak, a magyaroknak ki kell tartaniuk, mert jönnek az ENSZ-csapatok! Legalábbis ezt a látszatot igyekeztek kelteni.
Az Egyesült Államok és a Szovjetunió a második világháború alatt megállapodott már Európa felosztásáról, és Washington elutasított minden olyan kísérletet, amely ezt a status quót felborította volna. Kizárólag azért szították a tüzet, mert tudták, hogy minden ellenretorzió, a budapesti bevonulás – ahogy később az 1968-as csehszlovákiai megszállás is – csak rombolja Moszkva tekintélyét. Az amerikai propaganda szerint létezett egy nagy nemzetközi kommunista összeesküvés a világ meghódítására, és ennek – amíg élt – Sztálin volt a főszervezője. Ám ebből egy szó sem volt igaz, nem volt nemzetközi kommunista összeesküvés, Sztálinnak pedig több esze volt annál, hogy magát képesnek gondolta volna a világuralomra. Éppen elég volt megtartania azt a nem keveset, amit a második világháborúban megszerzett.
A CIA-n belül 1948-ban létrehozták a politikai koordinációs hivatalt (OPC), amelynek az élére egy fanatikus antikommunistát, Frank Wisnert állítottak. Az OPC volt a CIA kémkedési- és kémelhárítási osztálya. Wisner kiépített egy szervezetet, amelynek feladatkörébe tartozott a propagandától kezdve a gazdasági hadviselésen át a földalatti ellenállócsoportok támogatásáig minden. Ő foglalkozott továbbá az amerikai média befolyásolásával is. Arra utasították, hogy segítsen meggyőzni a nyilvánosságot a kommunizmus veszélyeiről. Viszont maguk a CIA-körök soha nem mondták nyíltan a vasfüggöny túloldalán élőknek, hogy keljenek föl és harcoljanak, mert a Nyugat segíteni fog. Ezzel együtt sok olyan propaganda elhangzott, a Szabad Európában is, ami ezt a hitet táplálta.
Mesterséges feszültség
Wisner maga is ebben a hitben élt, de a magyar ’56 leverése után keserűen azt is mondta barátainak: az amerikai kormány cserbenhagyta Magyarországot. Rámutatott: rengeteg pénzt költöttek a Szabad Európa Rádióra, hogy „lázadásra bírják ezeket az embereket”. Wisner személyesen is elárulva érezte magát, és 1956 decemberében mentálisan összeomlott, súlyos depresszióba esett, már nem is épült föl soha, 1965-ben a garázsában öngyilkos lett. Wisner összeomlásában azt is kell gyanítanunk, hogy ő megértette: a hidegháború nem keresztes hadjárat, hanem egy hatalmi klikk játszótere. Nem volt valódi szándék a kommunizmus legyőzésére, és ez az 1956-os magyarországi eseményekkel teljesen világos lett. Mert az amerikaiak a „nemzetközi kommunizmus” veszélyének hangoztatásával tudtak háborút igazolni Vietnamban és kormányokat megdönteni szerte a világon. Ennek a mesterséges feszültségpolitikának a fordulópontját John F. Kennedy elnök 1963-as meggyilkolása jelentette. Az amerikai lelkiismeret ekkor eszmélt, ekkor vált fölismerhetővé, hogy a demokrácia félresiklott és bürokratikus háttérhatalommá alakult.
