Lelki megrettenés – szovjet invázió 1944-ben

Magyarország szovjet megszállása zajlott, s hazánk 1945 tavaszára a náci németek által megszállt országból a kommunista szovjetek által megszállt országgá vált.

Forrás: AFP

A hivatalos politikai beszédmód hangsúlya 1944 őszétől a keresztény-nemzeti ideológiáról a baloldali gondolkodásra helyeződött. Minden korábbinál demokratikusabb választásokon nyerte el felhatalmazását 1945 novemberében a törvényhozás, amelynek legnagyobb és legerősebb politikai szervezete az Isten, haza, család hármas jelszavával kampányoló, polgári elkötelezettségű és keresztény értékrendű Független Kisgazdapárt volt. Igaz azonban, hogy – szovjet nyomásra – koalíciós kormány alakult, s a közigazgatásban, a rendfenntartó erők és a fontosabb kormányszervek munkájában a kommunista párt delegáltjai a támogatottságukat meghaladó arányban vettek részt. Ezzel lehetőségük volt – még a többpártrendszer keretei között – megteremteni az ország szovjetizálásának megfelelő feltételeit. 1948-ra a „fordulat” (értsd: a kommunista diktatúra kiépülése) évére a politikai és a kommunikációs intézményrendszerek, az államigazgatás szervei, valamint az egységesülő társadalmi szervezetek – uniformizált sztálinista ideológiai háttérrel – már készen álltak a fokozatosan és erőszakos módszerekkel, Rákosi Mátyás nevével fémjelzett diktatúra szolgálatára.

A megszállás mindennapjairól Két éjszaka nappal nélkül című emlékiratában írt Sulyok Dezső pápai polgármester, aki polgári politikusként később Nyugatra volt kénytelen menekülni a kommunista diktatúra elől. Könyvében a megszállók által megerőszakolt mintegy ezer helyi asszonyról és lányról is megemlékezett. „Az ezer nő között akadtak munkáslányok, társaságbeli hölgyek, utcalányok a tiszteletre méltó anyák mellett. Még a munkásosztályhoz tartozás sem jelentett védelmet a szovjetek felfogása szerint. Egyáltalán nem játszott szerepet, hogy az illető nő szép volt-e vagy csúnya, ápolt vagy ápolatlan, tiszta vagy piszkos, sőt visszataszító. Állati vágyuk nem válogatott. Egy főorvos 73 éves özvegye ugyanúgy áldozatul esett az orosz katonák vágyának, mint egy bíró 67 éves özvegye. Legfiatalabb áldozatuk egy 10 éves kislány volt, aki ázsiai vérbajjal fertőztek meg. A fizikai szenvedésnél nagyobb volt ennek a szegény áldozatnak a lelki megrettenés.”

Hasonlókat jegyzett fel 1944 novemberében a Duna–Tisza-közi Izsák katolikus papja, Mayer Lajos is a plébániatörténeti krónikájában. „Két misét tartottam 8-kor és 10-kor, tömött templom volt. 176 gyónó volt. (…) Nincs miseruha, nincs kehely, csak pohár van. Tankok dübörögnek állandóan a misék alatt és ropogott a gépfegyver. Orosz katonák bámészan álldogálnak a templom ajtajában. (…) Tele vagyunk részeg katonákkal. Sikoltozás mindenfelé. Tiporják sárba a szűz magyar fehér virágokat.”

Az államszocializmus évtizedeiben „Magyarország felszabadulásának” külön ünnepe is volt: április negyedike. Ezt évről évre fényes külsőségekkel, közösségi rendezvényekkel ültek meg. Köztéri szobrok, emléktáblák, utcanevek és egyéb monumentumok is megörökítették az ország szovjetek általi „felszabadítását”. Ezeket a hazug emlékjeleket az ötvenhatos forradalom néhány szabad napján országszerte rendre lerombolták. A Rákosi Mátyás, majd Kádár János vezette kommunista diktatúra idején az emberek jelentős részét jogosan dühítette, hogy a szovjet megszállókról nemhogy nem lehetett elmondani az igazat, nem tudtunk nyíltan beszélni a nagyszámú rablás és fosztogatás, a tömeges nemi erőszak és elhurcoltatás okozta testi és lelki traumákról, de a megszállóinkat mint „felszabadítóinkat” és „jótevőinket” kellett ünnepelni.