Százötven éve született Winston Churchill, a „sors keze”

John Lukacs szerint alig volt olyan nyugati államférfi, aki úgy kedvelte volna Magyarországot, mint Churchill. Ezt azért árnyalnánk.

Churchill és Sztálin 1942-ben, Moszkvában. Forrás: Wikipédia

Azóta persze nagyot fordult a világ, de Churchill ezt nem érte meg, hiszen 1965. január 24-én meghalt – ugyanazon a napon, mint hetven évvel korábban édesapja, Lord Randolph Churchill, akinél pontosan kétszer hosszabb ideig élt. A hatalomból való 1955. áprilisi, végleges távozása után még majdnem tíz évet adott neki a sors, és látnia kellett, hogy szeretett hazája és a Brit Birodalom, amelynek katonai, politikai és szellemi-írói szolgálatának szentelte életét hat évtizeden át, hogyan korcsosult el, gyengült meg, zsugorodott össze a második világháború után.

Churchill hiába győzte le Hitlert, a második világháború végére veszített szövetségeseivel, Sztálinnal és Roosevelttel szemben. És vele együtt mi, magyarok is veszítettünk.

Churchill célja az volt, hogy úgy győzzék le a náci Németországot, hogy ugyanakkor tartsák távol Közép-Európától a bolsevista Oroszországot. Ezért a nagy angol–amerikai offenzívát nem nyugat, hanem dél felől, a Földközi-tengeren át akarta megindítani. Haffner mellett más történészek is, például a második világháború és Churchill egyik legjobb ismerője, a magyar–amerikai John Lukacs több könyvében és cikkében megírta, hogy a brit miniszterelnök 1942 és 1944 között bizonyíthatóan öt vagy hat alkalommal feszegette a balkáni partraszállást.

Az 1943. januári casablancai konferencián – ahova a szovjet vezér a sztálingrádi csata miatt nem tudott elrepülni – Churchillnek sikerült rávennie Rooseveltet és az amerikai tábornokokat az úgynevezett mediterrán stratégia elfogadására. Sajnos csak átmenetileg, mert Sztálin kezdettől azt követelte a nyugati szövetségesektől, hogy Franciaországban nyissák meg a második frontot. Ezt az 1943. végi teheráni konferencián – ahol már ő is jelen volt – sikerült is elérnie, mivel az amerikai elnök nem az angol, hanem a szovjet álláspontot fogadta el, és a két óriással szemben a brit kormányfő alulmaradt. Sztálin azt a churchilli ötletet sem támogatta, hogy Németország legyőzése után hozzanak létre egy dunai konföderációt, amelyhez a délnémet tartományok és Ausztria mellett Magyarország is tartozhatna.

Teheránban Magyarország – és Európa keleti felének – sorsa megpecsételődött. Bár a magyarokkal szemben nem ellenséges, sőt Lukacs szerint szinte barátságos Churchill még 1944-ben is megpróbálta kieszközölni, hogy olaszországi brit–amerikai erőket vessenek be az Isztria, Ljubljana, Bécs és a Dunántúl irányába, az amerikaiak ezt is elvetették. Ezután, októberben Moszkvába repült, hogy Sztálinnal a közép-európai (és balkáni) nyugati–orosz érdekszférákról alkudozzon. Magyarországot illetően 50-50 százalékot indítványozott, Sztálin és Molotov azonban – ekkor a Magyarországon gyorsan előrenyomuló szovjet seregek már elérték a Tiszát! – a 75–25 százalékot fogadta el. Ezt Churchill tudomásul vette, de talán már akkor sejtette, hogy a 75-ből hamarosan százszázalékos szovjet befolyás lesz.

John Lukacs szerint ezeréves történelmünk során alig létezett olyan nyugati államférfi, aki úgy ismerte, sőt kedvelte volna Magyarországot, mint Churchill, ezért megérdemli egész magyar nemzedékek köszönetét. E tekintetben azonban – hazánk és népünk 1944 márciusa utáni tragédiáját ismerve – nem igazán értünk egyet a kiváló történész véleményével. Hiszen a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

Borítókép: Churchill és Sztálin 1942-ben, Moszkvában. (Forrás: Wikipédia)