Százötven éve született Winston Churchill, a „sors keze”

John Lukacs szerint alig volt olyan nyugati államférfi, aki úgy kedvelte volna Magyarországot, mint Churchill. Ezt azért árnyalnánk.

Churchill és Sztálin 1942-ben, Moszkvában. Forrás: Wikipédia

Amikor 1900 telén egy alig 26 éves angol újságíró, újdonsült parlamenti képviselő első amerikai előadó körújára New Yorkba érkezett, a vele pont ugyanazon a napon, november 30-án, de nála 39 évvel korábban született Mark Twain, a híres amerikai író, újságíró és humorista így ajánlotta a közönségnek: 

Hölgyeim és uraim, van szerencsém bemutatni önöknek Winston Churchillt, öt háború hősét, hat könyv szerzőjét és Anglia jövendő miniszterelnökét.

Ez utóbbi félig-meddig tréfa volt, az ifjú angol arisztokrata azonban talán komolyan vette, hiszen eleitől fogva szenvedélye és hivatása volt a politika, a hatalom, a vezetés.

Igaz, csak az egyik. Mint remek életrajzi esszéjében Sebastian Haffner német író és történész megállapítja, Churchill született katona és író volt, de nem született politikus. A fegyvert és a szavakat is jól és sikeresen forgatta, de politizálásra kényszerből adta a fejét, mivel Angliában azon keresztül vezetett az egyetlen út a hatalom csúcsára, márpedig ő oda akart eljutni – mindenáron. Több mint hat évtizeden át volt parlamenti képviselő, 1906 és 1940 között több londoni kormánynak volt a tagja, azután kétszer is megválasztották az Egyesült Királyság miniszterelnökének. De abban a történetírók – akár kedvelik őt, akár nem – alighanem egyetértenek, hogy kilencvenesztendei életében alig öt év (vagy még annyi sem) volt, amikor főszerephez jutott Európa és a világ történelmének alakításában. Haffner szavai szerint Churchill „a sors keze” volt 1940 májusától 1942-ig. Neki köszönhetően Anglia – a Brit Birodalom élén – a döntő pillanatban szállt szembe a német gőzhengerrel, és ő akadályozta meg, hogy egész Európa Hitler uralma alá kerüljön.

Tény, hogy Churchill vezetésével, aki egy személyben volt miniszterelnök és honvédelmi miniszter (hasonló generalisszimusz, mint Sztálin), a britek egy éven át, Franciaország 1940. június 22-i kapitulációjától Szovjet-Oroszország 1941. június 22-i német megtámadásáig teljesen egyedül, elszántan és hősiesen harcoltak a nyomasztó katonai túlerőben levő és szinte egész Európa anyagi és emberi erőforrásaival rendelkező Német Birodalom ellen. Ma már kevesen tudják, hogy 1940-ben, de tulajdonképpen 1941 közepéig-végéig, az oroszországi háború kezdetéig és az Egyesült Államok hadba lépéséig a német hadsereg nagyon közel került ahhoz, hogy legyőzze Angliát, és megnyerje a háborút. Amikor azonban Churchill létrehozta Sztálinnal és Roosevelttel a koalíciót, onnantól csak idő kérdése volt, hogy a masszív túlerőben levő szövetséges nagyhatalmak mikor győzik le Hitlert és náci birodalmát. Haffner velős, egyben valós állítása szerint (könyvét 1967-ben írta): 

Churchillnek köszönhetően Európa felett nem Németország uralkodik, hanem Amerika és Oroszország. 

Másként fogalmazva az történt, hogy Churchill és Roosevelt a két gonosz zsarnok közül az egyikkel összefogott a másik ellen, ennek következtében Sztálin el tudta foglalni Európa keleti felét, amely szovjet gyarmat lett majdnem fél évszázadra.

Azóta persze nagyot fordult a világ, de Churchill ezt nem érte meg, hiszen 1965. január 24-én meghalt – ugyanazon a napon, mint hetven évvel korábban édesapja, Lord Randolph Churchill, akinél pontosan kétszer hosszabb ideig élt. A hatalomból való 1955. áprilisi, végleges távozása után még majdnem tíz évet adott neki a sors, és látnia kellett, hogy szeretett hazája és a Brit Birodalom, amelynek katonai, politikai és szellemi-írói szolgálatának szentelte életét hat évtizeden át, hogyan korcsosult el, gyengült meg, zsugorodott össze a második világháború után.

Churchill hiába győzte le Hitlert, a második világháború végére veszített szövetségeseivel, Sztálinnal és Roosevelttel szemben. És vele együtt mi, magyarok is veszítettünk.

Churchill célja az volt, hogy úgy győzzék le a náci Németországot, hogy ugyanakkor tartsák távol Közép-Európától a bolsevista Oroszországot. Ezért a nagy angol–amerikai offenzívát nem nyugat, hanem dél felől, a Földközi-tengeren át akarta megindítani. Haffner mellett más történészek is, például a második világháború és Churchill egyik legjobb ismerője, a magyar–amerikai John Lukacs több könyvében és cikkében megírta, hogy a brit miniszterelnök 1942 és 1944 között bizonyíthatóan öt vagy hat alkalommal feszegette a balkáni partraszállást.

Az 1943. januári casablancai konferencián – ahova a szovjet vezér a sztálingrádi csata miatt nem tudott elrepülni – Churchillnek sikerült rávennie Rooseveltet és az amerikai tábornokokat az úgynevezett mediterrán stratégia elfogadására. Sajnos csak átmenetileg, mert Sztálin kezdettől azt követelte a nyugati szövetségesektől, hogy Franciaországban nyissák meg a második frontot. Ezt az 1943. végi teheráni konferencián – ahol már ő is jelen volt – sikerült is elérnie, mivel az amerikai elnök nem az angol, hanem a szovjet álláspontot fogadta el, és a két óriással szemben a brit kormányfő alulmaradt. Sztálin azt a churchilli ötletet sem támogatta, hogy Németország legyőzése után hozzanak létre egy dunai konföderációt, amelyhez a délnémet tartományok és Ausztria mellett Magyarország is tartozhatna.

Teheránban Magyarország – és Európa keleti felének – sorsa megpecsételődött. Bár a magyarokkal szemben nem ellenséges, sőt Lukacs szerint szinte barátságos Churchill még 1944-ben is megpróbálta kieszközölni, hogy olaszországi brit–amerikai erőket vessenek be az Isztria, Ljubljana, Bécs és a Dunántúl irányába, az amerikaiak ezt is elvetették. Ezután, októberben Moszkvába repült, hogy Sztálinnal a közép-európai (és balkáni) nyugati–orosz érdekszférákról alkudozzon. Magyarországot illetően 50-50 százalékot indítványozott, Sztálin és Molotov azonban – ekkor a Magyarországon gyorsan előrenyomuló szovjet seregek már elérték a Tiszát! – a 75–25 százalékot fogadta el. Ezt Churchill tudomásul vette, de talán már akkor sejtette, hogy a 75-ből hamarosan százszázalékos szovjet befolyás lesz.

John Lukacs szerint ezeréves történelmünk során alig létezett olyan nyugati államférfi, aki úgy ismerte, sőt kedvelte volna Magyarországot, mint Churchill, ezért megérdemli egész magyar nemzedékek köszönetét. E tekintetben azonban – hazánk és népünk 1944 márciusa utáni tragédiáját ismerve – nem igazán értünk egyet a kiváló történész véleményével. Hiszen a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

Borítókép: Churchill és Sztálin 1942-ben, Moszkvában. (Forrás: Wikipédia)