Winston Churchill késő bánata

A fultoni beszéd tulajdonképpen az angolszász politikai vezetők súlyos tévedésének beismerése volt.

Fotó: MTI

A zivataros XX. század egyik legjelentősebb, korszaknyitó politikai szónoklataként tartják számon mérvadó történetírók és publicisták Winston Churchill ma hetvenöt éve elhangzott fultoni beszédét. A brit exminiszterelnök 1946. március 5-én – Truman amerikai elnök vendégeként – a Missouri állambeli kisvárosban, a Westminster College sportcsarnokában tartotta meg a hidegháború nyitányaként emlegetett előadását. A konzervatív politikus nagy nyilvánosság előtt először beszélt arról, hogy a Szovjetunió az angolszász hatalmak szövetségeséből ellenféllé, sőt ellenséggé vált.

A béke hajtóereje című beszéd talán leghíresebb része a vasfüggöny jelenségének körülírása volt: „A Balti-tenger mellett fekvő Stettintől az Adriai-tenger mentén fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedik le Európára. E vonal mögött vannak Közép- és Kelet-Európa régi államainak összes fővárosai – Varsó, Berlin, Prága, Bécs, Budapest, Belgrád, Bukarest és Szófia. Mindezek a híres városok és országok lakossága a szovjet szférában fekszik, és valamilyen formában alá vannak vetve nemcsak a szovjet befolyásnak, hanem Moszkva egyre nagyobb mértékű ellenőrzésének. (…) A kommunista pártokat, amelyek ezekben a kelet-európai államokban igen kicsik voltak, hatalomra emelték, amely hatalom meghaladja a pártok létszámát, és ezek a pártok most mindenütt arra törekszenek, hogy megszerezzék a totális ellenőrzést.”

A történelem fintora, hogy ugyanazon a napon, amikor Sir Winston e komor képet felvázolta amerikai hallgatósága előtt, Fultontól sok ezer kilométerrel keletre, Kaposváron a magyarországi kommunisták által gründolt Baloldali Blokk vezetői zászlóbontó nagygyűlést tartottak, amelyen hadat üzentek a magyar nép többsége által támogatott legnagyobb demokratikus erőnek, a velük egyébként egy koalíció­ban kormányzó Független Kisgazdapártnak.

Nevezetes nap tehát 1946. március 5-e, mégis érdemes megjegyezni, hogy először nem ekkor figyelmeztetett Churchill a szovjet fenyegetésre és a vasfüggönyre. Még miniszterelnökként, 1945. május 12-én – négy nappal a németek feltétel nélküli kapitulációját követően! – elküldte Truman amerikai elnöknek híres „vasfüggönytáviratát”, amelyben azt írta: „Én mindig az Oroszországhoz fűződő barátságon munkálkodtam, de akárcsak Önt, engem is mélységesen nyugtalanít, hogy az oroszok elferdítik a jaltai döntéseket, hogy az általuk ellenőrzött vagy megszállt területeken megjelenik az orosz hatalom. (…) Vasfüggöny ereszkedett le arcvonalunk mentén. Hogy mögötte mi történik, arról mit sem tudunk. Nemigen lehet kétséges, hogy a Lübeck–Trieszt–Korfu vonaltól keletre eső térségek csakhamar teljesen a kezükre kerülnek.” Egy nappal korábban ugyanezt táviratozta a San Franciscóban tartózkodó külügyminiszterének, s még azt is hozzátette: „Mindez összehasonlíthatatlanul fontosabb, mint egy olyan világalkotmány módosítgatása, amely talán soha nem is lép életbe, hiszen a békítgetés időszaka után végül amúgy is tárgytalanná teszi egy harmadik világháború.”

Vagyis Churchill már a második világháború (európai) befejeződésének pillanatában utalt a harmadik világháború veszélyére. Ennek elhárításáról részletesen beszélt tíz hónappal későbbi fultoni beszédében. Azt javasolta, hogy a Brit Birodalom és az Egyesült Államok között különleges biztonságpolitikai és katonai kapcsolatokat hozzanak létre, mert senki sem tudja, mit szándékozik tenni Szovjet-Oroszország és nemzetközi kommunista szervezete, sem azt, „hol vannak a korlátai, ha vannak egyáltalán korlátai expanziós és követőket toborzó irányzatainak”. Churchill azt fejtegette, hogy a második világháborút is meg lehetett volna előzni, mert hiszen ő 1939 előtt többször figyelmeztette a világot, hogy mire készül Hitler, de senki nem figyelt oda a kiáltásaira. „Nem engedhetjük, hogy ez még egyszer megtörténjen velünk” – húzott félreérthetetlen párhuzamot a hitleri Németország és a sztálini Szovjet-Oroszország közé.

De ha Churchill ekkora vátesz volt, akkor miért írta azt 1945. május 8-án Sztálinnak: „Erősen hiszem, hogy a brit és az orosz nép barátságától és kölcsönös megértésétől függ az emberiség jövője. Azt akarjuk, hogy annak a siralomvölgynek, amelyet együtt végigjártunk, minden áldozata és szenvedése után most az igaz barátság és a kölcsönös rokonszenv szálaival egybefűzve a győzelmes béke ragyogó napja alatt továbbra is együtt haladhassunk.” Puszta udvariasságból? Vagy akkor még tényleg bízott abban, hogy Sztálinnal, illetve a Szovjetunióval megvalósítható a tartós békés egymás mellett élés? Nem inkább arról van szó, hogy a Roosevelt elnökkel és tanácsadóival szemben – akik erősen liberális-szocialista, rózsaszín függönyön keresztül látták a világot – a kommunista veszélyről reálisabban gondolkodó Winston Churchill is későn kapcsolt? Vagy eleve úgy számolt, mint John Lukacs, a kiváló magyar–amerikai történész, hogy Kelet-Európában kell megfizetni az árat Oroszországnak, amiért hozzájárult Németország legyőzéséhez.

Tény, hogy Churchill a fő ellenségnek Hitlert, illetve Németországot tartotta, amely ellen a britek egy éven át teljesen egyedül, az ő vezetésével hősiesen harcoltak. Saját bevallása szerint még az ördöggel is szövetkezett volna Hitler megsemmisítése érdekében – és ezt meg is tette 1941. június 22-ét követően, baráti jobbot nyújtva Sztálinnak. Akkor már közismert antikommunista múltja ellenére nem számított neki, hogy a szovjet diktátor a német támadásig Hitler barátja volt! Miután azonban megdöbbent és megrettent a németekkel szemben elért szovjet katonai sikereket látván, Churchill a vezérkari főnökével, Sir Alan Brookkal együtt kidolgozta az úgynevezett mediterrán stratégiát. Ezáltal próbálta megelőzni a szovjet behatolást a közép- és délkelet-euró­pai térségbe, de ezt a tervet a ravasz szovjet diktátor az ostoba amerikai elnök támogatásával lesöpörte az asztalról. Az 1943. november végi teheráni hármas konferencián Sztálin és Roosevelt álláspontja győzött, s a Churchill által óhajtott nyugat-balkáni partraszállás és a Trieszt–Ljubljana–Bécs/Budapest vonalon tervezett amerikai–brit előrenyomulás elvetésével eldőlt, hogy Közép-Európa nem a nyugati szövetségesek, hanem a Vörös Hadsereg megszállása alá kerül. Mint utólag kiderült, majdnem fél évszázadra.

Churchill fultoni beszéde tehát őszinte, de elkésett fel- és beismerése volt az angolszász politikai vezetők súlyos tévedésének, Sztálinnal szembeni naivitásának és gyengeségének. Ahogy negyed századdal korábban miniszterelnök elődje, David Lloyd George is későn ismerte fel és be, hogy a magyar békediktátum mennyire igazságtalan, s emiatt „nem lesz béke Közép-Európában”, úgy a második világháború után sem a várva várt, igazi béke, hanem a hidegháború és Európa vasfüggöny általi kettéosztottsága következett. Ebben a fő felelősség kétségkívül Sztálint és Rooseveltet terheli, de a XX. század legnagyobb brit politikusának tartott Sir Winstont sem mentheti fel a történelem ítélőszéke.

A borítóképen: Winston Churchill

Forrás: MTI