– A bölényhús jó! Uff, én beszéltem!
Ennyit mondott mindössze Rezeda Kázmér, miután átkelt a végtelen prérin, ahol bölények legelésztek, majd találkozott a helyi seriffel, s egyeztettek, majd bölényt evett a fogadóban, s nyugodni tért. De előtte kijelentette, mintegy összefoglalva a lényeget, amit már idéztünk:
– A bölényhús jó! Uff, én beszéltem!
S tényleg jó. S tényleg beszélt. S mindez Nagyszalontán történt. S ott volt Arany János is. De haladjunk sorjában.
Úgy kezdődött, hogy Rezeda Kázmérnak Nagyszalontán akadt dolga.
A nagyszalontai dolgok pedig többnyire jók. Természetesen Nagyszalontán is akadnak nem annyira jó dolgok. Nyilván Nagyszalontán is kell sírt ásni és nyilván ott is van Házasság első látásra című műsor, sőt, egy másik csatornán talán ott is látható a Házibuli Attilával, vagy – én Istenem, ne hagyj el! – az Észbontó, de mindezen szörnyűségeket leszámítva Nagyszalontán jó dolgoknak kell lenniük és jó dolgoknak kell történniük, hiszen ez Arany János szülőföldje.
Rezeda Kázmér mérhetetlenül élvezte, hogy immár Románia is bekerült a schengeni övezetbe, vagyis most egyszerűen át fog suhanni a határon Méhkeréknél – és valóban, átsuhant Rezeda Kázmér a határon, s mire éppen leért volna a suhanás a homloklebenyéből a bokájáig, máris megállították odaát a román oldalon, együtt a magyar és a román határőr, és akkor a suhanás meggondolta magát és behúzta a kéziféket. De pillanat csak az ilyesmi, különösen ahhoz a százöt évhez képest.
S lám, máris suhant tovább Kázmér, s égtek lelkében kis rőzsedalok, füstösek, furcsák, búsak, bíborak, arról, hogy örökké fogok élni, hiszen magyar vagyok…
S akkor hirtelen rádöbbent Kázmér, hogy nem Érmindszentre utazik éppen, úgyhogy ideje más rőzsedalok után nézni. S ahogy végigpillantott a fehér tájon, mely éppen készült magára húzni a ködpaplant, hogy alatta csöndet álmodjon, ki is gyulladt lelkében a megfelelő dal: „Harmadnap olyankor, egy fölleges estén, / Domb emelkedett már Toldi Miklós testén, / Amelyet az őskert, bánatja jelével, / Behinte lehulló, sárga falevéllel. / Nem jelölte a sírt drága érc, vagy márvány: / Bence volt az emlék, lába felől állván: / Egy ásót ütött le, arra támaszkodék, / S elborítá a sírt új havával az ég.”
S ekkor vette észre Kázmér, hogy végtelen prérin suhan éppen keresztül. Egészen addig azt hitte, az ott a bihari puszta, ahol valamikor egy asszony balladát táncolt, de akkor, abban a furcsa, soha meg nem ismételhető pillanatban előbújt a ködből egy bölénycsorda. És attól fogva nincsen miről beszélni.
Mert a bölény az bölény.
S ha bölény, akkor préri.
Ezzel a bizonyossággal gurult be Nagyszalontára, s amikor megérkezett a helyre, ahol beszélnivalója akadt, elsőként a seriff jött vele szembe, mintegy újabb bizonyságul, hol is van valójában.
A seriff, vagyis a Robi, Nagyszalonta kicsike jó embere, aki magától értetődő természetességgel szedte az önkormányzati parkolóban a parkolási díjat, azután is, hogy az önkormányzat megszüntette a fizetős parkolást, és amikor jöttek a számvevőszéktől és begördültek az ingyenes parkolóba, akkor a seriff barátságos, ám határozott hangon közölte, hogy „ötven bani lesz”, minekutána a számvevőszék ellenőrei számos érdeklődő kérdést tettek fel az önkormányzat jelen lévő képviselőinek. No, hát ő a seriff, a Robi, Kázmér kedves, régi ismerőse, aki mindig az első, ha valamilyen jeles vendég érkezik. Mesélik, egyszer a magyar köztársasági elnök is arra járt, s Nagyszalonta vezetői még nem is találkoztak vele, amikor a seriff már albumnyi szelfit készített vele.
Kázmér is fényképezkedett a seriffel, majd ezt követően végre szót válthatott meghívójával, a kedves helyi tanítónővel, Felvidéki Évával, aki Andrea, ugyanis kicsit sok odahaza a Felvidéki Éva, s ha valaki például telefonon keres egy Felvidéki Évát, akkor mindig meg kell kérdezni, hogy „de melyiket?”, mire az a válasz, hogy „hát a tanítónőt”, mire újabb kérdés tevődik fel, miszerint „de melyiket?”, mert ráadásul ezek a Felvidéki Évák mind tanítónők, lássuk be, elég nehéz így az élet, úgyhogy ez az Éva előkotorta születési anyakönyvi kivonatából az Andreát is. Így lett ő a Felvidéki Éva, aki Andrea. Ő hívta meg Kázmért, mert volt beszélnivalójuk.
S ha már volt, hát beszéltek. Megannyi felesleges lomról, irodalomról, hazáról, hagyományról, családról és családi örökségekről, s leghátul, a terem végében, mintha ott ült volna Arany János…
Ez persze csak a képzelet játéka volt, ugyanis Arany János ekkor valójában bent ült a Csonkatoronyban, saját emlékmúzeumában, és néhány versét másolta papírra újra és újra. Azokat, amelyeket a legidőszerűbbnek érzett. Vagyis ezt: „Kinek sötétes éjjelen / A hős apákhoz költözött / Daliák lelke megjelen, / Alánéz bús felhők között / És int feléd: »Jer, Osszián, A holtakat miért vered fel? / Nincs többé Caledonián / Nép, kit te felgyujts énekeddel.«”
S aztán még inkább ezt:
„Közönyös a világ... az ember / Önző, falékony húsdarab, / Mikép a hernyó, telhetetlen, / Mindég előre mász s – harap. / S ha elsöpört egy ivadékot / Ama vén kertész, a halál, / Más kél megint, ha nem rosszabb, de / Nem is jobb a tavalyinál.”
Erről nem is beszélve:
„Végső rendelkezést tennék: de hát minek? / Nem igen van: miről. S ha volna sincs: kinek. / Nem hagyok örököst… csak egy hű cselédet: / Azt kötöm szivedre – meg a magyar népet. Szeresd a magyart, de ne faragd le – szóla, »Erejét, formáját, durva kérgét róla: / Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják? / Nehezebb eltörni a faragatlan fát.«”
No hát, Rezeda Kázmér erősen ragaszkodott önnön durva kérgéhez, nemzete durva kérgéhez, s ennek a megfelelő módon gyakorta hangot is adott, mivel oly korban élt e földön, amikor mindenféle jöttmentek és senkik, akik nagyon erősen valakiknek képzelték magukat, minden népről igyekeztek lefaragni a durva kérget, vagyis a lényeget, hogy eltartott kisujjú, affektáló, genderfluid ratyimasszává varázsolják az egész világot.
Hát így…
A beszélnivalók végeztével vacsorálni mentek ők, Éva, aki Andrea, Éva ura, aki János, és Boglárka, aki az Arany János-múzeumot felügyelte. A Slavia szálloda éttermébe mentek, melyet – úgysem fogják elhinni! – Slavia Restaurantnak neveztek. Az étterem étlapja így igazította el Kázmért:
„A Slavia Hotel és étterem egy családi vállalkozás, amelyet a Labloncsik család vezet, több mint 25 éves tapasztalattal a vendéglátás területén. […] A Slavia egy varázslatos hely, ahol két lenyűgöző kultúra találkozik: a román és a szlovák. Ételeink receptjei autentikus forrásból származnak, közülük több is évszázados hagyományokat őriz. Ezeket Szlovákia szívéből hoztuk el, hogy szeretettel kínáljuk a román földön. Kizárólag friss alapanyagokkal dolgozunk, és előnyben részesítjük a helyi termelésű termékeket. Ezért alapanyagainkat lehetőség szerint a piacról vagy a környékbeli gazdáktól szerezzük be. Szeretettel meghívjuk önt, hogy fedezze fel az ízek varázslatos világát, és élvezze az itt töltött pillanatok örömét. Itt, ahol az idő lassabban pereg, az illatok és az ízek pedig mélyen megérintik a lelket.”
Kázmér elolvasta, s mélyen megérintett lélekkel élvezte a pillanatot, arra gondolván, milyen nagyszerű is, hogy a nagylelkű és csodálatos és lenyűgöző magyar kultúra helyet biztosított a román és a szlovák kultúra találkájának, mert enélkül bizony odakünt kellene bolyonganiuk szegényeknek a hidegben.
Ezt követően pedig belemélyedt az étlapba, ahol ezt találta:
„A bivaly
A bölény egy hatalmas termetű növényevő, a kérődzők családjába tartozó állat, amely egykor az északi félteke vadonjaiban élt. Az amerikai bölény testtömege 450 és 1350 kg között mozog, magassága pedig 1,60 és 1,80 m között váltakozik. Húsának különlegessége, hogy kevesebb zsírt és koleszterint tartalmaz, mint a hagyományos marhahús. Európa legnagyobb bölényfarmja Romániában, Szalontán található, egy 2700 hektáros területen, ahol mintegy 1200 bölény él szabadon.”
Ugye-ugye, néhány mondat mennyi mindent megmagyaráz? Mennyi bölényt, mennyi prérit, mennyi uffot? S miután Rezeda Kázmér elolvasta mindezt, eldőltek a dolgok. Mert ehetett volna Kázmér spenótot tükörtojással, vagy mentás zöldborsókrémlevest, esetleg erdélyi csirkemájat puliszkaágyon, netán bográcsos csirkeszárnyat, avagy cukkinis pizzát, netán dorádát paszternákpürével, végső soron és esetleg egy jó halloumi salátát hozzá kicsike jó piri-piri szószt, az egészet lefojthatta volna egy jó Slavia-rétessel vagy tökös-vaníliás fagylalttal, mert ez mind-mind ott van a Slavia étlapján, de nem, Kázmér más döntést hozott. Kázmér előételnek rendelt egy „Slavia Startert”, ami leírása szerint „szlovák burgonyás pite, juhsajt és sonka” variáció, főételnek pedig…
Nos, itt nehéz volt a döntés, mert csak egy volt biztos: Kázmér bölényt fog enni.
S erre a következő lehetőségek kínálkoztak: bölénygulyás, bölénysteak, T-bone bölénysteak, bölénypörkölt galuskával, bölénypörkölt knédlivel és bölényburger. Hosszú tépelődés után a bölényburger győzött, mely leírása szerint bölényhúsból, zsemlyéből, szószból, salátából, sajtból, paradicsomból, grillezett lila hagymából, grillezett cukkiniből, sült krumpliból és coleslaw salátából állt. És oldjuk is fel a titkot, a coleslaw saláta mindközönségesen amerikai káposztasalátát takar.
S ha megrendeltük végre a vacsoránkat, ideje inni valamit. Tímea, a Slavia egyetlen magyar pincérnőjének érdeklődésére a kis társaság három málna- és egy körtepálinkát rendelt, majd jött Tímea, hogy a málnapálinka éppen elfogyott, így a málna kajszivá változott, s megivódott, majd kikérődött még egy kanyar (János, ő kérte, Kázmér csak tűrt némán), s akkor jött Tímea, hogy a kajszi éppen elfogyott, így a kajszi szőlővé változott. Még szerencse, hogy a sör nem fogyott el, mert az ki tudja, mivé változott volna. S akkor megérkezett a „szlovák burgonyás pite, juhsajt és sonka” variáció. Erre mondta volna Czine Erzsi, Kázmér imádott magyartanárnője, hogy ez így bizony szószátyárság, redundancia, mert egy tócsnit hoztak, ellenben szögezzük le, hogy olyan, de olyan finom tócsnit, mintha Kázmér drága tót nagymamája készítette volna.
S hátravolt még a bölény, burgerbe cicomázva. S kijött az is. S jó volt, finom volt, omlós volt, kiadós volt. A bölényhús jó! Uff, én beszéltem!
De volt ott valami, ami jobb volt a bölényhúsnál is. Az együttlét. A sok kacagás, jó magyar emberekkel.
S a szomszéd asztalnál mintha ott ült volna Arany János is. Egyedül, de mosolyogva. Ám az is lehet, csak a képzelete játszott Rezeda Kázmérral. Bár most, így utólag azt gondolom, nem is…
