A nem is annyira logikus, mint inkább (rém)álomszerű filmnek stilisztikai szempontból van egy kevésbé híres, de annál markánsabb elődje is: az „olasz Hitchcock”, Dario Argento 1977-es Sóhajok című filmje (amiből 2018-ban amerikai remake is készült Dakota Johnson és Tilda Swinton főszereplésével, a legsikeresebb kortárs olasz rendező, Luca Guadagnino rendezésében). A Sóhajok hazánkban ugyan csak DVD-n elérhető, de kultikus státusára jó példa, hogy 2015-ben az A38 hajón lehetett vásznon látni egy pazar koncert alkalmával, amikor a film hipnotikus zenéjét jegyző, Goblin nevű rockegyüttes élőben kísérte a vetítést. A 83 éves Argento előtt nemcsak az olasz helyszínnel tisztelegnek (míg az ő filmje az Itália felől egzotikus Németországban játszódott), de még a rendező egyik védjegyének számító fekete bőrkesztyű is előkerül. A Sóhajok a Disney-féle tündérmesékre adott horrorfilmes válaszként egy amerikai balerináról szólt, aki egy német tánciskolában döbben rá, hogy egy boszorkányszekta karmai közé érkezett. A Szeplőtlen ugyan nem ér a nagy elődje nyomába, de sikerrel építi fel annak borzongató atmoszféráját, a meditatív tempó pedig minden teret megad Sydney Sweeney transzformációjához éteri hősnőből csapdába esett vadállattá.
A film természetesen csak erős idegzetűeknek ajánlott, jó okkal kapott 18-as karikát, habár igazából csak egy szokványos, tisztességes színvonalú, alapvetően konzervatív horrorfilmről van szó, amiben a fennálló rendet fenyegető káosz végül kérészéletűnek bizonyul. És elnézve, hány jól sikerült horrorfilmet láthattunk a mozikban az elmúlt években, ez megéri a mozijegy árát, már annak természetesen, aki vevő az ilyesféle mozgóképes hullámvasútra.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!