A múlt nem mögöttünk van, hanem bennünk – interjú Mihályi Gáborral a néptánc megújuló erejéről

Kevés olyan alkotója van a magyar néptáncművészetnek, aki annyira összeforrt volna egy társulattal, mint Mihályi Gábor a Magyar Állami Népi Együttessel. Előadásai egyszerre építenek a hagyomány mélységeire és a színház eszköztárára: a néptáncot nem múltidézésnek, hanem a jelenhez szóló művészi nyelvnek tekinti. Mihályi Gábor Kossuth- és Harangozó Gyula-díjas táncművésszel, koreográfussal, érdemes és kiváló művésszel, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjával pályájáról, inspirációiról, a fiatalok megszólításáról és a hagyomány megújuló erejéről beszélgettünk.

Fotó: Ladóczki Balázs

– Milyen volt az élet az együttesben?
– 1996-ig táncoltam az Állami Népi Együttesben. Természetesen kartáncosként kezdtem, ahogy mindenki, de aztán jöttek a szólók, párban, sok esetben Timár Böskével, ő Timár Sándornak volt a felesége. Nagyon sok szép koreo­gráfiának voltunk címszereplői. Aztán 1996-ban, amikor a Mesti, ahogy mi hívtuk, nyugállományba vonult, lettem én felelős az Állami Népi Együttesért, négy-öt évig Sebő Ferivel együtt, aztán önállóan.

– Szólótáncosként eltöltött évei mennyiben hatottak a későbbi koreográfusi munkájára?
– Biztosan segítettek. A szólista szerepét nagyon ki kell dolgozni, ott egyedül vagy a pároddal viszed a prímet. Ennek természetesen volt hatása a későbbi munkámra. És ott volt a mester tanítási metodikája is. Az első előadásom szinte olyan volt, mintha Timár Sándor készítette volna, ami természetes. Aztán eljön az a korszak, amikor az ember nem megtagadja a mesterét, hanem leválik róla, és keresi a saját útját. Nagyon korán a színház felé fordultam. Úgy éreztem, több van ebben a hagyományban annál, mint hogy szépen egymás után föltáncoltatjuk egy-egy tájegység táncciklusait. Több annál is, mint hogy újra és újra ugyanazokat a népszokásokat mutatjuk meg. A hagyomány alkalmas mélyebb, összetettebb gondolatok kifejezésére is.

Az Állami Népi Együttes Nagyvárosi Vándorok című előadása a Hagyományok Házában. Fotó: Kurucz Árpád

– Így jöttek létre a tematikus előadások?
– Igen. Közben persze soha nem engedtem el a tradicionális táncokat, mert újra és újra meg kell fürödni ebben a kultúrában. Olyan ez számomra mint a nyelv. Ha jól ismerem a nyelvet, akkor bonyolultabb gondolatok kifejezésére is alkalmas. Ezért mindig váltakoztak a táncszínházi és a hagyományosabb előadások. De még a tradicionális műsorokban is ott volt a színház. Nemcsak a tánc érdekelt, hanem az érzelmek és az érzékek szintje is. Korán kezdtem a vizualitást alkalmazni, díszleteket és háttérvetítéseket használni az előadásokban, ami akkor még nem volt általános. A zenészeket is kihoztam a színpad szélére száműzött szerepből: mikroportot kaptak, mozoghattak, részévé váltak a jeleneteknek. Ettől az egész életszerűbbé vált.

– Hogyan születnek az előadásötletek?
– Erre nem igazán tudok pontos választ adni. Talán az édesanyámtól örököltem egyfajta érzékenységet. Hároméves volt, amikor meghalt a nagyanyám, akit nyolcvanéves korában is úgy tudott siratni, mintha tegnap történt volna. Mindig sokat olvastam, szeretem a filmeket, a képzőművészetet, a zenét. Ezek valahogy lerakódnak az emberben. Talán úgy tudnám leírni, mint a mészkőhegységben futó búvópatakot. Nem látjuk, merre jár, aztán egyszer csak előbukkan. Egyszer csak megszületik egy Hajnali hold a női princípiumról, vagy egy Szarvasének Bartók Cantata profanája nyomán. Persze vannak megrendelésre készülő előadások is, de amikor az ember elkezd utánajárni egy témának, olvasni róla, gondolkodni rajta, akkor az is a sajátjává válik.

– Idén hetvenöt éves a Magyar Állami Népi Együttes. Mit jelent ez a jubileum önnek?
– Az egész évet ennek jegyében ünnepeljük. Nemrég nyílt meg a Mint a forrásvíz című kiállításunk a Hagyományok Házában, amely ezt a hetvenöt évet dolgozza fel. Nagyon fontos számomra Csoóri Sándor gondolata: a múlt nem mögöttünk van, hanem bennünk. A mi történetünk a régiek története is. Nem meghaladni kell őket, hanem vigyázni rájuk és újra előtérbe helyezni. Ha ők nem lettek volna, mi sem lehetnénk. Készül egy könyv is, amelynek ugyanez a címe. Emellett dokumentumfilm születik az együttes történetéről, ősszel pedig nagyszabású gálaműsort tartunk az Erkel Színházban Földtől az égig címmel.
– Mi a titka annak, hogy egy hagyományokra épülő együttes ennyi évtized után is képes megújulni?
– A legnagyobb erőt maga a hagyomány adja. Kimeríthetetlen. Ha nem lenne a táncainkban, zenéinkben, szokásainkban, hitvilágunkban ez a végtelen gazdagság, bajban lennénk. De nincs baj, mert mindig lehet újabb rétegeket felfedezni. Kell hozzá tehetség, tudás, akarat és küldetéstudat is, hogy ebből a végtelen hagyományból megtaláljuk azt, amivel a jelenhez tudunk szólni. Soha nem gondoltam, hogy a hagyomány múzeu­mi tárgy, hiszen képes megszólítani a mai embert is, csak úgy kell hozzányúlni és úgy kell színpadra állítani. És kell még valami: azok a művészek, akik megvalósítják az álmaimat. Egyedül semmit nem érek, ez közösségi műfaj.

– Hogyan lehet ma megszólítani a fiatalokat?
– Szerintem nincs még egy olyan ország, mint Magyarország, ahol ennyi gyerek találkozna a hagyományos kultúrával. Van művészeti iskolai rendszerünk, rengeteg amatőr együttesünk, gyermek- és ifjúsági csoportjaink. Nemrég Szarvason zsűriztem az országos ifjúsági szólótáncversenyt, ahol nyolc-, tíz- és tizenkét éves gyerekek táncoltak elképesztő színvonalon. Néha könnybe lábadt a szemem. A másik ok talán az, hogy sikerül olyan előadásokat létrehozni, amelyek a fiatalokat is érdeklik. Olyan nyelven, olyan vizualitással szólunk hozzájuk, ami megérinti őket. Nem tudunk mindenkihez elérni, de akihez elérünk, az eljön. Nálunk nincsen olyan előadás, ahol ne lenne telt ház és ne ülnének fiatalok a nézőtéren.

– Van-e olyan álma, amit szeretne megvalósítani?
– Most nagyon foglalkoztat A bor dicsérete című új előadásunk, ez régóta dolgozik bennem. A bor filozófiájáról szól. Hamvas Béla mondja a műben, hogy a bor szentség. Erre a gondolatra épül az egész darab. A nyitókép egy dionüszoszi ünnep, a zárókép pedig az utolsó vacsora. Két különböző világ, de középen végig ott van a bor. Van egy álmom, szeretném egyszer megélni, hogy egy döntően népzenei és néptáncos előadás megtölti az MVM Dome-ot. Azt hiszem, az szép darab lenne a „bogárgyűjteményemben”, mert azt jelentené, sikerült valami olyat létrehozni, amire tizenötezer ember egyszerre mondja: ezt látni akarom.

---

A Lugas interjúsorozatában Mihályi Gábor Szűcs Edit ruha- és jelmeztervezőnek adta át a stafétát. A vele készült interjúnkat három hét múlva olvashatják.

„