Himnusz közben

Énekeljük el a Himnuszt! Még ma is beleborzongok, oly szépen szállt az ének. Nemzeti imánkat egy emberként, átszellemülten énekeltük, többünknek szeme könnybe lábadt.

Kilencszázhetvenhét karácsonyán olyan írást olvastam kedvenc családi újságunkban, a Magyar Nemzetben, mely mélyen lappangó érzelmeket felszínre hozva irányt szabott további életemnek. Gyermekkorom óta foglalkoztam időnként a Trianonban elszakított magyar nemzetrészek sorsával, gondolatban bejártam az elszakított csodálatos erdélyi tájakat, Rákóczi Kassáját, Ady Nagyváradját, Kosztolányi Szabadkáját, és így tovább.

De a keserűségnél és a nemzettársaink sorsa iránt érzett néma fájdalomnál tovább nem jutottam. A szovjet megszállás és a kommunista diktatúra alatt szenvedő országban, ahol addig beszélni is tilos volt erről, nem láttam semmi esélyt cselekvésre. Illyés Gyula kétrészes írása, a Válasz Herdernek és Adynak, mely a Magyar Nemzet 1977-es karácsonyi és az 1978-as újévi számában jelent meg, felnyitotta a szememet. Cselekedni kell, mert elfogy a magyar őseink földjén. És fogyásuk mérhetetlen szenvedésükkel jár együtt. Illyésnek volt bátorsága és életművéből következően küldetéstudata, hogy szóvá tegye sorsukat. Ha egyelőre mást nem is lehet tenni, látogatni, biztatni, szeretetünkről biztosítani kell őket, segíteni nekik, ahol lehet. Hamarosan elkezdtük rendszeres családi látogatásainkat Nagyváradtól a Gyimesekig.

Fentiek miatt szerettem meg Illyés Gyulát. Irodalmi értékét korábban is ismertem, de most már emberi nagyságát is csodáltam. Egyik könyvborítójáról kivágtam a fényképét, bekereteztettem, és kitettem dolgozószobám falára. Ma is ott van, velem szemben, az íróasztalom mögötti falon. Elhatároztam, felkeresem nemzeti költőnket, és dedikációt kérek néhány könyvébe. Azonban egyre halogattam a Józsefhegyi utcai látogatást.

Teltek az évek, és Illyés Gyula 1983. április 15-én meghalt. A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. Ravatalánál mintegy 15 ezer ember vett tőle búcsút. Természetesen feleségemmel együtt mi is ott voltunk. Mindketten elkértük magunkat a munkahelyünkről, külön mentünk, sajnos nem is találkoztunk a nagy tömegben. Az utolsó pillanatban értem oda kezemben nagyobb sírcsokorral. A temetőbejáratnál volt a gyászoló tömeg vége. Amikor meglátták kezemben a virágot, megnyílt előttem az út. Csupa jóérzésű ember volt ott, előreengedtek a ravatalhoz. Az a méltóságteljes csönd mély fájdalmat és összetartozás-élményt sugárzott.

Bátortalanul körülnéztem, úgy gondoltam, ha már idáig eljutottam, és rögtön kezdődik a búcsúztatás, nem megyek vissza a tömegbe. Mintha „fontos ember” lennék, odaálltam a családdal szemben lévők közé, ahol lazán álltak, volt elég hely. Felnéztem, és döbbenten láttam, hogy Aczél György és Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke áll mellettem. Ijedten, villámgyorsan arrébb mentem, nem akartam, hogy lefényképezzenek ezekkel az elvtársakkal. Amikor visszanéztem, láttam, ott áll mellettük Kornidesz Mihály, aki történelemtanárom volt a József Attila Gimnáziumban, a temetés idején pedig az MSZMP Központi Bizottság Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályának vezetője.

Kornidesz az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után került gimnáziumunkba.

A Köztársaság téri pártház védelmében súlyos lövési sérülést szenvedett, hithű kommunista volt. Az ELTE-n végzett 1953-ban történelem szakon, 1956-ig az MDP Budapesti Pártbizottság politikai munkatársa volt. A párt valamilyen megfontolásból, talán sérülése miatt, két évre kihelyezte gimnáziumi történelemtanárnak, majd 1958-ban visszatették első munkahelyére, most már az MSZMP Budapesti Pártbizottságára. 1960-ig azonban még tanított is a József Attilában.

Kornidesz Mihály 1957 tavaszán lett a történelemtanárunk. Azt gondolta rólam, kis történészpalánta vagyok. Kedvence lettem, én meg kezdettől utálattal fogadtam politikai múltja miatt. Ellentmondásos érzelemmel viseltettem iránta, hiszen ő szeretett, ezért nem tudtam szívből gyűlölni. Pedig akkor mindenkit gyűlöltünk, aki a forradalom leverésében részt vállalt. A történelmet azonban továbbra is szerettem, rendre ötösre feleltem. Egy idő után már alig feleltetett, elkönyvelte, hogy jeles vagyok históriából.

Negyedik első félévében aztán összeomlott a nimbuszom. Történelemóra volt, Kornidesz szokásához híven, enyhén sántikálva fel-alá sétált a padok között. Feleltetett. Én az utolsó padban ültem, és gombfociztam a padtársammal. Két egyforintos volt a játékos, és egy ötfilléres a labda. A pad közepén lévő tintatartó lyuk volt a kapu. Csak azt hallottam időnként, „a harc, a küzdelem…”, ez volt a szavajárása. Kommunista történelemszemlélet: mindegy, milyen kor volt, rabszolgák, jobbágyok vagy munkások, mindig harcoltak, küzdöttek az uralkodó osztállyal szemben. Kornidesz úgy feleltetett, ha valaki nem tudott semmit, elégtelent kapott, kint kellett maradnia a táblánál, és a következő felelő mellé állt, ott mondta el, amit tudott. Jó pedagógiai módszer, a rossz tanuló ott felszedett valamit a tudományból. (Egyébként nem volt rossz tanár, az osztályharcos megközelítéstől eltekintve lehetett élvezni az előadását.)

Már négyen-öten kint álltak a katedránál, amikor egyszerre hosszú csend következett. Kornidesz lapozott a noteszében. Végül becsapta, és így szólt: Halljunk egy szép feleletet, Csóti! Éppen gólt pöcköltem az alumínium egyforintossal, de nem tudtam örülni neki. Fogalmam sem volt, miről van szó, miről kell felelni. Kitámolyogtam a táblához, többen súgtak: párizsi kommün! Na még ez kellett! Egy szót sem tudtam kinyögni. Éppen erről, amit én utáltam, ő meg nyilván kedvelt. Akkora egyest írt be a könyvébe, hogy hallottam, amint átszakad a papírlap. Ettől kezdve minden órán feleltetett. Félévben kettest kaptam, ilyen osztályzatot még nem látott a bizonyítványom.

Huszonnégy év után akkor láttam először. Ott állt a nagy költő ravatalánál. Vegyes érzelmekkel néztem rá. A gyászbeszédek és a szertartás után a tömeg méltóságteljes csendben vonult a sírhelyhez. Én meglehetősen közel álltam, jól láttam és hallottam mindent. Az elhantolás után egy kórus Kodály-dalokat énekelt. Aczél, Losonczi és Kornidesz ott álltak a sír mellett. Miután elhangzott az utolsó ének, néma csend lett. Egyszer csak a hátam mögül felkiáltott egy asszony: Énekeljük el a Himnuszt! Még ma is beleborzongok, oly szépen szállt az ének. Nemzeti imánkat egy emberként, átszellemülten énekeltük, többünknek szeme könnybe lábadt. Megfoghatatlan méltóságteljes érzés töltötte el a szíveket.

És akkor szörnyű dolog történt. Alig kezdtünk el énekelni, Aczél és Losonczi elindult haza! A Himnusz közben. A tömegben néhány méterenként rendőrök álltak, sort nyitottak az éneklő emberek között, utat csinálva a két pártvezérnek. Én éppen egy rendőr mögött álltam. A meghatódottság átváltott dühre. A szívem hevesen dobogott. Arra gondoltam, ha odaérnek hozzám, leköpöm őket! De szerencsére nem mertem megtenni. Fájdalmasan énekeltem tovább a Himnuszt.

A két lárvaarcú, sápadt elvtárs pedig továbbment.

Kornidesz Mihály azonban a sír mellett maradt vigyázzállásban. Énekelt, vagy sem, azt nem tudom. De tisztességes magyar emberként viselkedett, az biztos. Emberarcú kommunista volt. Ekkor került helyére az én szememben. Gondoltam egyet, és lent az úton megvártam. Odaléptem hozzá, köszöntem, és megkérdeztem: Tanár úr, emlékszik még rám? Csóti, magára hogyne emlékeznék! Néhány szót váltottunk, aztán vegyes érzelmekkel mentem haza.

Volt tanárommal még többször találkoztam. Kiderült, hogy – hozzám hasonlóan – ő is gyűjtötte a Magyarországot ábrázoló régi térképeket és történelmi városaink látképeit. Egyszer voltam a lakásán is, a szocreál stílusú rekamiéja ágyneműtartó fiókjából szebbnél szebb lapokat húzott elő. Jó szándékú elnöke volt a Magyar Televíziónak 1983 és 1987 között, sok újítást vezetett be, erősítette a csatorna kulturális jellegét, de a párt utasításait neki is be kellett tartania. Amikor ez már nem sikerült, felmentették. A politikához és a kultúrához egyaránt vonzódó, humanista szemléletű embernek nevezte az interneten egy volt munkatársa, televíziós (film)rendező.