Himnusz közben

Énekeljük el a Himnuszt! Még ma is beleborzongok, oly szépen szállt az ének. Nemzeti imánkat egy emberként, átszellemülten énekeltük, többünknek szeme könnybe lábadt.

Bátortalanul körülnéztem, úgy gondoltam, ha már idáig eljutottam, és rögtön kezdődik a búcsúztatás, nem megyek vissza a tömegbe. Mintha „fontos ember” lennék, odaálltam a családdal szemben lévők közé, ahol lazán álltak, volt elég hely. Felnéztem, és döbbenten láttam, hogy Aczél György és Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke áll mellettem. Ijedten, villámgyorsan arrébb mentem, nem akartam, hogy lefényképezzenek ezekkel az elvtársakkal. Amikor visszanéztem, láttam, ott áll mellettük Kornidesz Mihály, aki történelemtanárom volt a József Attila Gimnáziumban, a temetés idején pedig az MSZMP Központi Bizottság Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályának vezetője.

Kornidesz az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után került gimnáziumunkba.

A Köztársaság téri pártház védelmében súlyos lövési sérülést szenvedett, hithű kommunista volt. Az ELTE-n végzett 1953-ban történelem szakon, 1956-ig az MDP Budapesti Pártbizottság politikai munkatársa volt. A párt valamilyen megfontolásból, talán sérülése miatt, két évre kihelyezte gimnáziumi történelemtanárnak, majd 1958-ban visszatették első munkahelyére, most már az MSZMP Budapesti Pártbizottságára. 1960-ig azonban még tanított is a József Attilában.

Kornidesz Mihály 1957 tavaszán lett a történelemtanárunk. Azt gondolta rólam, kis történészpalánta vagyok. Kedvence lettem, én meg kezdettől utálattal fogadtam politikai múltja miatt. Ellentmondásos érzelemmel viseltettem iránta, hiszen ő szeretett, ezért nem tudtam szívből gyűlölni. Pedig akkor mindenkit gyűlöltünk, aki a forradalom leverésében részt vállalt. A történelmet azonban továbbra is szerettem, rendre ötösre feleltem. Egy idő után már alig feleltetett, elkönyvelte, hogy jeles vagyok históriából.

Negyedik első félévében aztán összeomlott a nimbuszom. Történelemóra volt, Kornidesz szokásához híven, enyhén sántikálva fel-alá sétált a padok között. Feleltetett. Én az utolsó padban ültem, és gombfociztam a padtársammal. Két egyforintos volt a játékos, és egy ötfilléres a labda. A pad közepén lévő tintatartó lyuk volt a kapu. Csak azt hallottam időnként, „a harc, a küzdelem…”, ez volt a szavajárása. Kommunista történelemszemlélet: mindegy, milyen kor volt, rabszolgák, jobbágyok vagy munkások, mindig harcoltak, küzdöttek az uralkodó osztállyal szemben. Kornidesz úgy feleltetett, ha valaki nem tudott semmit, elégtelent kapott, kint kellett maradnia a táblánál, és a következő felelő mellé állt, ott mondta el, amit tudott. Jó pedagógiai módszer, a rossz tanuló ott felszedett valamit a tudományból. (Egyébként nem volt rossz tanár, az osztályharcos megközelítéstől eltekintve lehetett élvezni az előadását.)

Már négyen-öten kint álltak a katedránál, amikor egyszerre hosszú csend következett. Kornidesz lapozott a noteszében. Végül becsapta, és így szólt: Halljunk egy szép feleletet, Csóti! Éppen gólt pöcköltem az alumínium egyforintossal, de nem tudtam örülni neki. Fogalmam sem volt, miről van szó, miről kell felelni. Kitámolyogtam a táblához, többen súgtak: párizsi kommün! Na még ez kellett! Egy szót sem tudtam kinyögni. Éppen erről, amit én utáltam, ő meg nyilván kedvelt. Akkora egyest írt be a könyvébe, hogy hallottam, amint átszakad a papírlap. Ettől kezdve minden órán feleltetett. Félévben kettest kaptam, ilyen osztályzatot még nem látott a bizonyítványom.

Huszonnégy év után akkor láttam először. Ott állt a nagy költő ravatalánál. Vegyes érzelmekkel néztem rá. A gyászbeszédek és a szertartás után a tömeg méltóságteljes csendben vonult a sírhelyhez. Én meglehetősen közel álltam, jól láttam és hallottam mindent. Az elhantolás után egy kórus Kodály-dalokat énekelt. Aczél, Losonczi és Kornidesz ott álltak a sír mellett. Miután elhangzott az utolsó ének, néma csend lett. Egyszer csak a hátam mögül felkiáltott egy asszony: Énekeljük el a Himnuszt! Még ma is beleborzongok, oly szépen szállt az ének. Nemzeti imánkat egy emberként, átszellemülten énekeltük, többünknek szeme könnybe lábadt. Megfoghatatlan méltóságteljes érzés töltötte el a szíveket.

És akkor szörnyű dolog történt. Alig kezdtünk el énekelni, Aczél és Losonczi elindult haza! A Himnusz közben. A tömegben néhány méterenként rendőrök álltak, sort nyitottak az éneklő emberek között, utat csinálva a két pártvezérnek. Én éppen egy rendőr mögött álltam. A meghatódottság átváltott dühre. A szívem hevesen dobogott. Arra gondoltam, ha odaérnek hozzám, leköpöm őket! De szerencsére nem mertem megtenni. Fájdalmasan énekeltem tovább a Himnuszt.

A két lárvaarcú, sápadt elvtárs pedig továbbment.

Kornidesz Mihály azonban a sír mellett maradt vigyázzállásban. Énekelt, vagy sem, azt nem tudom. De tisztességes magyar emberként viselkedett, az biztos. Emberarcú kommunista volt. Ekkor került helyére az én szememben. Gondoltam egyet, és lent az úton megvártam. Odaléptem hozzá, köszöntem, és megkérdeztem: Tanár úr, emlékszik még rám? Csóti, magára hogyne emlékeznék! Néhány szót váltottunk, aztán vegyes érzelmekkel mentem haza.

Volt tanárommal még többször találkoztam. Kiderült, hogy – hozzám hasonlóan – ő is gyűjtötte a Magyarországot ábrázoló régi térképeket és történelmi városaink látképeit. Egyszer voltam a lakásán is, a szocreál stílusú rekamiéja ágyneműtartó fiókjából szebbnél szebb lapokat húzott elő. Jó szándékú elnöke volt a Magyar Televíziónak 1983 és 1987 között, sok újítást vezetett be, erősítette a csatorna kulturális jellegét, de a párt utasításait neki is be kellett tartania. Amikor ez már nem sikerült, felmentették. A politikához és a kultúrához egyaránt vonzódó, humanista szemléletű embernek nevezte az interneten egy volt munkatársa, televíziós (film)rendező.