Jól állt neki a bosszúruha

Huszonhárom éve hunyt el Diana ­walesi hercegné. Ikonikus alakját máig sem feledték, sőt egyes elemzések szerint Diana ma nagyobb sztár, mint életében, mivel megtestesíti a modern millenniumiak egyik legfontosabb igényét, a feminizmust.

A hercegnő látogatása egy angolai aknamezőnél 1997-ben. Robbanásveszély Fotó: Tim Graham Forrás: Getty Images

November sikerhónap a Netflix számára: 15-én mutatta be legdrágább sorozatának, A koronának a negyedik évadát, és a hónap végéig érhető el a kínálatban a 2017-es dokumentumfilm, a Diana – A saját szavaimmal. Mindkettő nézettségi rekordokat döntöget a streaming­óriás listáján. Számos kritikus az új A koronát a sorozat legjobb évadának tekinti. A Netflix kezére játszott ráadásul, hogy a BBC a napokban jelentette be: vizsgálatot indít a híres-hírhedt Panorama-interjú miatt. Kiderült ugyanis, hogy az akkoriban még ismeretlen riporternek számító Martin Bashir valószínűleg csalással vette rá a hercegnét a családi szennyest kiteregető beszélgetésre. Bashir olyan hamis számlakivonatokat mutatott Diana bátyjának, amelyekből a Spencer család arra következtetett, hogy a királyi család megfigyeli a hercegnét, aki erre bosszúból hallatni akarta a hangját, és nyíltan beszélt a nagyközönség előtt házassága csődjéről, bulimiájáról, illetve arról, hogy mennyire kilóg a Windsorok közül.

Celebstátuszát éppen ennek az eltérésnek köszönheti. Marcia Moody életrajzíró szerint a XX. század derekán még rendben volt, hogy a Windsorok erőt és stabilitást sugároznak, tehát hatott II. Erzsébet máig ható retorikája, hogy „soha ne panaszkodj, soha ne magyarázkodj”. Azonban, ahogy a 80-as évekre a hippik öltönyt vettek, és yuppie-ként elfoglalták a világ vezető pozícióit, megváltozott a világ. Nem tudták teljesen levetkőzni a virágos és szerelmes üzenetekkel teli lázadókorszakot, így emberséget vártak a vezetőktől is. Diana ezt jól látta. Nem tudni, mennyire saját maga és mennyire az okos PR-tanácsadók segítségével jutott a következtetésre, de biztos, hogy a hercegné reformot hozott a királyi család életébe empátiájával és közvetlenségével. Később ezt használta fel humanitárius munkájában is. Halálával pedig megváltoztatta a britek hűvös, mindent, főként az érzelmeket visszafogottan kezelő habitusát is. Egyik napról a másikra elfogadottá vált nyilvánosan sírni és vadidegeneknek összeölelkezni a szeretett személy iránti gyászban. A korabeli visszaemlékezések szerint 12 tonna csokor gyűlt össze 1997. szep­tember elején a Kensington-palota bejárata előtt.

A virághegyekkel lépett be a világ a poszt-Dia­na-korba. Robert Young, a Sheffieldi Egyetem szakértője mondta először, hogy Diana halála egybeesett azzal az időszakkal, amikor a britek visszautasították a klasszikus konzervatív értékeket, így ünnepelte az ország (és a világ), amikor Tony Blair brit munkáspárti miniszterelnök az emberek hercegnőjének nevezte Dianát. A brit konzervativizmus része az öngondoskodás, a XX. század végére azonban sokkal inkább egyfajta közösségi társadalom került előtérbe. Diana humanitárius munkája éppen ezt a közösségi felelősségvállalást mutatta meg. Ráadásul 1997-ben egyre inkább erősödött az ezredfordulótól való félelem, ami miatt az embereknek még nagyobb szükségük lett a törődés és a szeretet kimutatására.

Mindezek a változások a millenniumi nemzedék hétköznapjainak részévé váltak, és jó húsz év elteltével a hercegnét már nem tekintik szekuláris szentnek, hanem éppen emberi gyarlóságaiért kedvelik. Diana halálával nemcsak örök szépség maradt, hanem mártír is lett, a feminizmus és az individualizmus mártírja, akit elnyomott először egy jégbe fagyott intézmény, majd a média. Ezt a narratívát csak erősítik a Martin Ba­shir-féle átverésről szóló hírek. Diana lázadó természete pontosan megtestesíti a millenniumiak céljait, hogy merjenek többet beszélni a munkahelyükön, legyenek függetlenek, álljanak ki magukért. Ezek azok a hívószavak, amelyek a #girlboss vagy éppen a #metoo mögött állnak.

A hercegnő látogatása egy angolai aknamezőnél 1997-ben. Robbanásveszély
Fotó: Getty Images

Diana volt az első olyan sztár, akinek az élete gyakorlatilag élő reality show-ként követhető volt a tévé és az újságok által. Ez a hatás nem visszafordítható, bár a modern királyi családok komoly PR-erőfeszítéseket tesznek, hogy ne kerüljön ki a narratíva a kezükből. Ennek köszönhető egyes vélemények szerint, hogy Nagy-Britannia még mindig monarchia, mivel II. Erzsébetet sikerült a gyémántjubileumra az ország nagymamájává varázsolni. Ám kérdés, hogy ez a cím mennyire személyes és mennyire politikai. Ha ugyanis kizárólag a személyéhez kötődik, halála esetén nem biztos a Windsorok pozíciója.

Károly megkoronázásának A korona című sorozat sem tesz jót, az ugyanis rendkívül mérgezőnek mutatja a hercegi pár kapcsolatát az első pillanattól fogva, amikor maga Diana is elismerte, hogy voltak szép pillanataik. A családtagok az új évad bemutatása óta egymás után szólalnak meg, hogy Peter Morgan drámája nem dokumentumfilm, és szeretnék, ha a közönség nem így fogadná azt.

Hiába, ezt a korábbi Diana-filmek is bizonyítják. Amikor a brit tévé néhány hónappal a hercegi esküvő után bemutatta a Charles & Diana: A Royal Love Storyt, mindenki elhitte, milyen forgószélszerű szerelem szövődött a herceg és a lady között. Amikor 1993-ban Andrew Morton életrajza alapján megjelent a Diana igaz története, hiába említették meg a filmben a Morton által is hangsúlyozott tényt, ahogy a 19 éves lány mindenáron hercegné akart lenni, a kétrészes minisorozat végén mégis az áldozat képe maradt meg a nézőkben. Hasonló volt a helyzet a Lady D. – A szerelmes hercegnő című film esetén is, amely a James Hewitt-tal való kapcsolatot dolgozza fel. Bár Diana maga sem volt büszke a megcsalásra, a film mégis áldozatként mutatja be. Ugyanígy tesz Naomi Watts Dianája és Amy Seccombe a Diana, a nép hercegnőjében is. Valószínűleg Kristen Stewart a jövőre tervezett Spencerben is hasonló hercegnőt jelenít majd meg.

Pedig egy személy hiteles megítéléséhez hozzátartoznak annak negatívumai is. Diana életrajzírói egyre többször emlegetik, hogy a hercegné bár vicces volt és nagylelkű, de paranoiás és bosszúálló is. Ennek legikonikusabb formája a „bosszúruha” volt. Ezt a mélyen dekoltált, fekete miniruhát azután viselte a hercegné, hogy Károly elismerte Camilla Parker-Bowlesszal való viszonyát.

A probléma azonban, hogy a közösségi média átitatta világban még ezt a bosszút is sikerült pozitív kicsengésűvé varázsolni. Instagram-posztok ezrei mutatják, hogy Diana ruhája az erős nőt testesíti meg. Ennek alapján szakértők ma már arra figyelmeztetnek, hogy a Diana-jelenség a közösségi média problémáinak iskolapéldája. Vagyis történik egy esemény, amelyet rosszul informált hangadók nem megfelelően értelmeznek, ez elterjed, és a fősodrú véleményvezérek már nem tudnak tenni a hullám ellen, csak beállni a sorba.

A kérdés, hogy meddig tartható ez fenn. Ha az amerikai tévétársaságokon múlik, sokáig.

A Diana keltette királyláz ugyanis az elmúlt több mint húsz évben számos történelmi alapú sorozatot szült, így a CW Az uralkodónőjét, az HBO I. Erzsébetét, a Showtime Tudorokját vagy a Starz A fehér királynőjét. Diana igazi, hiteles bemutatására azonban valószínűleg még nemzedékeket kell várni.