Végjáték

Az Aljas utcák, a Nagymenők és a Casino rendezője a huszadik századon átívelő maffiatörténetet rendezett Charles Brandt regénye alapján.

Frank Sheeran (Robert De Niro) és Jimmy Hoffa (Al Pacino) Fotó: Netflix

Az Aljas utcák, a Nagymenők és a Casino rendezője a huszadik századon átívelő maffiatörténetet rendezett Charles Brandt regénye alapján: Az ír Martin Scorsese leghosszabb és legdrágább filmje, amely a Netflix segítségével készülhetett el. A rendező három és fél órán keresztül meséli el nekünk Frank Sheeran (Robert De Niro) életét attól kezdve, hogy a hatvanas évek elején a pennsylvaniai maffiavezér, Russell Bufalino (Joe Pesci) szolgálatába szegődik. Ezután a szakszervezeti vezető, a később rejtélyes módon eltűnt Jimmy Hoffa (Al Pacino) bizalmasa és barátja lesz, a történet pedig egy öregek otthonában ér véget, ahol Sheeran számot vet életével.

A gyártási költségek azért rúghattak 160 millió dollár fölé, mert a több évtizedet elregélő történethez ezúttal nem más színészekkel játszatták el az idős szereplők fiatal verzióit, hanem a digitális visszafiatalítás mellett döntöttek. A játékidő felében tehát CGI által manipulált arcokat látunk, ami talán megszokható lenne más színészek esetében, de Robert De Niro vagy Al Pacino harminc-negyven évvel ezelőtti fizimiskáját minden filmrajongó ismeri. Ráadásul feszes bőr ide vagy oda, úgy járnak és gesztikulálnak, mint a hetvenes éveiket taposó színészek. Pacino majdnem 80 évesen játszotta el a 62 évesen eltűnt Hoffát, és bármilyen nagyszerű a szerepben, a mimikáját tompító végeredmény nem tud teljesen hiteles lenni.

Ismerős lehet korábbi Scorsese-filmekből a háborút megjárt sofőrből a maffia kulcsszereplőjévé váló végrehajtó figurája, aki nem érez bűntudatot, és gépiesen teljesíti a rábízott feladatokat. Scorsese rengeteg utalást helyez el korábbi filmjeire, ismerős történeteket mesél, és nosztalgiázik. A Nagymenők és a Casino végén veszi fel a fonalat, és megmutatja, hogy mi történik valójában egy lelkiismeret nélkül leélt élet végén. Az elégikus hangvétel dacára azonban Az ír nem puszta önismétlés: a rendező beletett mindent, amit a hatalomról, az erőszakról és a megbánásról gondol, a háttérben pedig bőszen pereg előttünk a huszadik század Amerikájának története a Kennedy-gyilkosságtól Jimmy Hoffa titokzatos eltűnéséig.

Frank Sheeran (Robert De Niro) és Jimmy Hoffa (Al Pacino)
Fotó: Netflix

Martin Scorsese más ligában játszik, mint a rendezők zöme: még mindig mer kockáztatni, a kivitelezés, a látvány, a vágás tökéletes, a sztorizós szerkesztés pedig könnyed és változatos tud maradni. Egyszer gyors egymásutánban váltják egymást az események, máskor magabiztosan hömpölyög előre a történet. Az írben mégis talán az a legjobb, hogy egyik színészlegenda sem nyomja el a másikat, és dacára a digitális maszknak, piszkosul jó őket együtt látni, talán utoljára. De Niro a csendes bérgyilkos szerepében, a Scorsesével életében először dolgozó, szakszervezeti vezetőt alakító Pacino és a film kedvéért visszatérő Pesci, aki korábbi, jellemzően idegbeteg, harsány szerepeivel ellentétben kimért, ám borzasztóan veszélyes maffiavezérként tért vissza a nyugdíjból, ugyanúgy remekel. A parádésan megírt, néha egyenesen Tarantino éjfekete humorára hajazó párbeszédek pedig, ha nem teszik is pörgőssé a három és fél órás játékidőt, de az biztos, hogy Az ír sokkal viccesebb, mint amire számít a néző.

A mozi fontos korszaka búcsúzik Martin Scorsese maratoni gengszterkrónikájával. Az ír egy nagy generáció osztálytalálkozója, jóízű nosztalgiabuli, amely minden hibájával együtt is többet ér, mint a manapság futószalagon készülő tucatfilmek. Nyolcvan felé Martin Scorsese már nem akar megfelelni senkinek, és a legkevésbé sem érdekli, ha kijelentéseivel esetleg botrányt kavar. Először egy interjúban, majd hosszú cikkben fejtegette, hogy a Marvel- és DC-képregényfilmek szerinte egész egyszerűen nem filmek, és kijelentéséhez egy másik nagy öreg, Francis Ford Coppola is csatlakozott. Scorsese joggal haragszik a szuperhősfilmek gyártásába fulladó, eredeti történeteket mellőző, profitorientált stúdiókra.

A szicíliai származású rendező legutóbbi alkotása, a 2016-os Némaság igazi szerelemprojekt volt, a történet megfilmesítési jogait még 1988-ban vette meg, és csaknem három évtizedet kellett várnia arra, hogy a két jezsuita szerzetes történetét vászonra vihesse. A Némaság nem mindenkinek való, szívtépő és katartikus alkotás, amely olyan kérdéseket boncolgat, mint az Istenbe vetett hit értelme és természete. Az ír sem vágja kisebb fába a fejszéjét: bemutatja, hogy végül mind egyedül maradunk egy félhomályban úszó szobában mindazzal, amit életünk során tettünk. Martin Scorsese pedig nem zárja le saját történetét, hiszen az ajtó félig nyitva marad.

(Az ír [The Irishman]. Rendező: Martin Scorsese, amerikai életrajzi dráma, krimi, 209 perc, 2019. Bemutató: november 21. Forgalmazó: Netflix)