Fotó: Netflix
Martin Scorsese más ligában játszik, mint a rendezők zöme: még mindig mer kockáztatni, a kivitelezés, a látvány, a vágás tökéletes, a sztorizós szerkesztés pedig könnyed és változatos tud maradni. Egyszer gyors egymásutánban váltják egymást az események, máskor magabiztosan hömpölyög előre a történet. Az írben mégis talán az a legjobb, hogy egyik színészlegenda sem nyomja el a másikat, és dacára a digitális maszknak, piszkosul jó őket együtt látni, talán utoljára. De Niro a csendes bérgyilkos szerepében, a Scorsesével életében először dolgozó, szakszervezeti vezetőt alakító Pacino és a film kedvéért visszatérő Pesci, aki korábbi, jellemzően idegbeteg, harsány szerepeivel ellentétben kimért, ám borzasztóan veszélyes maffiavezérként tért vissza a nyugdíjból, ugyanúgy remekel. A parádésan megírt, néha egyenesen Tarantino éjfekete humorára hajazó párbeszédek pedig, ha nem teszik is pörgőssé a három és fél órás játékidőt, de az biztos, hogy Az ír sokkal viccesebb, mint amire számít a néző.
A mozi fontos korszaka búcsúzik Martin Scorsese maratoni gengszterkrónikájával. Az ír egy nagy generáció osztálytalálkozója, jóízű nosztalgiabuli, amely minden hibájával együtt is többet ér, mint a manapság futószalagon készülő tucatfilmek. Nyolcvan felé Martin Scorsese már nem akar megfelelni senkinek, és a legkevésbé sem érdekli, ha kijelentéseivel esetleg botrányt kavar. Először egy interjúban, majd hosszú cikkben fejtegette, hogy a Marvel- és DC-képregényfilmek szerinte egész egyszerűen nem filmek, és kijelentéséhez egy másik nagy öreg, Francis Ford Coppola is csatlakozott. Scorsese joggal haragszik a szuperhősfilmek gyártásába fulladó, eredeti történeteket mellőző, profitorientált stúdiókra.
A szicíliai származású rendező legutóbbi alkotása, a 2016-os Némaság igazi szerelemprojekt volt, a történet megfilmesítési jogait még 1988-ban vette meg, és csaknem három évtizedet kellett várnia arra, hogy a két jezsuita szerzetes történetét vászonra vihesse. A Némaság nem mindenkinek való, szívtépő és katartikus alkotás, amely olyan kérdéseket boncolgat, mint az Istenbe vetett hit értelme és természete. Az ír sem vágja kisebb fába a fejszéjét: bemutatja, hogy végül mind egyedül maradunk egy félhomályban úszó szobában mindazzal, amit életünk során tettünk. Martin Scorsese pedig nem zárja le saját történetét, hiszen az ajtó félig nyitva marad.
