Ha igaz, amit a fák elé tűzött megannyi táblácska hirdet, akkor egészen biztos, hogy Rákóczi Ferencnek az volt a mániája, hogy az ország legkülönbözőbb pontjain fák alá hevert. Mert bármerre megyünk a hazában, előbb-utóbb egy Rákóczi-fába botlunk. Persze, meghatódunk ilyenkor, és mi magunk is ledőlünk a növénymatuzsálem alá, hogy kicsit átérezzük azt a kapcsolatot, amely közvetlenebb, életesebb a poratka-szagú történelemkönyvek olvastán bennünk csírázgató tudásnál, de de az érzés bizonytalan, mert van rá esély, hogy csak valami lokális reklámfogás áldozatai lettünk.
Nem így azokon a helyeken, amelyek bizonyíthatóan önmaguk. Barátom, ha a Balaton déli partján nyaralsz, és unod már, hogy térdig érő vízben kell úsznod kilométereken át, akkor a legjobb, amit tehetsz, hogy elugrasz Niklára. Így tettem én is, és bár a kirándulás ambivalensre sikeredett, nem bántam meg. Belső tudósítás következik, egyenest lelkem mélyéről.
Szóval Nikla. Berzsenyi Dániel út, Berzsenyi Emlékmúzeum. Tárlók, vitrinek, képek, kéziratok, könyvek. Végigjárom a tudás rendelt útját, aztán kimegyek a ház mögötti kertbe levegőzni. Tarlott bokrok. Itt sétált valamikor az az ember, akinek Kazinczyval való levelezéséről azt írja Németh László: „Berzsenyi kiábrándultságát e levelezés alatt ugyanaz a makacsság késleltette, mellyel nemesi világnézetébe, gazdakötelességeibe, házasságába börtönözte be magát. Az életcélnak kitűzött barátság rég nyűg és zár volt rajta, amikor ő még szent áhítattal szolgált neki. Közel kilencven írói készülettel írt levél örökíti meg ezt a takart távolodást, a Kölcsey-bírálatot követő szakításig”. Mint amikor vihar előtt a levegő még utoljára kiélesedik, hogy azután bevágjon, aminek jönnie kell, úgy áll előttem most a kert. Nagyon tiszta a kép, amiből Berzsenyi kétszáz éve kilépett: szikrázó napsütésben állnak a gyümölcsfák, bokrok. De mennyi idősek lehetnek? Lehet-e köztük, amelyik valóban látta őt?
Nem sokkal azután, hogy a Kazinczy figyelmét már fölkeltett, de még igazi fölfedezés előtt álló költő Niklára költözik, éri a mester levele. A mesteré, aki nem szenvedhette, ha valaki az ő áldása nélkül próbál költő lenni. A széphalmi pók, aki hálója közepén üldögélve féltékenyen lesi az irodalom minden rezzenését, közli vele, hogy verskötet-kéziratát, melyet Kis Jánossal küldött volna Sopronba, a nyomdába, magához vette, kijavítandó az ortográfiai és egyéb hibákat. Válaszlevelében a niklai földesúrból (aki csodálja Kazinczyt, és aki nemcsak mint atyamesterére tekint rá, hanem mint olyan férfiúra, akinek ítélet úgy érzi, „mint egy egész nemzetnek szavát”) a tisztelet, a szeretet szól. Ez azonban nem jelent porban kúszó alázatot. Később a „nyögdelő inkvizitor” észrevételeire, versjavítási javaslataira Berzsenyi így felel: „Jegyzéseidet és változtatásaidat megvizsgáltuk, és sok szép észrevételeket találtunk benne. Használni fogom azokat, valamit csak ízlésem és poézisem természete megengedheti”.
Hogy a niklai kúriából, amely ekkor az egyszer már megszomorodott, főnixmadárként repülni kész lélek fészke, hogyan lesz szomorú remetelak, az nagyjából ismert történet. Berzsenyi a Kazinczy-istállóba végül nem fért be. Hogy a mester féltékenysége volt-e az oka, amely – megszimatolván az övénél jóval nagyobb költői tehetséget – kiszállt a nyers, egy tömbből faragott, kövér, illemtudóan viselkedni nem tudó, cigányzenésszel mulató költő ellen, vagy a költő önérzete, aurája lógott ki az istállóból? A kettő ugyanaz. Hiába, a zsenialitás nem érzi jól magát a tehénszagban.
A lángoló költő barátsága a felvilágosult nyelvkuruzslóval egyre fájóbb, egyre mélyebb sebeket kap. (Mindez a költőnek fáj jobban.) Berzsenyi szűk levegőjűnek érzi Kazinczy verbális kertészetét, kimódoltnak a nyelvújító igyekezetet, amely kiirtaná a tájszavakat az ő költeményeiből, és igaza van. Attól fogva, hogy Kölcsey kritikája eléri, félhalottnak érzi magát. Antirecenziójában persze visszavág, de a költői utat már tévútnak látja, a niklai tájat már fojtogatónak érzi. Hamarosan el is költözik innen.
Ma ez a kert mintha ezt a lelkiállapotot árasztaná magából. Mintha ez konzerválódott volna a kusza fák közt andalgó utak sehovájában. Állok egy vadalmafa alatt, és próbálom elképzelni Berzsenyit, mert ha az ember itt áll, illik elképzelni őt. Nem megy. Ez csak egy kiszáradt kert, amelyet végképp hangulattalanná éget a déli napsütés. Maradnak a versek.
A borítókép a szerző felvétele
Merítő
