Hervad már

Ha igaz, amit a fák elé tűzött megannyi táblácska hirdet, akkor egészen biztos, hogy Rákóczi Ferencnek az volt a mániája, hogy az ország legkülönbözőbb pontjain fák alá hevert.

Hogy a niklai kúriából, amely ekkor az egyszer már megszomorodott, főnixmadárként repülni kész lélek fészke, hogyan lesz szomorú remetelak, az nagyjából ismert történet. Berzsenyi a Kazinczy-istállóba végül nem fért be. Hogy a mester féltékenysége volt-e az oka, amely – megszimatolván az övénél jóval nagyobb költői tehetséget – kiszállt a nyers, egy tömbből faragott, kövér, illemtudóan viselkedni nem tudó, cigányzenésszel mulató költő ellen, vagy a költő önérzete, aurája lógott ki az istállóból? A kettő ugyanaz. Hiába, a zsenialitás nem érzi jól magát a tehénszagban.

A lángoló költő barátsága a felvilágosult nyelvkuruzslóval egyre fájóbb, egyre mélyebb sebeket kap. (Mindez a költőnek fáj jobban.) Berzsenyi szűk levegőjűnek érzi Kazinczy verbális kertészetét, kimódoltnak a nyelvújító igyekezetet, amely kiirtaná a tájszavakat az ő költeményeiből, és igaza van. Attól fogva, hogy Kölcsey kritikája eléri, félhalottnak érzi magát. Antirecenziójában persze visszavág, de a költői utat már tévútnak látja, a niklai tájat már fojtogatónak érzi. Hamarosan el is költözik innen.

Ma ez a kert mintha ezt a lelkiállapotot árasztaná magából. Mintha ez konzerválódott volna a kusza fák közt andalgó utak sehovájában. Állok egy vadalmafa alatt, és próbálom elképzelni Berzsenyit, mert ha az ember itt áll, illik elképzelni őt. Nem megy. Ez csak egy kiszáradt kert, amelyet végképp hangulattalanná éget a déli napsütés. Maradnak a versek.

A borítókép a szerző felvétele