Ha igaz, amit a fák elé tűzött megannyi táblácska hirdet, akkor egészen biztos, hogy Rákóczi Ferencnek az volt a mániája, hogy az ország legkülönbözőbb pontjain fák alá hevert. Mert bármerre megyünk a hazában, előbb-utóbb egy Rákóczi-fába botlunk. Persze, meghatódunk ilyenkor, és mi magunk is ledőlünk a növénymatuzsálem alá, hogy kicsit átérezzük azt a kapcsolatot, amely közvetlenebb, életesebb a poratka-szagú történelemkönyvek olvastán bennünk csírázgató tudásnál, de de az érzés bizonytalan, mert van rá esély, hogy csak valami lokális reklámfogás áldozatai lettünk.
Nem így azokon a helyeken, amelyek bizonyíthatóan önmaguk. Barátom, ha a Balaton déli partján nyaralsz, és unod már, hogy térdig érő vízben kell úsznod kilométereken át, akkor a legjobb, amit tehetsz, hogy elugrasz Niklára. Így tettem én is, és bár a kirándulás ambivalensre sikeredett, nem bántam meg. Belső tudósítás következik, egyenest lelkem mélyéről.
Szóval Nikla. Berzsenyi Dániel út, Berzsenyi Emlékmúzeum. Tárlók, vitrinek, képek, kéziratok, könyvek. Végigjárom a tudás rendelt útját, aztán kimegyek a ház mögötti kertbe levegőzni. Tarlott bokrok. Itt sétált valamikor az az ember, akinek Kazinczyval való levelezéséről azt írja Németh László: „Berzsenyi kiábrándultságát e levelezés alatt ugyanaz a makacsság késleltette, mellyel nemesi világnézetébe, gazdakötelességeibe, házasságába börtönözte be magát. Az életcélnak kitűzött barátság rég nyűg és zár volt rajta, amikor ő még szent áhítattal szolgált neki. Közel kilencven írói készülettel írt levél örökíti meg ezt a takart távolodást, a Kölcsey-bírálatot követő szakításig”. Mint amikor vihar előtt a levegő még utoljára kiélesedik, hogy azután bevágjon, aminek jönnie kell, úgy áll előttem most a kert. Nagyon tiszta a kép, amiből Berzsenyi kétszáz éve kilépett: szikrázó napsütésben állnak a gyümölcsfák, bokrok. De mennyi idősek lehetnek? Lehet-e köztük, amelyik valóban látta őt?
Nem sokkal azután, hogy a Kazinczy figyelmét már fölkeltett, de még igazi fölfedezés előtt álló költő Niklára költözik, éri a mester levele. A mesteré, aki nem szenvedhette, ha valaki az ő áldása nélkül próbál költő lenni. A széphalmi pók, aki hálója közepén üldögélve féltékenyen lesi az irodalom minden rezzenését, közli vele, hogy verskötet-kéziratát, melyet Kis Jánossal küldött volna Sopronba, a nyomdába, magához vette, kijavítandó az ortográfiai és egyéb hibákat. Válaszlevelében a niklai földesúrból (aki csodálja Kazinczyt, és aki nemcsak mint atyamesterére tekint rá, hanem mint olyan férfiúra, akinek ítélet úgy érzi, „mint egy egész nemzetnek szavát”) a tisztelet, a szeretet szól. Ez azonban nem jelent porban kúszó alázatot. Később a „nyögdelő inkvizitor” észrevételeire, versjavítási javaslataira Berzsenyi így felel: „Jegyzéseidet és változtatásaidat megvizsgáltuk, és sok szép észrevételeket találtunk benne. Használni fogom azokat, valamit csak ízlésem és poézisem természete megengedheti”.
