Igaza volt. Székelykeresztúr, Udvarhely, Zetelaka, Oroszhegy, Szentkirály, Varság: a városból az őstermészetig vivő út megállói. Szóba elegyedve a helyiekkel rádöbbentem: itt lelke van minden szónak. Itt a mondatok nemcsak önmagukat jelentik, de azt a háttérörömöt is beszélgetőikre árasztják, hogy magyarul szólalnak meg. Legalábbis én így éreztem. És így érzem azóta is, valahányszor arra visz az utam.
Azóta jártam mindenhol: a Felvidéken, a Délvidéken, Kárpátalján. (Burgenlandban is jártam, de az más ügy.) És mindig ugyanaz az ambivalencia ejt rabul: otthonosságérzés és bánat. Félreértés ne essék: rég kinőttem abból, ami a kezdő Erdély-járók gyakori hibája: hogy az itteni magyarokkal beszélgetve csak a jajongásra kíváncsiak, a „porlik, mint a szikla” sirámaira, párhuzamosan persze előadva a nagy szittyát, és megígérve, hogy egyszer majd úgyis visszajövünk ide diadalmas hadoszlopainkkal. Én nem egy irredenta színmű szereplőivel szeretek beszélgetni, hanem emberekkel. De ezeket a találkozásokat mégis mindig valami óarany nosztalgia permetezi; az „egy vérből valók vagyunk” örömét folyton valami finom hajszálrepedés-háló futja be, amitől persze csak még közelebb érzem magam ezekhez a sorsokhoz.
Néhány éve Fiumébe is ellátogattam. Persze ez is más ügy, mint a Székelyföld, a szittya fájdalom itt nem annyira organikus, de ez nem jelenti azt, hogy ez a táj ne lett volna kiváló táptalaja reménytelenül melankolikus lelkem bánatvágyának, még ha ez a bánat jóval oldottabb, elemeltebb, metaforikusabb is, mint teszem azt Erdélyben. A támpontok azért erősek. „Skoll Mátyás vasöntödéje, Fimue 1914” – olvasom egy kikötői vascölöp tetején a feliratot. Ezt vagy nem sikerült szétverni, vagy nem is akarták. Járom a várost, mediterrán hangulat, történelmi emlékek, egy ódon ház falán anarchista felirat: Bomb The System, halpiacok, párás fény, tengeri derű. Visszaérek a kikötőbe; úgy látszik, minden út ide vezet. Egy hajó épp indulni készül, gyorsan lefotózom.
A borítókép a szerző felvétele
Merítő
