Száz évvel ezelőtt egy nagy, komor hajó elindult. Tájakat vitt magával. Viszonylag gyakran utazom Székelyföldre. Még egyetemista voltam, amikor egy barátom először elvitt oda. Döbbenetes élmény volt. A nyolcvanas években jártunk. A Kádár-rendszerben a Trianon után elvesztett tájainkon a hallgatás geográfiája uralkodott. Csonkamagyar fájdalmunknak is kötelező volt felszívódnia a proletár internacionalizmus légkörében. Gimnazistaként a székelyekről semmit se tudtam, pedig neveltetésem enyhén szólva sem volt szocialista. Abban az időben a normális (értsd: nem komcsi) családokban nevelkedő gyerekeket már általános iskolás korukban kitanították arról, hogy milyen világban élünk, hogy miről mit kell hazudni az iskolában, és hogy az elhallgatás falaival hogyan vehetjük körbe egész életünket. Aki akkor még nem élt, annak ez talán hihetetlenül hangzik. (Bár ahogy a Nyugat jelenkorát figyelem, semmi különbséget nem látok az akkori félelem és aközött, amit egy nyugati átlagpolgár érez, ha véletlenül kimondja, amit a mai helyzetről gondol.) A mai fiatalok egyébként minden megtudhatnak a kádári légkörről a Megáll az idő című zseniális filmből. (Főleg Őze Lajos kocsmabeli, cigarettafüsttől-ónfényektől övezett monológjára gondolok, amelyben Dinit kioktatja arról, hogyan kell szépen meghúznia magát, amíg csak él.)
Erdélybe menet a románlakta övezeten autómmal úgy húzok át, mint egy őrült. (Azon a vidéken ez egyáltalán nem feltűnő, hiszen arrafelé mindenki úgy vezet, mint egy őrült.) De amikor Marosvásárhelyt elhagyva leereszkedem a hegyről és balra fordulok, amerre a székely falvak következnek, hirtelen kisimul az idő, megnyugszom, és elönt az érzés: itthon vagyok. Ez az érzés életrajzilag indokolatlan, de lelkileg nem. Ez a táj befogad, átölel, jót akar nekem. Amikor első utamon azzal a bizonyos barátommal (Gaál István a neve, megérdemli, hogy megemlítsük) hajnalban leszálltunk a medgyesi vasútállomáson, és néhány órát sétáltunk a városban a csatlakozásra várva, majdnem visszaszálltam egy hazafelé tartó vonatra, olyan undorító volt minden. Szürke, motorina-bűzös utcákon mentünk végig, sötét, lehangolt tömegek indultak munkába, ellenségesen gőzölgött minden, a gyárkéményekből vastag, narancssárga füst szállt, és érezni lehetett, hogy itt nem érdemes élni. Amikor mindezt szóvá tettem, Pista csak annyit mondott: „Nyugi, ez még nem az.”
