Száz évvel ezelőtt egy nagy, komor hajó elindult. Tájakat vitt magával. Viszonylag gyakran utazom Székelyföldre. Még egyetemista voltam, amikor egy barátom először elvitt oda. Döbbenetes élmény volt. A nyolcvanas években jártunk. A Kádár-rendszerben a Trianon után elvesztett tájainkon a hallgatás geográfiája uralkodott. Csonkamagyar fájdalmunknak is kötelező volt felszívódnia a proletár internacionalizmus légkörében. Gimnazistaként a székelyekről semmit se tudtam, pedig neveltetésem enyhén szólva sem volt szocialista. Abban az időben a normális (értsd: nem komcsi) családokban nevelkedő gyerekeket már általános iskolás korukban kitanították arról, hogy milyen világban élünk, hogy miről mit kell hazudni az iskolában, és hogy az elhallgatás falaival hogyan vehetjük körbe egész életünket. Aki akkor még nem élt, annak ez talán hihetetlenül hangzik. (Bár ahogy a Nyugat jelenkorát figyelem, semmi különbséget nem látok az akkori félelem és aközött, amit egy nyugati átlagpolgár érez, ha véletlenül kimondja, amit a mai helyzetről gondol.) A mai fiatalok egyébként minden megtudhatnak a kádári légkörről a Megáll az idő című zseniális filmből. (Főleg Őze Lajos kocsmabeli, cigarettafüsttől-ónfényektől övezett monológjára gondolok, amelyben Dinit kioktatja arról, hogyan kell szépen meghúznia magát, amíg csak él.)
Erdélybe menet a románlakta övezeten autómmal úgy húzok át, mint egy őrült. (Azon a vidéken ez egyáltalán nem feltűnő, hiszen arrafelé mindenki úgy vezet, mint egy őrült.) De amikor Marosvásárhelyt elhagyva leereszkedem a hegyről és balra fordulok, amerre a székely falvak következnek, hirtelen kisimul az idő, megnyugszom, és elönt az érzés: itthon vagyok. Ez az érzés életrajzilag indokolatlan, de lelkileg nem. Ez a táj befogad, átölel, jót akar nekem. Amikor első utamon azzal a bizonyos barátommal (Gaál István a neve, megérdemli, hogy megemlítsük) hajnalban leszálltunk a medgyesi vasútállomáson, és néhány órát sétáltunk a városban a csatlakozásra várva, majdnem visszaszálltam egy hazafelé tartó vonatra, olyan undorító volt minden. Szürke, motorina-bűzös utcákon mentünk végig, sötét, lehangolt tömegek indultak munkába, ellenségesen gőzölgött minden, a gyárkéményekből vastag, narancssárga füst szállt, és érezni lehetett, hogy itt nem érdemes élni. Amikor mindezt szóvá tettem, Pista csak annyit mondott: „Nyugi, ez még nem az.”
Igaza volt. Székelykeresztúr, Udvarhely, Zetelaka, Oroszhegy, Szentkirály, Varság: a városból az őstermészetig vivő út megállói. Szóba elegyedve a helyiekkel rádöbbentem: itt lelke van minden szónak. Itt a mondatok nemcsak önmagukat jelentik, de azt a háttérörömöt is beszélgetőikre árasztják, hogy magyarul szólalnak meg. Legalábbis én így éreztem. És így érzem azóta is, valahányszor arra visz az utam.
Azóta jártam mindenhol: a Felvidéken, a Délvidéken, Kárpátalján. (Burgenlandban is jártam, de az más ügy.) És mindig ugyanaz az ambivalencia ejt rabul: otthonosságérzés és bánat. Félreértés ne essék: rég kinőttem abból, ami a kezdő Erdély-járók gyakori hibája: hogy az itteni magyarokkal beszélgetve csak a jajongásra kíváncsiak, a „porlik, mint a szikla” sirámaira, párhuzamosan persze előadva a nagy szittyát, és megígérve, hogy egyszer majd úgyis visszajövünk ide diadalmas hadoszlopainkkal. Én nem egy irredenta színmű szereplőivel szeretek beszélgetni, hanem emberekkel. De ezeket a találkozásokat mégis mindig valami óarany nosztalgia permetezi; az „egy vérből valók vagyunk” örömét folyton valami finom hajszálrepedés-háló futja be, amitől persze csak még közelebb érzem magam ezekhez a sorsokhoz.
Néhány éve Fiumébe is ellátogattam. Persze ez is más ügy, mint a Székelyföld, a szittya fájdalom itt nem annyira organikus, de ez nem jelenti azt, hogy ez a táj ne lett volna kiváló táptalaja reménytelenül melankolikus lelkem bánatvágyának, még ha ez a bánat jóval oldottabb, elemeltebb, metaforikusabb is, mint teszem azt Erdélyben. A támpontok azért erősek. „Skoll Mátyás vasöntödéje, Fimue 1914” – olvasom egy kikötői vascölöp tetején a feliratot. Ezt vagy nem sikerült szétverni, vagy nem is akarták. Járom a várost, mediterrán hangulat, történelmi emlékek, egy ódon ház falán anarchista felirat: Bomb The System, halpiacok, párás fény, tengeri derű. Visszaérek a kikötőbe; úgy látszik, minden út ide vezet. Egy hajó épp indulni készül, gyorsan lefotózom.
A borítókép a szerző felvétele
