Filmet forgatok a Börzsönyről, ezért idestova két éve gyakran talál a hajnal a fák közt. Nem viszek magammal mindig kamerát. Sőt, általában nem viszek. Nézelődöm, cserkelek, leülök egy-egy órára, magamba szívom a Börzsöny leheletét. Nem nagy hegység a Börzsöny, de viszonylag zárt, nem szennyezik falvak, nem szeli keresztül aszfaltút, mint például a Bükköt, és amikor nem hallani a motoros fűrész berregését, egészen átadhatom magam annak az illúziónak, hogy itt és most az őstermészet ölel át.
A Szén-patak mentén lépkedek fölfelé. Arrafelé igyekszem, ahol az egyik lessátram állt tavaly hónapokig. Az ott már a hiúz birodalma, ezért húztam föl ott a sátrat, miközben tudom, hogy a hiúzzal való találkozás valószínűsége a lottó ötösével ér föl. Eddig még nem is sikerült összefutnom a nagy macskával, de kisebbik rokonát, a vadmacskát lencsevégre kaptam, és még sok más vadat.
„Nem szívás, hogy ennyi idő alatt sem jött a hiúz?” – kérdezik a laikusok, amikor a filmemről mesélek nekik. Nem, mert a természetben nincs olyan, hogy „szívás”. Ott mindig az történik, amit a természet akar, és ez így van jól. Végre meghitt körülmények között mondhatunk le az akaratról, és adhatjuk át magunkat egy tőlünk független, nagy erőnek, amely szeret bennünket. (És szeretnék hinni benne, hogy mindenki azért megy az erdőre, hogy lássa, hogyan lesz meg a természet akarata.)
Szívni csak a városban lehet, ahol mindenki tele van akarattal, ahol megy a mindennapos harc a városi túlélésért, belegabalyodva az egyébként teljesen értelmetlen hírekbe, vitákba, stratégiákba. Megy a küzdelem a karrierért, pénzért, hatalomért, és ha nem sikerül folyamatosan benne tartani magunkat abban a tiszta, száraz érzésben, hogy ha celebek ma sem lettünk ugyan, de a fogyasztói társadalom alamizsnarendszerének bugyrából megint kipotyogott nekünk valami, amit akartunk, akkor összeomlunk, pszichológushoz futunk, hogy rakjon össze, mert holnap is lesz harc.
Ortega egy könyvében fölidézi a német mondást, miszerint nem látni a fától az erdőt, és azt mondja, ez a szólás mélyen igaz. Mert amikor az erdőt járjuk, mindig csak a közelebbi fákat látjuk, amelyek elrejtik előlünk az erdőt magát. És ha előrébb megyünk, a látott fák jönnek velünk, a rejtettek meg beljebb húzódnak. Az erdőt magát sosem látjuk, de a látott facsoportot csak akkor tudjuk átélni erdőként, ha sejtjük a mögötte gomolygó láthatatlan vadont. Az ad mélységet a látványnak, erdőtudatot a fák közt botorkáló kirándulónak.
„Én nem tudok semmit, de azt hiszem, mindent sejtek” – mondta nagy filmrendezőnk, Fehér György. Az erdőben a sejtelem útját járjuk. A látásnak, a tudásnak az ad mélységet. Ez főképp akkor érezhető, ha az erdőn köd van. Ilyenkor a sejthető erdő nem csupán dereng a látható fák mögött, hanem úszunk a sejtelemben. Ködös hajnali erdőn járni: egyszerre ismeretelmélet és ontológia. Ennyit tudok. Ez vagyok.
Ahogy a körülöttünk álló fák a láthatatlan erdőtől kapják létük értelmét, ugyanúgy a világról való tudásunk is csak akkor ér valamit, ha mögötte ott gomolyog a tudhatatlan, a csak sejthető. Utóbbit persze nevezhetjük „egyelőre még nem tudottnak”, de az effajta pozitivista optimizmust meghagynám az együgyű lelkeknek.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
