Mászkál az ember, jár-kel, teendőit intézi – vagy épp őt intézik teendői –, teszi, amit kell. Közben kapcsolatba kerül másokkal, akik hasonló cipőben járnak. A hétköznapi tevés-vevés színhelyei az emberi létezésnek olyan köztes terei, amelyeken nap mint nap végigkopogjuk az értelmetlen élet ritmusát, hogy legyen holnap, hogy lehessen várni valamire, ami azután eljön vagy nem.
A hétköznapi élethez hétköznapi arc való. Életfelszínen futó tekintet, a mindennapok tömegmozgásába jól illeszkedő, oldott mozdulatok, és egyszerű, praktikus gondolatok az agyban, amelyeket gondolatoknak csak jobb híján nevezünk, mert hát valahogy mégiscsak jelölni kell, amikor áram fut át néhány agysejten. Ha mindez megvan, felöltöttük a köznapi terepszínt, mehetünk cserkelni. No nem mammutra vagy szarvasbikára, csak arra, amit az élni akaró élet tetterőnkből ma kicsikar. (Nyelvőrökhöz: tudom, hogy a mammutot manapság egy m-mel kell írni, de a nyelvgyalulók eme újítását vérlázítónak találom, hiszen a hatalmas, lomha állat súlyát veszti, ha mamutnak makogjuk.)
Így megy az emberidő, amelynek egyik csodája, hogy még ez a szürke küzdelem is rejteget néha örömöt – vagy ha a hétköznapi élet szótárába nem illő fenomént célzunk meg: csodát. Olykor a szürke tenger földob valami fényt, amely mélyre szalad bennünk.
A semmit sem váró tekintetekből néha kicsillog egy szempár, és ha belerévedünk, úgy érezzük, mintha mély kútba néznénk. Soha senki nem fogja megfejteni, hogy a fiziológiailag teljesen azonos szemek hogyan különbözhetnek ennyire. Na persze, tudjuk, hogy a szem a lélek tükre.
Egy kis kitérő. Ezt a mondást szerintem mindenki félreérti. Mert ez nem azt jelenti (vagy nem pusztán azt), hogy a lélek mivolta a szemekben tükröződik és onnan leolvasható, hanem hogy a szemben mint tükörben nézegeti magát a lélek, és miközben azt hiszi, hogy kifelé lát a világba, valójában csak önmagát látja.
Ott tartottunk, hogy néha a tömegből hirtelen kiragyog valaki. Ezt a ragyogást csak az veszi észre, aki szintén ragyog. Ez a fény valójában egy híd: két tekintetet köt össze. A kapcsolat mélysége szempontjából teljesen lényegtelen, hogy ez a csoda egy pillanatig tart, vagy húsz éven át. Ha az ember tekintete a villamoson egy megálló erejéig összeakad egy lányéval, aki azután leszáll, hogy ők soha többé ne találkozzanak, az épp olyan létrengető misztérium lehet, mint egy életen át tartó szerelem. Mert ha kiléptünk már a hétköznapi létezés teréből, akkor idő nem létezik.
Gyakran hangoztatom, hogy én időtagadó vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy nem hiszek az idő múlásában, hogy valamiféle örök életű vámpírkirálynak képzelem magam (miközben persze egyesek szerint vámpír vagyok, ha nem is örök életű), hanem azt, hogy az idő múlása nem érdekel. Az évek számának semmi jelentősége nincs. Barátaim életkora tizenhattól kilencven évig terjed, szeretőimé is felölel több mint két évtizedet. Higgyétek el barátaim: semmi nem számít, csak az a mély kút. Hogy látjuk-e benne a csillagos eget.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
