időjárás 5°C Virgil 2022. november 27.
logo

A művészetről beszélek

Végh Attila
2022.09.30. 07:30 2022.09.30. 09:46
A művészetről beszélek

„Hányszor meghalok, ha minden helyett érzek!” – kiált föl Fernando Pessoa. Mi ez? Minden helyett érezni? Ki akarhat ilyet?

Megmondom: a költő. A költő akkor érzi meg, milyen volna önmagát kimeríteni (vagy hogy patetikusabban szóljak: betölteni az űrt, amelyet születése a világban megnyitott), ha minden helyett érez. Akkor kerül olyan forró létközelségbe a világgal, azaz tárgyával, hogy már beleállhat annak létkontúrjaiba, és kabátként öltheti magára – azaz immár a világra – individuális létezését, csakis azért, hogy az átérzett ki ne hűljön.

A mindent-átérzés őrjítő közelségében azután a csönd csak arra vár, hogy költészet szelleme megszólaljon. Nem tudni, mikor és hogyan szól majd, és azt sem, milyen távolról. Mert az immár világgá ment léleknek el kell távolodnia a peremvidékig, hogy onnan nézzen vissza költészete tárgyára. Az érzés tűzforró – a megírás jéghideg. Így születik az igazi költői mű.

De ezt a hőképet ne dialektikusan nézzük! Semmiféle hegeli sémára, semmilyen aufheben-aktusra nincs szükség, hogy a költői tett megessen. Sőt. Inkább – Martin Heidegger tanácsát követve – görög módon próbáljuk látni! A világot ne szaggassuk ellentétes mozzanatokra, amelyeket azután – ha elég okosak vagyunk – dialektikus módon egyesítünk valami „magasabb” egységben! Érezzük át, gondoljuk el úgy, ahogy van. A dialektika napvilága kiégeti a világ színeit, éjszakája pedig elnyeli. Keressünk valami félhomályt. Platón barlangja épp megfelel.

Ahogy belépek, füstszag csap meg. Körben kialudt tüzek hamudombjai. A barlang néptelen, már mindenki a fényre szökött. Jó hely a gondolkodásra.

Leülök, a mészkőfalnak támasztom hátam. Mélyen beszívom a füstöt. Otthonos keserűség járja át a tüdőmet. Gyerekkori nyaralások, a régi Balaton, a pesti éjszaka a kilencvenes években, a világ, amely teljesen eltűnt már, a világok, amelyek nagyjából húszévenként teljesen eltűnnek. A füst.

Az utolsó kép, amit még félálomban látok: a lisszaboni kertben népes társaság, Pessoa barátai ők, a születésnapjára gyűltek össze. A zajos forgatagból végül kiválik a költő, előhúz egy revolvert, és a nézősereg szeme láttára szájba lövi magát. Elterül a fűben, tarkójából patakzik a vér.

A szétszaggatott Dionüszosz. Ez már az álom. A nüszai isten belebámul a fekete vértükörbe. Pessoa arcának darabjai összeállnak. A keletről jött isten, aki végül emberszíveken keresztül mégiscsak megmászta az Olümposzt. A tükörarc fölfénylik, Dionüszosz bólint. Tudja, hogy egyetlen költő nem elég ahhoz, hogy a szellem tükrében ez az arc mindörökre összeálljon. Sokan kellenek még: Zarathustra, Nietzsche, Ady, Heidegger, Cseh Tamás és a többiek. Sokan lesznek még bakkhánsok, narthéx-hordozók, mainászok. Ők azok, akik megélik, igenlik, elfogadják és hirdetik az élet teljességét, minden helyett érezve, ezerszer meghalva, túl minden morálon, amelyet újabb istenek kényszerítenek rá híveikre. Ők azok, akik végtelenül szabadok, ezért eksztázisuk nem önelvesztés, mint a hatalom, a birtoklás vagy a drogok rabszolgái esetében, mert magukból kilépve nem a mámor egyéni magánytereibe jutnak, hanem az orgia tisztására: egymásra találnak. Dionüszosz ünnepi tere ez: itt mindenki minden helyett érez. Ha láng az élet, hát lobbanjon nagyot. A művészetről beszélek.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)

Merítő

A szabadság hallgatása

A dosszié összes cikke
Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.