„Hányszor meghalok, ha minden helyett érzek!” – kiált föl Fernando Pessoa. Mi ez? Minden helyett érezni? Ki akarhat ilyet?
Megmondom: a költő. A költő akkor érzi meg, milyen volna önmagát kimeríteni (vagy hogy patetikusabban szóljak: betölteni az űrt, amelyet születése a világban megnyitott), ha minden helyett érez. Akkor kerül olyan forró létközelségbe a világgal, azaz tárgyával, hogy már beleállhat annak létkontúrjaiba, és kabátként öltheti magára – azaz immár a világra – individuális létezését, csakis azért, hogy az átérzett ki ne hűljön.
A mindent-átérzés őrjítő közelségében azután a csönd csak arra vár, hogy költészet szelleme megszólaljon. Nem tudni, mikor és hogyan szól majd, és azt sem, milyen távolról. Mert az immár világgá ment léleknek el kell távolodnia a peremvidékig, hogy onnan nézzen vissza költészete tárgyára. Az érzés tűzforró – a megírás jéghideg. Így születik az igazi költői mű.
De ezt a hőképet ne dialektikusan nézzük! Semmiféle hegeli sémára, semmilyen aufheben-aktusra nincs szükség, hogy a költői tett megessen. Sőt. Inkább – Martin Heidegger tanácsát követve – görög módon próbáljuk látni! A világot ne szaggassuk ellentétes mozzanatokra, amelyeket azután – ha elég okosak vagyunk – dialektikus módon egyesítünk valami „magasabb” egységben! Érezzük át, gondoljuk el úgy, ahogy van. A dialektika napvilága kiégeti a világ színeit, éjszakája pedig elnyeli. Keressünk valami félhomályt. Platón barlangja épp megfelel.
Ahogy belépek, füstszag csap meg. Körben kialudt tüzek hamudombjai. A barlang néptelen, már mindenki a fényre szökött. Jó hely a gondolkodásra.
Leülök, a mészkőfalnak támasztom hátam. Mélyen beszívom a füstöt. Otthonos keserűség járja át a tüdőmet. Gyerekkori nyaralások, a régi Balaton, a pesti éjszaka a kilencvenes években, a világ, amely teljesen eltűnt már, a világok, amelyek nagyjából húszévenként teljesen eltűnnek. A füst.
Az utolsó kép, amit még félálomban látok: a lisszaboni kertben népes társaság, Pessoa barátai ők, a születésnapjára gyűltek össze. A zajos forgatagból végül kiválik a költő, előhúz egy revolvert, és a nézősereg szeme láttára szájba lövi magát. Elterül a fűben, tarkójából patakzik a vér.
