Új természetfilmem utolsó snittjeit forgatom. A téma a dunavirágok nászrepülése. Ezek a kérészek egy évig fejlődnek a vízben. Amikor imágóvá válnak, szaporodnak és elpusztulnak. Földi életük egy-két órán át tart. Ephemeroptera – mondja rájuk görög kifejezéssel a latin rendszertan: egy napig élő szárnyasok, avagy egy napig repülők. Különleges élmény megfigyelni fékevesztett kavargásukat, melynek végén egytől egyig elpusztulnak, mindenféle halak nagy örömére.
Nyomorult egy napig élő – így nevezik a görög istenek az embereket (pontosabban: az istenek képzeletbeli látásmódjáig fölemelkedő, majd onnan önmagukra visszatekintő emberek önmagukat). És már hallom is a hahotázó Szilénosz bölcsességét: „Azt kérded, ember, hogy mi a legjobb neked? Nyomorult egy napig élő, megmondom hát: a legjobb neked meg sem születni, vagy ha igen, hát mielőbb meghalni.”
Ha a kérészek is úgy gondolják, mint mi, hogy a temporalitás dönt a dolgok értelme fölött, akkor nyilván egyetértenek velem abban, hogy az ő életük nem a kifejlett, hanem a lárvaállapot, hiszen az ő esetükben ez a leghosszabb tartamú. A teljes kifejlés, a násztánc valójában halálrítus. Az ő életük értelme a végtelenségig folytatódó kérésznemzedékek élő láncolatának fenntartása, semmi több. És még az is lehet, hogy ebben hasonlítanak ránk, bármilyen kifinomult életcélokat és -terveket eszeljünk is ki magunknak. (Vö.: „többet ésszel, mint kérésszel”.)
A petézni vágyó nőstény kérészek úgynevezett kompenzációs repülést hajtanak végre, miután megtermékenyültek. Fölfelé repülnek a folyón, körülbelül addig a pontig, ahol ha vízbe szórják petéiket, azok ugyanott landolnak a fenéken, ahol ők, a szülők leélték életüket, és ahol kikeltek. Vissza ugyanoda, vissza a szülőhelyre, a gyerekkorba, a szülői házba, az elhagyott hazába: megannyi túlélő romantikus toposza mai, romantikátlanított életünknek.
Az önnön múltjába révedő kérészember életérzésének, lelki horizontjának legfájóbb, legborzongatóbb, legboldogítóbb szomorú megjelenítője ezen a tájon Krúdy Gyula. „Ő ment végig pillangós cipőiben azoknak az öregembereknek a mellényén, akik manapság félig megvakulva és szótlanul tartják kezüket poharaikon a Szarvas és Kereszt téri kis kocsmák sötét, pókhálós sarkaiban. Ő hagyta ott ibolyaillatát a Fő utcai templom előtt a padokon, hogy még napjainkban is megszerelmesedik tőle a fiatalember” – írja Antóniáról, az öregasszonyról. Az idő hármasságát fogja át ez a rövid idézet, beléptetve olvasóját abba a rejtélyes gyűrűbe, ahonnan a fiatal agy minduntalan kitörni szándékozik, de ahová az öregedő lélek minduntalan visszatér, hogy végül örökre itt maradjon, a visszatérés vízmélyi fénykörében, ahol annyira jó minden, és ahol annyira fáj.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
