Az ezüst ösvény

Mindenki egy láthatatlan ösvényt hagy maga után. Fájhat, ha keresztezzünk saját nyomunkat.

default

Melankolikus, nosztalgikus emberként olykor fölkeresem elmúlt életem helyszíneit. Vagy mondhatnám úgy is: életem elmúlt helyszíneit. Mert a helyek és idők egyszerre, egymásba karolva múlnak el. Elmúlnak körülöttünk, bennünk világok. A Mechwart tér még megvan, még a neve is változatlan, de az a Mechwart tér, ahol reggeltől-estig fociztunk, és ahol focista-létem szüneteiben indián törzsfőnök voltam, már nincs sehol.

Ez a sehol azonban megtévesztő. Mert volt tájaim seholléte nem teljesen semmi. Elmúlt életem volt helyszínei nemlétükkel gazdagítják jelenbeli önmagukat bennem. Elmélyítik, rétegzik, lelkileg feltöltik. Éppen úgy, ahogy hajdanvolt énjeim megalapozzák, rétegzik és elmélyítik jelenbeli énérzetemet. Nevezhetnénk persze ezt a jelenséget egyszerűen úgy: emlékszem a múltamra. Csakhogy az emlékezés, ahogyan ma felfogjuk, gondolati aktus. Társulnak ugyan érzelmek is hozzá, de alapvetően észbeli tett. (Ahogyan az emlékezet elvesztése is egyértelműen hülyülésszinonima.)

Ahogy a rég elmúlt táj átjárja túlélt önmagát, és ahogyan én nosztalgikus sétát téve a szülői ház környékén, a gyerekkori játszótéren vagy a régi iskolában hagyom, hogy a múlt elöntsön, az messze több, mint egy gondolat. Mert ebben a ráhagyatkozásban a sehollétet engedem előtörni, amely nyilván belőlem jön elő, márpedig ha bennem lakik az az erő, amely egy, a jelenben tapasztalt parkot ennyire velejéig képes átszínezni, átlényegíteni, túlemelni aktuális önmagán, akkor nem én járom a Mechwart teret, hanem ő engem.

Csakhogy ha ő járna engem, akkor nekem nem kellene mozognom. Akkor nem kéne elmennem Budára, hogy a sehollét erupciója megessen. Egymásba vagyunk gabalyodva, én és a táj. És miközben életfogytiglan járjuk egymást, a folyamatos séta során olykor a táj fájó pontjaira lépek. Mindkettőnknek fáj.

És most a Föld felszínét így látom: elmúlt, a sehollétbe költözött tájak szövik át a talajt. Mindenki egy láthatatlan ösvényt hagy maga után. A múlt csiganyála. Fájhat, ha keresztezzünk saját nyomunkat. A Föld embertájai fájható léptekből szőve. A nyugodt tájképek alatt egyetlen hatalmas érző ezüstháló lüktet. Hogyan is lehetne másképp? A semmiből jőve, a semmi felé tartva, a legnagyobb kérdéseinkre soha választ nem kapva hogyan lehetne érzéketlen robotagyú, rezzenetlen biomasinaként végigcsinálni egy percnyi életünket? Ne féljünk hát a nosztalgiától. Legyünk erősek: gyengék.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)