Ahogy a rég elmúlt táj átjárja túlélt önmagát, és ahogyan én nosztalgikus sétát téve a szülői ház környékén, a gyerekkori játszótéren vagy a régi iskolában hagyom, hogy a múlt elöntsön, az messze több, mint egy gondolat. Mert ebben a ráhagyatkozásban a sehollétet engedem előtörni, amely nyilván belőlem jön elő, márpedig ha bennem lakik az az erő, amely egy, a jelenben tapasztalt parkot ennyire velejéig képes átszínezni, átlényegíteni, túlemelni aktuális önmagán, akkor nem én járom a Mechwart teret, hanem ő engem.
Csakhogy ha ő járna engem, akkor nekem nem kellene mozognom. Akkor nem kéne elmennem Budára, hogy a sehollét erupciója megessen. Egymásba vagyunk gabalyodva, én és a táj. És miközben életfogytiglan járjuk egymást, a folyamatos séta során olykor a táj fájó pontjaira lépek. Mindkettőnknek fáj.
És most a Föld felszínét így látom: elmúlt, a sehollétbe költözött tájak szövik át a talajt. Mindenki egy láthatatlan ösvényt hagy maga után. A múlt csiganyála. Fájhat, ha keresztezzünk saját nyomunkat. A Föld embertájai fájható léptekből szőve. A nyugodt tájképek alatt egyetlen hatalmas érző ezüstháló lüktet. Hogyan is lehetne másképp? A semmiből jőve, a semmi felé tartva, a legnagyobb kérdéseinkre soha választ nem kapva hogyan lehetne érzéketlen robotagyú, rezzenetlen biomasinaként végigcsinálni egy percnyi életünket? Ne féljünk hát a nosztalgiától. Legyünk erősek: gyengék.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
Merítő
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!