Gyerekkoromban a budai bérházak élete nem olyan volt, mint manapság. A lakók mind ismerősök voltak, barátkoztak, átjártak egymáshoz trécselni, tévét nézni, kölcsönkérni. Hozzánk is gyakran benézett valamelyikük. Leginkább Csillag Éva, azaz Vica, a két lakással odébb lakó matróna, aki a barátom volt. Születésemkor hetvenéves lehetett. Óvodás koromban ő tanított meg az obszcén szavak helyes használatára, mondván, hogy ha már így beszélek, legalább tudjam, mit.
Vica lakása méltóságteljes, titokzatos és fenyegető volt. Hatalmas, fekete ónémet bútorok, rengeteg könyv, megsárgult csipketerítők, opálos vitrinfény. A legtitokzatosabb azonban a szoba fő helyén álló márványszobor volt: Vica apjának félelmetes büsztje. Ez a hideg arc nézte őt minden pillanatban. (Nem is sikerült férjhez mennie soha.)
Leültünk a csipketerítővel letakart kártyaasztal körül, és a felnőttek beszélgetni kezdtek. Dosztojevszkijről, Thomas Mannról, El Grecóról, és mindenféle csodálatos dologról, amiről semmit nem tudtam.
Ez a nem tudott világ nagyon vonzott. Fogalmam sem volt róla, hogy mit érzek annyira érdekesnek benne, de éreztem, hogy itt most lényegi dolgokról lehet szó. Vajon mi történt ott? Mi húzza az embert akkor, amikor egy ismeretlen könyvbe belekezd, amikor idegen nyelvet kezd tanulni, vagy amikor új szellemi tanulmányokra adja a fejét?
Az ismeretlen, még nem értett tudás; a hívogató, de még olvasatlan könyv; a katartikusént elhíresült, de még nem látott színi előadás, festői tárlat, vagy bármi: mindezek ideális énünk modelljei. Az élet áramlat, amely feléjük húz, Elmagyarázom.
Merítő 
