Nem emlékszem már, hány éve történt, amikor először láttam olyan lényt, aki nyáron egy erdei turistaúton síbottal jött velem szembe. Azt hittem, a közeli elmegyógyintézetből szabadult a szerencsétlen. Aztán megtudtam, hogy ez egy új gyaloglási mód, és hogy valahol északon találták ki, legalábbis a neve erre utal. Azóta már egymást érik a természetben a botos idióták. Gondolom, akik igazán komolyan gondolják ezt a léctelen síelést, akik tehát arra az érzésre vágynak, hogy szerves tagjai legyenek a botos gyaloglás amúgy teljesen szervetlen világának, azoknak kötelező öltözetet is kitaláltak az eszes üzletemberek, ahogy tették ezt a biciklizőkkel. Mert ahhoz, hogy ma kerékpárra ülj, meg kell venned minden marhaságot, amit kötelezőnek ír elő a divatpropaganda.
Csicsás, testhez álló, fényes öltözéket és biciklis kesztyűt viselve nyomják a pedált még az olyan vének is, akiknek arcáról lerí, hogy egyrészt az erőlködéstől szinte halálukon vannak, másrészt hogy iszonyú up to date-nek érzik magukat, miközben kötelező bohócviseletben tekernek a sír felé.
Van aztán ez az elmaradhatatlan, a színes szúnyogembereket földönkívülivé tevő bukósisak, amit kizárólag azért fejlesztettek ki, hogy a delikvens még hülyébben nézzen ki. Gondolom, a divatbiciklizésnek vannak lapjai, internetes oldalai, miegymás. Így válik tökéletessé „a biciklizés világa”. Manapság mindennek van már ilyen világa. Csak választanod kell világot, és már be is léphetsz a buborékba.
A turizmusipar a profitéhség talaján tökéletesen létrontó konstrukciót hozott létre. „A még tökéletesebb természeti érzésért” meg kell vennünk ezernyi mütyürt, hogy végül olyan tárgykollekciót cipeljünk magunkkal design-hátizsákunkban, amely lehetetlenné teszi, hogy az erdőn a „divatos vagyok” fílingen túl bármit érezzünk.
Palackos gázfőző, belülről arannyal bevont kulacs, fűtőszálas ruhák, szúnyog- és kullancsriasztó, telefonos túraapplikáció, vaddisznó-riasztó kürt, miegymás.
Merítő 
