Hogy komfortosan éljük túl azt a pár órát, amit odakint töltünk. Azokból a tevékenységekből, amelyek eredetileg egyszerűek és örömteliek voltak, bonyolult fogyasztói mechanizmusok nőtték ki magukat; olyan szerkezetek, amelyeknek már rég nem az ember van a központjában. Amelyeknek nincs is központjuk. A turizmus világa, a női lábszőrtelenítés világa, a focirajongás világa, a lakberendezés világa. Üres gömbök. Minden ilyen „világ” felfújt lufi, amelybe ha belerakjuk a legyet, azaz a fogyasztót, élete végéig mászkál benne körbe-körbe, azzal az érzéssel eltelve, hogy egy egész világmindenséget járt be.
Mit tegyünk hát, ha olyan elvetemült retróköcsögök vagyunk, akik az erdőben nem a divatkövetés mámorát, hanem a természet csöndjét akarják átérezni? Egyszerű a megoldás.
Vagyunk mi, meg a táj. Ne engedjük, hogy – túl a szükséges dolgokon: túracipőn, zöld ruhán, távcsövön – tárgyak tömege férkőzzön közénk. Mert különben az élmény megfagy. Ne engedjük, hogy még ott is a fogyasztás (a fagyasztás) labirintusaiba tereljenek bennünket, ahová éppen azért megyünk, hogy néhány órára kiszabaduljunk ebből az útvesztőből.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
Merítő
