Ez volt a magyar sporttörténelem egyik legszomorúbb napja

A két nagyhatalom erődemonstrációja akadályozta meg, hogy nemzetünk képviseltesse magát a Los Angeles-i olimpián.

1984. május 8. a magyar sporttörténelem egyik legszomorúbb napja. A Szovjetunió ekkor jelentette be hivatalosan, hogy bojkottálni fogja a Los Angeles-i olimpiát, és ez bizonytalanná tette a vazallus államok részvételét is.

A huszadik századba lépő világ nem volt képes megélni az olimpiai eszme szakralitását, nem csoda hát, hogy az antikvitásból átemelt sportünnep nem teljesítette be szellemi küldetését. A világ népeinek békés együttműködése, a közös szándék, hogy legalább az olimpia idejére felfüggesszék a viszálykodást, nem teljesült. A sportszerű és egyenlő esélyeket adó versengésen alapuló tisztességes küzdelem szinte kezdetektől eltörpült a politikai és háborús ellentétek mögött. A világháborúk miatt három olimpia is elmaradt, de a kataklizmák árnyékában megtartott versenyek sem voltak hűek az eredeti szellemiséghez. Az 1936-os berlini olimpiát Hitler propaganda célokra használta fel, a két háború után pedig a győztes fél képtelen volt arra, hogy békejobbot nyújtson a legyőzöttnek: Németországot az 1920-as és az 1948-as játékokból is kizárták.

Hosszan lehetne még sorolni azokat az éveket, amikor valamilyen okból csorbult az eredeti eszme, de Magyarország vonatkozásában az 1984-es olimpia volt a legfájóbb, vagy legalábbis a legtöbbet emlegetett. Arról ugyanis kevesen tudnak, hogy száz éve – az ország kétharmadával együtt – az olimpia rendezésének jogát is elveszítettük. 1920-ban Budapest adott volna otthont a játékoknak, azonban a háború közbeszólt: nemcsak elvették a rendezés jogát, de nem is engedték a magyar sportolókat a rajtvonalhoz állni.

1984-ben a két nagyhatalom értelmetlen erődemonstrációja akadályozta meg, hogy nemzetünk képviseltesse magát a világversenyen. A bojkott közvetlen előzménye az volt, hogy az 1980-as moszkvai rendezvényre az Egyesült Államok nem engedte el a sportolóit, tiltakozásul az afganisztáni szovjet bevonulás ellen. Moszkva nem maradt adós a revánssal: négy évvel később biztonsági okokra hivatkozva elhatárolódott a részvételtől, és erre kényszerítette a csatlós államokat is. A biztonsági kifogások üres szóvirágok voltak csupán, tartalmat a KGB próbált gyártani mögé: hamis fenyegetést írtak a Klu-Klux-Klán nevében, de akciójuk később lelepleződött. A hírszerzési baki ellenére a bojkott széleskörű lett, 14 ország maradt távol az eseménytől. 14 olyan ország, amely 1976-ban az aranyérmek több, mint felét szerezte meg. Felmérhetetlen veszteség a nemzetek számára, de még nagyobb törés a sportolók életében.

Négy év kemény munkája, áldozata vált semmivé egyik pillanatról a másikra. Európa- és világbajnokaink veszítették el az esélyt, hogy megkoronázhassák pályafutásuk ívét a legfontosabb elismeréssel, amelyről egy sportoló álmodhat. A kommunista vezetők is érezték, hogy nem lehet ennyivel lezárni az ügyet: már hetekkel a bojkott hivatalos bejelentése előtt megkezdődött egy alternatív világverseny megrendezésének az előkészítése. 1984 nyarán Barátság Versenyeknek elkeresztelt nemzetközi játékokat hirdetett a Szovjetunió, amelyen végül hatvan ország vett részt. Magyarország is biztosított helyszínt számos sportág megmérettetéseinek, de kárpótlást mindez nem jelenthetett. Nem csoda, hogy sportolóink csak kényszerűségből neveztek az eseményre. Kötelezővé tették számukra a részvételt, sőt a pártvezetők elvárták tőlük, hogy azt a teljesítményt nyújtsák, amelyet az olimpiára tartogattak. A Barátság Versenyeken végül tíz magyar aranyérem született. Egyes sportágakban olyan erős volt a mezőny, hogy messze felülmúlta a Los Angeles-i színvonalat, vagyis az érmek olimpiai aranyat érhettek volna. 48 világcsúcs született, de mindez sovány vigaszt jelentett. Ki emlékszik ma már arra, hogy volt egyszer egy Barátság Verseny… Másfél évtizeddel később a magyar állam elismerte a díjazottakat, és az akkori aranyérmesek megkapták az olimpikonoknak járó életjáradékot. Az olimpiai érmet azonban semmi sem pótolhatja számukra. A nemzeti büszkeséget ért sérelmet pedig az sem feledtette, hogy az 1984-es Los Angeles-i olimpia legeredményesebb sportolója végül mégis egy magyar lány lett: Szabó Katalin tornász – aki román színekben indult a versenyen – négy arany- és egy ezüstéremmel tért haza.

Lehet-e a döntés felelősségét kizárólag a szovjetek nyakába varrni? Aligha. A megszállt országok vezetőire természetesen komoly nyomás nehezedett Moszkva részéről, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetett volna nemet mondani. Ellenkezőleg. 1984-et írtunk, túl voltunk a nemzetközi pénzügyi rendszerhez való csatlakozáson. Ha az IMF-fel és a Világbankkal való tárgyalásainkat nem akadályozta meg a Nagy Testvér, miért lépett volna fel ellenünk egy sportesemény miatt? Jugoszlávia és Románia versenyzői kiutaztak Kaliforniába, és Románia második helyezett lett az éremtáblázaton. Egyiküket sem érte retorzió. A magyarországi kommunisták azonban ekkor sem tartották fontosnak a nemzeti érdekképviseletet. Nem vették figyelembe, hogy Magyarország sportnagyhatalomnak számított, és ez volt az élet egyetlen területe, ahol nemzeti büszkeségünket még időről időre meg tudtuk élni. Vagy talán nagyon is figyelembe vették, és éppen ezért nem tartották fontosnak a kiállást a magyar sportérdekek mellett. Szomorú hagyományok ezek, amelyek a mai napig velünk élnek, másként nem találna visszhangra a társadalomban egy nolimpia-mozgalom, és nem lehetne nevetség tárgyává tenni az utcán ujjongó tömeget, amikor a nemzeti tizenegy EB-n nyújtott teljesítményét ünnepli.