Charles de Gaulle 1890. november 22-én Lille-ben született. Irodalomtanár apjától hazafias és vallásos nevelést kapott, tizenkilenc évesen jelentkezett a katonai akadémiára. 1912-ben kezdte meg katonai szolgálatát, parancsnoka az a Philippe Pétain volt, akivel a második világháború alatt került szembe. Az első világháborúban kétszer sebesült meg a frontvonalban, a verduni csata idején fogságba esett, s hiába próbált többször is megszökni, csak a német fegyverletétel után nyerte vissza szabadságát. A háború után a tehetséges fiatal tiszt a vezérkarhoz került, s könyvekben fejtette ki újszerű nézeteit: a jövőben csak egy motorizált, stratégiáját mozgékony páncélos alakulatokra alapozó hadsereg lehet ütőképes. A Maginot-vonalra és a németekkel szembeni védelemre esküvő francia katonai vezetés nem sok figyelmet szentelt de Gaulle „hóbortjainak”, de állítólag a túloldalon, Berlinben alaposan tanulmányozták műveit.
A második világháborúban, amikor a németek villámháborús taktikájukkal egyszerűen megkerülték a francia erődrendszert és tankjaikkal legázolták a franciákat, de Gaulle egy harckocsidandár élén ért el kisebb sikereket, de a vereséget nem tudta megakadályozni. A megadást ellenezte, de most sem hallgattak rá, így emigrációba vonult, nem vállalt közösséget a Pétain vezette, a nácikkal kiegyező vichyi Franciaországgal. Londonból irányította a felszabadításért küzdő Szabad Francia Erőket, „ébren tartotta a lelkesedést” és állhatatosságával, makacsságával (amelyet szövetségesei időnként arroganciának éreztek) kivívta, hogy Franciaországot a második világháború végén a győzelem teljes jogú részesének ismerje el a többi szövetséges nagyhatalom.
Az ország felszabadításakor természetszerűen ő került a nemzeti kormány élére, de 1946 elején – nem tudván összebékíteni a különböző pártok gyakran eltérő véleményeit – lemondott. Ezután az ellenzéki lét, majd 1953-tól a magány (vagy ahogy a francia közbeszédben emlegetik, a „sivatagi átkelés”) évei következtek, ezeket vidéki birtokára visszavonulva töltötte. Az utódok kisszerű marakodása, a kiábrándulás és az 1950-es évek második felére kiéleződő algériai válság nyomán egyre többen gondolták ismét úgy, hogy csak a rendkívül népszerű De Gaulle vezetheti ki a válságból Franciaországot. 1958 júniusában kormányfő lett, majd az új alkotmány kidolgozása után, még abban az évben, novemberben az Ötödik Köztársaság első elnökévé választották.
