Az ezt követő tizenegy év, a de Gaulle-korszak a látványos változások periódusa volt: sikerült lezárnia az algériai válságot, 1966-ban az ország szuverenitására hivatkozva kiléptette Franciaországot a NATO katonai szervezetéből, konzekvensen akadályozta Nagy-Britannia belépését az Európai Közösségekbe, az Európai Unió elődjébe. De Gaulle hitte, hogy Franciaországnak erős vezetésre van szüksége, „monarchiára, de nem isteni jogból eredő örökletes, hanem választási monarchiára”. A monopolisztikus berendezkedésnek idővel egyre több ellenfele támadt, különösen a fiatalok körében, s az 1968-as diákmozgalmakon az elnök még úrrá lett, de a következő év már bukását hozta.
Egy nem túl jelentős, a szenátus reformjáról tartott népszavazáson 1969-ben vereséget szenvedett, s mivel feltétlenül tisztelte a népszuverenitást, azonnal lemondott. Élete hátralévő másfél évében egyszerű életet élt kelet-franciaországi vidéki házában, távol tartotta magát a politikától, emlékiratain dolgozott. Tizenhárom nappal nyolcvanadik születésnapja előtt, 1970. november 9-én Colombey-les-Deux-Églises-ben érte utol a halál, amelynek hírét Georges Pompidou elnök, megválasztása előtt de Gaulle közeli munkatársa, e szavakkal jelentette be: „De Gaulle tábornok halott. Franciaország megözvegyült”.
De Gaulle a huszadik század második felének legmeghatározóbb francia politikusa volt. Hazájában a mai napig igen erős a gaulle-izmus, ez a sajátos jobboldali áramlat, amely a nemzeti függetlenséget, az intézmények stabilitását, Franciaország „nagyságát” állítja a középpontba. A franciák túlnyomó többsége pozitívan értékeli szerepét a második világháborúban és államfőként is. Számos közterület, intézmény, Párizs repülőtere viseli nevét, s Charles de Gaulle névre keresztelték a francia flotta első atommeghajtású repülőgép-hordozó hajóját is.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!