Így tudott túlélni egy ősi közösség az elszigetelt Húsvét-szigeten

Amikor egy telepesekből álló csoport hosszú utazás után beteszi a lábát egy egyébként üres földre, hatalmas távolság választja el őket a többi embertől és elzárja őket a külső érintkezés minden lehetőségétől. Választásaiktól függ a túlélés vagy a halál. A legfrissebb kutatások szerint azonban a Húsvét-sziget egykori lakosai tudnának mit tanítani a jövőben Marsra szálló, első emberes expedíció tagjainak – olvasható az Origo cikkében.

A sziget jelképének számító híres moai szobrok Forrás: FLICKR

Az elszigeteltség jelenségeit kutatták Rapa Nuiban

Carl Lipo és Robert DiNapoli, a Bingham Egyetem antropológusai legutóbbi tanulmányuk során azt vizsgálják, hogy Rapa Nuiban (a Húsvét-sziget és az emberek őshonos neve) az összetett közösségi minták hogyan segíthették az izolált szigetet a 12. és 13. század között, és hogy hogyan tudtak fennmaradni.

A sziget jelképének számító híres moai szobrok
Fotó: FLICKR

A kutatók a közelmúltban tették közzé eredményeiket a PLOS ONE tudományos folyóiratban. A társszerzők között van Mark Madsen, a Washingtoni Egyetem Antropológiai Tanszékének tudósa és Terry Hunt az Arizonai Egyetem Honours College és Antropológiai Iskola szakembere.

Az az egyik legizgalmasabb a Húsvét-sziget kutatásában, hogy remek esettanulmányt szolgáltat arról, hogy mi történhet egy abszolút elszigetelt helyen

– mondta Lipo, az antropológia és a környezettudomány professzora, a Harpur College munkatársa az HeritageDaily online tudományos portálnak. – Az eddigi feltételezéseink szerint, miután az emberek eljutottak a szigetre, ott maradtak és nem mentek tovább vagy máshová, de senki más sem érkezett még hosszú ideig.

Mindentől távol, elzártan éltek

A Húsvét-sziget (rapanui nyelven Rapa Nui) a Csendes-óceán délkeleti részén, Óceánia területén, a Baktérítőtől délre található. A háromszög formájú sziget viszonylag kicsinek számít: területe 163,6 négyzetkilométer, és a legszélesebb pontján is csak valamivel több, mint 11 kilométer.

Ez a föld egyik legtávolabbi lakott helye, több mint ezerhatszáz kilométerre a legközelebbi lakott szomszédoktól.

Ám a most publikált tanulmány szerint a szigeten kis mérete ellenére több klán és kisközösség élt, amelyek fenntartották mind a kulturális, mind a fizikai határokat. A régészeti bizonyítékok stilisztikai különbségeket mutatnak a struktúrák létrehozásában, például már az egymástól csupán 500 méterre lévő közösségekben is.

Az egykori lakók maradványai is azt mutatják, hogy nem hagyták el túl messze az otthonukat, és nem is házasodtak más kisközösség tagjaival.

Ezt DNS- és izotóp-elemzések, valamint a közösségek közötti csontváz-variációk is bizonyítják. A kutatási eredmények szerint „ezek a kis közösségek lehettek a kulturális védőbástyák a véletlenszerű sodródásnak nevezett jelenség ellen„.

Az elszigeteltség kihívásai

A genetikai sodródás véletlenszerűen bekövetkező allélgyakoriság-változás a populációban. Alapesete a véletlenszerű sodródás, ami minden populációra jellemző, hiszen a természetes populációkban az egymást követő nemzedékek genetikai állománya különböző.

A kutatók genetikából, illetve a véletlenszerű sodródásból származó ötlete most feltárta, hogy az idő múlásával milyen, különböző tulajdonságok jelentek meg a populációban,

és azt is, hogy ezek a tulajdonságok hogyan változhattak. Mindez ugyanúgy vonatkoztatható a kulturális vonásokra, a szavaktól és szokásoktól kezdve a fazekasság mesterségének termékeire.

A teljes cikket ITT olvashatja tovább.