A „szántalpas huszár”, aki szétzavarta Napóleon katonáit

„A magyarok minden csatát elvesztettek, mindig a rossz oldalra álltak” – a mai napig érezteti kártékony hatását a diktatúra időszakában sunyi, suttogó propagandával terjesztett hamis történelemszemlélet, melynek célja nyilvánvaló hazugságaival a magyar nemzeti öntudat megtörése és a megszállt ország demoralizálása volt. A híradó.hu sorozatának célja, hogy felvillantsák eleink bátor, győztes hadi vállalkozásainak, nyertes csatáinak vagy háborúinak felsorolhatatlan mennyiségű tárházából azt az egy-kettőt, melyek felidézése talán hozzájárul, hogy végre helyreálljon helyes és megalapozott nemzeti önbecsülésünk. Mint azt Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér is megfogalmazta: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”.

Forrás: Képernyőkép / Youtube

Emlékezetes haditettet hajtott végre Meskó József vezérőrnagy, a napóleoni háborúk ragyogó tehetségű huszártisztje az 1809-es győri csata után. Lázár Balázs történész, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum osztályvezetője úgy látja: Meskó kitörése és a Balaton megkerülésével vezetett, az ellenség hátában eredményesen végrehajtott „hadjárata” föltett némi szépségtapaszt a nemesi inszurgensek utolsó hadi vállalkozásának történetére. Amellett, hogy a Napóleon-háborúk egyetlen jelentősebb, magyar hadszíntéren történt összecsapásának csak egy meglehetősen sommás és felületes értékelése maradt ismert, érdemtelenül a feledésbe merült Meskó József haditette is. A szakértőt a vesztes győri csata után kialakult helyzetről, annak értékeléséről és Meskó különös életútjáról kérdezte a híradó.hu munkatársa.

Mit keres egy huszártiszt a hegyekben?

Meskó József (1762. január 28, Erdőtarcsa–1815. augusztus 29, Kőszeg) korának hőse: tipikus huszártiszt, aki a saját érdemei által, nem pedig származása okán jutott el a tábornoki karba. A Mária Terézia-rendet kétszer is kiérdemelte. Meskó evangélikus vallású Nógrád megyei család sarja. Meglehetősen iskolázott ember volt, egyházi általános- és középiskolákat látogatott. 18 évesen katonának állt, úgy tűnik a katonáskodáshoz nagyobb kedve volt – mutatja be hősünket a hadtörténész Lázár.

A császári és királyi 7-es huszárezredbe állt be, és meglehetősen gyorsan haladt a ranglétrán. Számos háború zajlik ekkoriban, Meskó már a törökök ellen vívott háborúban kitűnt, később a francia háborúkban jeleskedett.

De mit keres a csizma az asztalon, egy huszártiszt a hegyekben? Meskó ugyanis 1799 tavaszán nem máshol, mint az akkor még a Szárd0Piemonti Királysághoz tartozó Savoya és Franciaország határán, a Mont Cenis-hágó elleni vállalkozás során jeleskedett. A hágó ellen 1300 gyalogos katonával egyfajta „kommandós rajtaütést” hajtott végre – a speciális körülményekhez alkalmazkodva mászóvasakkal és szánkókkal.

Egy huszártiszt részéről kissé bizarr felszerelés a szánkó, de Meskó ezt a feladatot is sikeresen oldotta meg: a kijelölt állásokat elfoglalta, több száz francia foglyot ejtett, így kiérdemelte a Mária Terézia-rend kiskeresztjét – fejti ki Lázár.

Középkori milícia az újkori hadszíntéren

Mivel a magyar nemesség annak köszönhette kiváltságait, hogy nem pénzzel, hanem úgymond vérrel adózott, így Esterházy hercegtől a hétszilvafás nemesig mindannyian kötelesek voltak a király hívó szavára kardjukat felcsatolni és harcba szállni – ismerteti Lázár a győri csata előzményeit, hátterét.

1809-re ezek a nemesi felbuzdulások már enyhén szólva is idejétmúltak voltak.

Mivel a császári hadvezetés afféle családi vállalkozás volt (II. Lipótot, az előző osztrák császárt számos fiúgyermekkel áldotta meg a sors), ebben az időszakban a közülük legtehetségesebbnek számító Habsburg–Lotaringiai Károly Lajos főherceg vezette a fősereget, ő a generalisszimusz is, a hadsereg főparancsnoka.

A győri csata történeti háttere, a napóleoni háborúk időszaka nem sok sikert hozott a Habsburg Birodalom számára. 1805. december 2-án vívták Austerlitznél (a mai Csehország területén) Bonaparte Napóleon, I. Ferenc osztrák császár és I. Sándor orosz cár hadai a „három császár csatáját”, melyben a létszámbeli hátrányban harcoló franciák győzelmet arattak az osztrák–orosz szövetségesek felett. A Pozsonyban aláírt békeszerződés értelmében a Habsburg Birodalom elvesztette összes itáliai területét. 1806-ban I. Ferenc lemondott német-római császári címéről, ami a 962 óta fennálló birodalom megszűnéséhez vezetett. 1809-ben a Napóleon elleni, immár ötödik koalícióban Ausztria egyedül maradt Franciaországgal szemben, mivel szövetségese, Nagy-Britannia szárazföldön csak kisebb hadműveleteket folytatott. A Habsburg Birodalom kudarcot szenvedett Regensburgnál és Eckmühlnél. Károly főherceg haderejével Csehországba húzódott vissza, míg Napóleon seregei május 13-án újra bevonultak Bécsbe. A franciák 90 ezer főnyi serege a Duna jobb partján állt. Velük szemben állt fel a bal parton a Csehország felől visszaérkező Károly főherceg hadserege. Károly 1809. május 21–22-én az asperni csatában (a település ma Bécshez tartozik) győzelmet aratott Napóleon seregei fölött. E sikeren felbuzdulva vállalt csatát Győrnél János főherceg a Habsburgokkal szemben. A háború döntő csatáját 1809. június 5-6-án Wagramnál vívták. A császári-királyi erők ebben is alulmaradtak és néhány hétre a Habsburg Monarchia puszta léte is veszélybe került. Napóleon azonban belátta, hogy Ausztria jobb szolgálatot tehet neki szövetségesként, így végül a schönbrunni béke értelmében némi területveszteség és jóvátétel ellenében a birodalom fennmaradhatott. Napóleon a háború után elismeréssel szólt a császári csapatok harci teljesítményéről, melyben a magyar katonák hősiessége is szerepet játszott.

Ebben az időszakban próbálja meg János főherceg (Habsburg–Lotaringiai János főherceg, szintén II. Lipót császár fia, az 1804-től uralkodó I. Ferenc császár öccse, az osztrák Honi Véderő, a Landwehr szervezője) más, a hadseregért felelős főrangúakkal együtt a haderőt korszerűbbé tenni. A Magyar Királyság nádora, Ferenc császár, Károly és József a nemesi felkelés főparancsnoka.

Már békeidőben is összehívják, gyakorlatoztatják a sereget, próbálják megoldani a felszerelés problémáját, hogy a magyar nemesi felkelés megállja a helyét a közelgő Franciaország elleni háborúban, melynek élén ekkor a lángeszű katonacsászár, Bonaparte Napóleon áll.

János főherceg seregében is vannak Landwehr-zászlóaljak. Ezek a népfelkelő erők népviseletben, saját tartományi zászlóik alatt jelennek meg. A reguláris hadseregtől eltérő felszereléssel rendelkeznek.

A Landwehr és a magyar „népfelkelés” tehát nem részei a nem reguláris erőknek – szögezi le Lázár. Ezek az erők békeidőben vasárnaponként gyakorlatoznak, tehát a mise után településükön a német nyelvterületen a Landwehrek összegyűlnek és lőgyakorlatot vagy más gyakorlatokat folytatnak. János elve az, hogy ezek a milíciák nemzeti lelkesedésből fognak Napóleon ellen és a császár mellett harcolni. A fegyvert ragadó civilekre is alapoz tehát a főherceg.

Bár történtek kísérletek a fejlesztésére, a nemesi felkelés is inkább egyféle „milícia” jellegű haderő volt. Nagyon sok kritika érte a nemesi felkelést, és Petőfi Sándor ismert, A nép nevében című verse nyomán („Majd elfeledtem győri vitézségtek. / Mikor emeltek már emlékszobort / A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?”) kialakult egy elég sarkos kép e felkelésről.

A Magyarországon szerveződő nemesi felkelésben Meskó József is részt vesz, mint az egyik kerületi hadosztály parancsnoka, immár vezérőrnagyi rangban – teszi hozzá a hadtörténész.

Támadásba lendül a másik „családtag”

Ez már a sokadik háború ebben az időszakban Ausztria és Napóleon hadai között. A kezdeti francia sikerek után két nagy front alakul ki. Az egyik a dunai hadszíntér, a másik Itália. Az innen visszavonuló császári csapatok Stájerországon keresztül Magyarországra szorulnak vissza.

Az ellenfél, a francia seregek első embere Eugène Rose de Beauharnais, ahogy a magyarok emlegették, „Jenő alkirály”. Ő Napóleon nevelt fia, s ebben az időszakban ő vezeti az itáliai francia csapatokat, melyek nemcsak francia, de olasz csapatok is. Ezek a csapatok mélyen benyomulnak Magyarországra, üldözve János főherceg visszavonuló erőit.

Annak ellenére, hogy már a Habsburgok bajorországi offenzívája is összeomlott, János főherceg 1809 június 14-én, felbuzdulva Károly asperni sikerén (lásd keretes írásunkat!), Győrnél csatát vállalt a franciákkal szemben. Seregei előtte egyesültek a magyar inszurgens, azaz felkelő csapatokkal, így a Meskó-hadosztállyal is.

„Jenő alkirály” 1809. június 14-én frontálisan megtámadja a császári állásokat Kismegyer és Szabadhegy térségében. Itt a császári-királyi sorgyalogság és a nemesi fölkelő gyalogság próbálja állni a sarat.

Kemény, több órás küzdelem alakul ki. A franciák komoly veszteségeket szenvednek. Négy vagy öt rohamra kerül sor, mire a centrumot át tudják törni – írja le Lázár a csata menetét.

A balszárnyon nagy mennyiségű nemesi felkelő lovasság áll. Ez nagy hiba volt: még ha a nemesi felkelők lelkesek is, a gyakorlatlan lovaknak nem lehet megparancsolni, hogy ne féljenek az ágyúdörejtől.

Lónak lovasnak ugyanis össze kell szokni a harctéri stresszhelyzetekben, itt viszont gyakorlatilag újonc csapatokat állítanak fel. Ez felhívás keringőre a franciáknak, hiszen itt áttörve szabad az út a centrumig. A franciák jelentős lovas erőket vetnek be a Mecséry vezette egységek ellen (báró Mecséry Dániel altábornagy komoly harci tapasztalatokkal rendelkezik: ő „a legkeményebb fejű magyar”. A franciák ellen csatázva 1805-ben olyan, haláláig viselt fejsebeket kapott, hogy még koponyacsontja egy darabját is elveszítette, ám e sebesülésekből felépült –a szerk.)

Itt történik meg a nemesi felkelők „megfutása”. A hadszíntéren még tapasztalatlan csapatokat a franciák tüzérséggel kezdik lőni, Mecséry pedig egy olyan manővert akar végrehajtatni velük, ami még a tapasztalt csapatoknak is becsületére válna – jegyzi meg a szakértő.

A nemesi felkelők tehát Komárom felé kezdenek elszakadni, menekülni nagy tömegekben. Később sikerül ezeket a csapatokat nagyrészt sikerül megfordítani és újra harcba vezetni.

A franciák nem tudják kihasználni előnyüket, nem sikerül nekik a balszárny felől bekeríteni az osztrák centrumot – teszi hozzá Lázár, aki szerint a nemesi felkelés megfutamodásának ettől még nincs túl nagy katonai jelentősége. „A csata elvállalása véleményem szerint teljesen felesleges volt” – összegzi a hadtörténész.

Június 14-én, délután tehát János főherceg és a nemesi felkelők visszahúzódnak Komárom felé, hogy az ottani sáncrendszerben leljenek menedéket, s onnan esetleg átkelhessenek a túlsó partra.

Még Győrben áll egy kisebb helyőrség, Péchy Mihály mérnökkari ezredes parancsnokságával. Hogy hol állnak helyt, azt már nem láthatjuk, mert éppen ennek a háborúnak a kapcsán robbantják fel a győri várat a francia utászok.

Újabb kereszttűzben

Érdekes, hogy két történeti személyiség van hasonló állásponton a nemesi felkelésről, ez János főherceg és Petőfi Sándor. A Habsburg-főherceg és Petőfi elég furcsa koalíciója igencsak eltérő forrásokból táplálkozik. Petőfi fent idézett versében is kifejtett álláspontja elég világos: a társadalmi haladás, a republikanizmus eszméi nyilván nem kompatibilisek a nemesség előjogaival.

A győri csata után János főherceg teljesen más okokból támadja az inszurgenseket. A vereséget egyrészt igyekszik a magyar nemesi felkelésre tolni, másrészt az ő saját Landwehrjeinek hősiességét igyekszik kiemelni. A „hős” Landwehreket állítja tehát szembe a „gyáva” magyar nemesekkel, akik gyakran nem személyesen jöttek el, hanem helyettest küldtek, másrészt elfutottak az első ágyúlövésre. A csata ugyanis fájó kudarc volt császári részről – ismerteti Lázár a történtek értékelését.

Az elfelejtetett „szélső jobb”

Meskó elszigetelt helyzetben volt a csata idején: a szélső jobbszárnyat bízták rá, az úgynevezett győri sánctábort. Ez a tábor a Rába és a Kis-Duna közötti szakaszon foglalt helyet. Meskó serege pozsonyi, nógrádi és bácsi felkelőkből állt: az inszurgensek megyénként szálltak hadba. Tehát a Pozsony-nyitrai, nógrádi és Vas megyei gyalogság, a székesfehérvári, pozsonyi és bácskai nemesi felkelő huszárcsapat és némi tüzérség áll rendelkezésre.

A nemesi felkelésnek ugyanis nincs saját tüzérsége, a hadseregtől kap egy kevés tűzerőt. A jobbszárny szélén elhelyezkedő erők a csatából pozíciójuk, elszigeteltségük teljességgel kimaradnak, azt mintegy páholyból nézik végig.

János főherceg eredetileg azért erősítette meg a jobbszárnyat, hogy kivédje az esetlegesen nyugat felől támadó francia erőket. A francia hadvezetés ugyanis a főseregből jelentés erőt különít el, hogy ebből az irányból is foglalkoztassák az ellenfelüket.

Meskóék tehát a parancs szerint a várható francia támadás kivédésére várva ácsorognak egész nap a sánctáborban dolgavégezetlenül. A hadvezetést később kritizálták is emiatt, hogy ezt az erőt nyugodtan bevethette volna a csata folyamán. Meskóékról János főherceg és a hadvezetés később is megfeledkezik: mikor a császáriak megkezdik a visszavonulást Komárom felé, ők nem kapnak parancsot a törzskartól a visszavonulásra.

Ugrás a sötétbe

Meskó előtt két út áll. Mind a négy égtáj felől ellenség veszi körül őket, vagy éppen a Duna és a parti mocsarak. Senki nem szólhatna semmit, ha most szépen leteszik a fegyvert – vázolja Lázár a parancsnok lehetőségeit.

A parancsnok azonban másképpen dönt. A táborkarból egy 17 éves fiatal grófot megbíz azzal, hogy vigye el József nádornak a hírt elhatározásáról, hogy a rendelkezésére álló erőkkel megkísérli a kitörést és Komáromnál csatlakozni fog a fősereghez. Ezt a fiatal grófot Széchenyi Istvánnak hívják. (Széchenyi bátorságának kitűnő bizonyságát adta. hogy a hadszínterek között, aki a mosoni Dunán egy csónakkal evezett végig Egy francia őrjárat tüzet nyitott rá, a csónak kilyukadt. Ennek ellenére sikeresen eljutott József nádorhoz és értesítette őt Meskó döntéséről, így maga is hozzájárult a két elszakított erő későbbi egyesüléséhez. Bátorságának híre az uralkodóhoz is eljutott – a szerk.)

Meskó csapatait nyugatról és délről is elég jelentős francia seregtestek veszik körül. Szintén visszavonulóban van egy osztrák erő Horvátország irányából, ahonnan egy francia offenzíva tart az ország belseje felé.

Meskó tehát végrehajtja az ugrást a sötétbe. Szó szerint, hiszen az éj leple alatt indulnak útnak. Szerencséje van, a franciák ugyanis nem számolnak azzal, hogy ő a hátukban támadásba lépne. Június 15-én hajnalban Meskóék kilopakodnak a győri táborból. A Győr felé vezető hidakat felégetik vagy megsemmisítik, hogy a franciák mozgását megnehezítsék.

Elindulnak a Balaton felé. A francia felderítők egy-két napon belül rájönnek, hogy Meskó kitört és a hátukban idegen erők mozognak, tehát különböző egységeket küldenek ellenük. A hadművelet érdekességét az adja, hogy ennek végrehajtása reguláris erőkkel is különleges lenne, ezek viszont nemesi csapatok, másod-harmad vonalbeli erők.

Meskónak mégis sikerül ezeket a csapatokat úgy egyben tartani, hogy az nem szóródik, züllik szét, s egy ilyen erő számára egészen bonyolult műveleteket is végrehajt. Például lovassággal kell gyakran megütközniük, melyet csak úgy lehet kivédeni, hogy valamiféle tömeget kell alkotniuk. A történelmi filmekből ismert stratégia, hogy a gyalogság négyszögek alakításával próbálja a lovasságot sakkban tartani. Meskó gyalogsága kénytelen menetben is tömör alakzatban vonulni, hogy a kicsiny sereget körülrajzó francia lovasságot távol tartsák.

A korabeli lőfegyverek alapvetően tömegtűz leadásra voltak alkalmasak. Ezekkel a pontatlan és megbízhatatlan fegyverekkel csak így lehetett eredményt elérni.

Magyar virtus

A visszavonulás legnagyobb sikerét a sereg Celldömölknél érte el. A Rába vonalán vonultak vissza és megtudták, hogy Kiscell és Ság között egy ellenséges sereg várja őket. Meskó ezzel a mintegy 5000-5200 fős sereggel igen bátran megütközik és le is győzi a franciákat. Az ellenséges erők ráadásul osztrák hadifoglyokat is hurcolnak magukkal. A csatában tehát Meskó kiszabadítja többek között azokat a stájer Landwehreket, akik vitézül védték a kismegyeri majorságot. A katonák mellett osztrák tiszteknek is visszaadják szabadságukat. Ez is egy kis szépségtapasz volt a győri vereségre, mely franciákat rendkívül módon felbosszantotta.

Június 15-étől június 18-ig tartott ez a szakasz, a visszavonulás legkockázatosabb része. Ezután sikerült egyesülniük a császári Chasteler-hadtesttel Sármelléken, a Balaton nyugati felén. Itt kapja meg a parancsot, hogy menjen Komáromba, ahol a felkelés többi erői gyűltek össze.

Hatalmas vonulás tehát Meskóéké: a Balatont délről megkerülve tették meg az utat – emeli ki Lázár. A menet közben nagy problémát okozott az ellátatlanság, Meskó katonái a nagy melegben étlen-szomjan meneteltek akár napi 30-40 kilométert is.

Komáromban József nádor személyesen fogadta a beérkező csapatokat, sőt még Károly Ambrus hercegprímás is, aki szintén a Habsburg család tagja volt. Az egyházi főméltóság a következő hetekben, fiatalon elhunyt.

József nádor portréja a halálának 150. évfordulójára rendezett emlékkiállításon a Budapesti Történeti Múzeumban. Fotó: MTI

Meskó József e hőstettéért elnyerte a Mária Terézia-rend parancsnoki fokozatát.

Franciákkal kezdte és végezte

Meskónak nemcsak dicsőségét, hanem végzetét is elhozták a napóleoni háborúk. A kitűnő hadfival az a szerencsétlen eset történt, hogy a drezdai csata első napján (az ütközet 1813. augusztus 26–27-én a Napóleon vezette francia és a hatodik koalíció osztrák–orosz–porosz Schwarzenberg herceg vezette seregei között zajlott le és a franciák győzelmét hozta – a szerk.) a francia lovasság annyira elvágta őt a főseregtől, hogy kapitulálni volt kénytelen, hadifogságba esett. 1814-ig volt francia fogságban. A magyar tábornok szerepét a drezdai csatában Réfi Attila történész tisztázta tanulmányában.

Egészségi állapota addigra már annyira leromlott, hogy egy évvel szabadulása után, Kőszegen elhunyt.

Kőszeg nem felejt

„Akik Kőszegen a Hősök kapuján át a vár felé tartanak, csupán néhány méterre mennek el a Szent Imre-templom falánál felállított „kövek” mellett. E kövek 1930 táján Horváth Detre bencés tanár kezdeményezésére kerültek át ide a városi külső temetőből. (Az 1600-as évekig, itt a Szent Imre-templom körül is temető volt.). A síremlékek közül a méretben legtekintélyesebb Felsőkubini Meskó József altábornagyé” – olvashatjuk a Köztérkép.hu oldalon.

Az itt közöltekből az is kiderül, hogy a síremléket a Meskó família címere díszíti, s megtudhatjuk hogy a Meskó család háza az obeliszktől alig 50 méternyire lévő Jurisics tér 10. számú épület volt.

A síremléket 2018-ban felújították.

Az eredeti cikk IDE kattintva érhető el.

Szerzője: Udvardy Zoltán – www.hirado.hu