A Magyar Tudós Társaság már 1832-ben elhatározta, hogy összegyűjti és közzéteszi a magyar népdalokat. Bár a dallamok publikálása nem valósult meg a tervezett formában, a fennmaradt népdalgyűjtemények – köztük Tompa Mihályé és Arany Jánosé – a XIX. századi magyar kultúra értékes dokumentumai. A folklorista Vikár Béla 1896-ban az objektivitásra törekvő modern népzenegyűjtés alapját vetette meg a népdalok gépi rögzítésével.
A modern magyar népzenetudományt megteremtő Bartók Béla és Kodály Zoltán 1913-ban fordult a Magyar Népköltési Gyűjteményt kiadó Kisfaludy Társasághoz saját, mintegy háromezer népdalnyi gyűjtésük, illetve az akkor rendelkezésre álló további két-három ezer, hitelesnek tekinthető magyar népdal tudományos kiadásának tervével. A pozitív bírálat ellenére – olvasható Riskó Katának, a HUN-REN BTK Zenetudományi Intézet tudományos munkatársának tanulmányában – erre csak két évtizeddel később nyílt lehetőség.
A két világháború között Lajtha László vezetésével folyt a gyűjtés és kutatás. Bartók Béla 1934-ben kezdhette meg az Akadémián a népdalösszkiadás szerkesztését, amit 1940-es Amerikába távozása után Kodály Zoltán folytatott a munkatársaival. A korábban bizonytalan helyzetű szakmai műhely stabil intézményi kereteket kapott, amikor 1953. augusztus 1-jén megalakult az MTA népzenekutató csoportja.
Az alapító okirat szerint a feladatok közé tartozott a magyar népzenegyűjtés megszervezése, a korszerű archiválás, a népi dallamok rendszerezése, zenetörténeti és népzenei összefüggéseinek vizsgálata, más népek zenéjével való összehasonlítás, a külföldi intézményekkel való csereviszony kialakítása, kiadványok publikálása, továbbá a népzenekutatás eredményeinek széles körben való megismertetése. A kibővült feladatkört tükrözi a csoport névváltozása is: a második világháború után A Magyar Népzene Tára szerkesztőségéből az MTA népzenekutató csoportja lett.
Az 1950-es évekig használt fonográf felvételeinek mindössze néhány percnyi időtartama, alapzaja, a viaszhengerek sérülékenysége, a lejátszások során való rongálódása, zenekari felvételre való alkalmatlansága Riskó Kata szerint erősen korlátozta a gyűjtést. Kodály Zoltán ezzel kapcsolatos, 1966-ban megjelent gondolata: „A sikert nagyrészt a magnetofonnak tulajdoníthatjuk, de nem csak annak. Népünk is változott félszázad alatt. Nem félénk, nem gyanakszik, tudatára ébredt a maga és hagyománya értékének, megértéssel nézi és segíti a hagyománya megismerésére törekvő munkát, bár tudja, hogy ennek el kell múlnia. Ifjúságától búcsúzik a nép, tudja, hogy változnia kell a korral, de tudja azt is, hogy lényeget nem cserélhet, ha önmaga akar maradni, ha öregebb korában úgy tekinthet vissza ifjúságára, hogy megismerje magát benne.”
