Tisztelt Szerkesztőség!

Hogyan legyünk világbajnokok?
Irigykedve nézi az ember a képernyőt. Mi már megint nem vagyunk ott. Megint nélkülünk folyik a küzdelem. Már semmi közünk nincs ehhez a játékhoz. Elgondolkodtató a helyzet. Mit lehetne tenni? – töri a fejét az ember. És egyszer csak megvilágosul az elme. Minden egyszerűvé válik. Hogyhogy eddig nem jöttünk erre rá? Az egész csak a szervezésen és a megfelelően kiválasztott embereken múlik. Nézzük, mit is lehetne tenni.
Először is keresni kell egy győzelemorientált menedzsert. Lehetőleg külföldit. Olyant, aki már más csapatoknál is bizonyított (például Oroszország, Románia). Nem baj, ha nem ismeri a mi csapatunkat, ha fogalma sincs a mi értékeinkről. Feladata nem is annyira a mi csapatunk menedzselése lenne – ugyanis mi nemcsak kicsik, ügyetlenek is vagyunk –, hanem a lehetséges ellenfelek lejáratása, mocskolása, morális tönkretétele is célunk.
Ezek után ki kell nevezni egy sikerKovács szövetségi kapitányt. Ő lenne a kapocs a menedzser és a csapatkapitány között. Ő tartaná a kapcsolatot a sajtóval is. A lényeg, hogy motorajkú legyen, szemrebbenés nélkül tudja elmondani a dolgok simáját és fordítottját is. Mosolyogva tudja megmagyarázni és főleg elhitetni az emberekkel a legnagyobb butaságokat is. Ő nyilatkozna a csapatkapitány helyett is. A csapatkapitány csak a szövetségi kapitánnyal egyeztetett, előre megírt nyilatkozatokat adhatna.
A csapatkapitány kiválasztásánál fontos szempont, hogy valamivel sakkban tartható legyen. Nehogy véletlenül elszabaduljon, és elkezdjen önállóan tevékenykedni. Látszólag a csapatot is ő állítaná össze. A valóságban viszont egy színfalak mögötti stáb foglalkozna ezzel. A csapatba kerülés alapja nem a játéktudás lenne, az itt nem lényeges. A fontos, hogy minden csapattagnak legyen egy kis vaj a fején. Ez a vaj lenne a csapat összetartó ereje. Ha valaki valamilyen oknál fogva kilógna a csapatból, azt néhány percre kiteszik a napra. Ha időben észbe kap, gyorsan jegelik, ha nem, akkor jöhet a csere. Ahhoz, hogy világbajnokságot nyerjünk, néhány szabálymódosításra is szükség van. Ezt a külföldi menedzsernek kell elintéznie.
A világbajnoki címet egy mérkőzésen kihívásos alapon kellene eldönteni. A mi csapatunknak ugyanis képtelenség lenne egynél több győzelmet megszervezni. Tehát a sorozatmérkőzéseket ki kellene zárni. A mérkőzést a kihívó csapat rendezi. A mérkőzést nem gólra játszanák, hanem pontozással döntenénk el a cím sorsát. Lényeges, hogy a pontozólapok egyetlen példányban készüljenek, és az eredményt kihirdető bíró a mi emberünk legyen. Ezért függetlenül attól, hogy mi van a pontozólapokon, a mi csapatunkat hirdeti ki győztesnek, és azonnal megsemmisíti a lapokat (a hazai pálya előnye). Mindenféle óvás, panasz kizárva. Visszavágó nincs, csak négy év múlva. Addig meg majd kitalálunk valamit.
Mint már mondtam, a mi csapatunk futballozni nem tud. Erről a mérkőzés előtti sajtótájékoztatón a csapatkapitány is beszámol. Biztosítja azonban a szurkolókat, hogy a csapat mindent meg fog tenni a sikerért. Elmondja, hogy néhány csapattagnak már a labdát is megmutatták. Hogy melyik kapuba kell rúgni azt, még nem tudják. De ez mindegy, hiszen az öngól is gól, és a mi embereink pontoznak, akiknek szintén fogalmuk sincs a fociról. Lényeges, hogy a futballkaput már nem keverik össze az autópálya-kapuval, és nem akarnak fizetni, mikor elhaladnak mellette. Természetesen a kérdéseket és az adandó válaszokat előre összeállítjuk. Ha ez nem lehetséges, akkor a fülbe épített mini fülhallgatón keresztül állandóan súgunk a csapatkapitánynak.
A mérkőzés után úgy kell viselkedni, mintha tényleg mi győztünk volna. Ünnepeltetni kell magunkat. Mivel az ellenfél valóban sportemberekből áll, ők gratulálni fognak a győzelmünkhöz. Ha a szurkolók közül bárki is meg meri kérdőjelezni győzelmünk jogosságát, sajtófölényünket kihasználva nevetségessé tesszük őket. Egy-két megjegyzés a futballjugendről, a futballgengszterizmusról, és a közvélemény máris mellettünk van. A jövőbeli győzelmeinket bebiztosítandó, el kell érni, hogy a futballszervezetek éléről minden hozzáértőt elmozdítsunk, és helyükre a mi „szakembereink” ülhessenek. Így talán bebetonozhatjuk magunkat a világ tetején.
Ugye nem is bonyolult ez a recept? Mintha valahol már alkalmazták is volna. Ha jól emlékszem, bevált.
Hamsovszki Ferenc
Budapest

Kapolcsi találkozások
Amíg az ország jobbik része által elfogadott volt miniszterelnököt a bálványosi nyári szabadegyetemen nagy tisztelet, szeretet és ováció kísérte, addig Kapolcson a beiktatott miniszterelnök gyengére sikeredett belépőjét láthatta a nagyközönség.
Orbán Viktor számtalan nyilvános szereplésén megjelentem, így szilárd összehasonlítási alap birtokában megállapíthatom, hogy Medgyessy Péter még saját híveiből sem tud egy kis lelkesedést előcsalogatni önnön személye iránt. Lehet, egy vadászni induló rókánál erény, de nála már kevésbé: úgy jár-kel az emberek között, hogy szinte észre sem lehet venni.
Családi sétánk alkalmával négyszer találkoztunk M. P.-vel. Első három alkalommal kimerevített állóképet láttunk, mintha a szélesre feszített muszájmosoly megállt volna az ő és felesége arcán. A legbeszédesebb a negyedik találkozás volt. Az országúton autónk lépésben haladva a miniszterelnöki autó mellé ért. S egy megfáradt, rezzenéstelen arc tekintett előre a maga magányában; nyilván erőt gyűjtve a következő mosolybelépőre.
Próderné Pálinkó Szilvia
Székesfehérvár

Rasszista suttogók
Én sajnos a mindenre emlékezők kategóriájába tartozom. Olvasom, hallom a médiában: antiszemita a Fidesz, Orbán Viktor, a polgári oldal, de emlékezem a kilencvenes évekbeli választási plakátokra, suttogó propagandára. Emlékszem, hogyan mázoltak éjszaka gondos kezek Dávid-csillagot a választási plakátokon látható fiatal politikusok homlokára. Emlékszem, hogy még a párt nevét is „zsideszre” változtatták. Emlékszem, amint jól értesült MSZP-s szavazó ismerőseim a fülembe suttogták: „Viktor is csak kikeresztelkedett, a gyerekeinek is csupa ószövetségi neve van. Ilyen Deutsch Tamásokra, Soros György-kedvencekre akarsz szavazni?” Igen – válaszoltam. Ezzel nem tudták az MDF szavazóit elriasztani, viszont az SZDSZ-ből kiábrándult pesti polgárság (velem együtt) szívesen szavazott ezt követően a Fideszre.
Így a 2002-es választásokra más nótát kellett kitalálni. Az idegen nevű, nagy orrú, pajeszos fiúkból hirtelen antiszemita „hitlerjugend” lett. Persze akinek az emlékezete csak a múlt hétig terjed, annak fel sem tűnik ez a váltás. A legutóbbi választások előtt újra megkezdődött a suttogás: „Arra a cigányra akarsz szavazni?! Nézd meg! Csak rá kell nézni, a vak is látja rajta! A nevét is Orsósról magyarosította Orbánra”. Esküszöm, nem én találtam ki. És erre mit válaszolt minden magát polgárnak érző ember: „Na és?” Ezek után egyáltalán nem csodálkoznék, ha a következő választások előtt a Bolgár-féle médiában már mint cigányellenes tömörülés szerepelne a polgári szövetség, és elindulna a suttogó propaganda: „Igazából néger a Fidesz–MDF miniszterelnök-jelöltje, ugyanahhoz a háziorvoshoz jár, mint Michael Jackson.” Tudom, hogy erre is ugyanaz az önérzetes „Na és?” lenne minden jobb érzésű ember válasza, de remélem, végre elszégyellnék magukat a rasszista suttogók is.
Benkő Klára Mónika
Budapest

Magyarigazolvány és nemzeti identitás
Most, amikor kezemben van az MA 124077 okmányszámú magyarigazolványom, néhány mondatnyi szólnivalóm lenne mindazokhoz, akik az anyaországban vagy azon kívül, ilyen vagy olyan okokból, az igazolványra való jogosultságról szóló törvényt következetesen és nem jóhiszeműen kedvezménytörvénynek nevezik.
Valóban van ebben a szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvényben kedvezmény is. Azok, akik csak a kedvezményeket látják ebben a törvényben, ha hiszik, ha nem, amikor kezembe kaptam az igazolványt, a magyarigazolványt, elsődleges és maradandó érzésem nem maga a kedvezmények feletti öröm volt, hanem valami egészen más. Azt hiszem, így van ezzel az igazolványt megkapók 99 százaléka. Amit úgy látszik, sok anyaországi – most már joggal mondhatom úgy is: nemzettársam – nem ért. Mindeddig dédapám, a tajtékpipás Nagyivány György volt családunkban az utolsó, aki joggal mondhatta, hogy az anyaország magyarságához tartozik, mert Magyarországon született és élete legnagyobb részét is ott töltötte (amíg a románok el nem orozták a Vajdaság egy részét). Utána már csak úgy éltünk, mint holmi kisebbségiek, hol a jugoszláv királyságban, hol német megszállás alatt, hol Tito Jugoszláviájában, hol a Jugoszlávia széthullta utáni államokban. Tudtuk, hogy magyarok vagyunk, magyarságunkat senki nem vehette el, habár szorgoskodtak rajta, de csak az anyaország részéről elfelejtett, megtűrt kisebbségiek voltunk, igazán senkinek nem jelentettünk semmit. Vagyunk vagy leszünk: nem érdekelt különösebben senkit.
Hosszú idő után most először mondhatom: tudom, hová tartozom, ha minden más létjogosultságomat valaki kétségbe akarná vonni. Én vagyok az MA 124077-es okmányszámú, Magyarországon kívül élő magyar Torma László, akiről az anyaország tud, aki az anyaországban számon tartott, aki most megint azt mondhatja bárkinek: nem vagyok gyökértelen jöttment. Nekem is van anyaállamom, amely igenis tud rólam, nagy bajomban lesz kihez fordulnom.
Különben is, van-e valaki, aki elhiheti, hogy már öregecske nénikéink meg bácsikáink, akik igénylik az igazolványt, ezt a kedvezményekért teszik? Hiszen ágyukból, székükből alig tudnak már felkelni, nemhogy kedvezményeket hajszolni. Sokkal, nagyon sokkal több ez az igazolvány, mint az általa elérhető kedvezmények. Hálásak lehetünk az anyaországunknak, amiért azt tette, amit tett. Még nagyon sok víznek kell lefolynia a Dunán, hogy nemzeti országok helyett polgári országok legyenek e vidéken. Addig meg az a tisztességes, hogy megőrizzük dédapáinktól örökölt nemzetiségünket.
Torma László
Zágráb

VEZÉNYI PÁL (Budapest): Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztőségében csoportosuló fiatal írókat ellátta életre való tanácsokkal. Örvös Lajosnak azt ajánlotta, hogy tanulja meg a francia nyelvet, ismerje meg a francia kultúrát. A fiatal Örvös, aki nem sokkal később ifjú költőként szavalta el költeményét, a búcsúztatót kedves mestere sírjánál, megfogadta a tanácsot. A francia nyelv kiváló ismerőjévé vált, a francia irodalom és szellem tolmácsolója lett Magyarországon. Közben szerkesztőként dolgozott irodalmi lapoknál, folyóiratoknál, verseskötetei és elbeszélései jelentek meg. Párizsba évente legalább egyszer elzarándokolt, hogy meglátogassa első felesége, egy francia táncosnő sírját. Most is Franciaországból tért vissza betegen, és július 27-én, egy nappal 79. születésnapja előtt hunyt el Budapesten. Nem tartozott semmiféle írói klikkhez, nem könyökölt, csak szerényen várta az elismerést, amely sajnos elmaradt. Személyében Móricz Zsigmond körének utolsó, még élő munkatársa hagyott itt bennünket.
*
FARKAS ELEMÉR (Budapest): Ki tudja, miért jutott eszembe ez a történet. Amikor I. Szulejmán szultán 1541-ben visszatért Magyarországra, és elfoglalta annak középső területeit Budával együtt, úgy gondolta, hogy kegyet gyakorol a magyarokkal, és – hadd örüljenek – megalapítja nekik a II. Lajos-érdemrendet. Sietett hozzátenni, hogy természetesen az érdemrendet nemcsak a mohácsi csata túlélői kaphatják meg, hanem mindenki, aki eredményesen tevékenykedik a török–magyar barátságért és a társadalmi béke helyreállításáért a letiport országban. Meg is jelölt két törökbarát társadalmi szervezetet, amelyek javaslatokat tehetnek minden évben a jelöltekre. Ennyi nagyúri kegy gyakorlása után döbbenten értesült arról, hogy a magyarok között senki nem akad, aki ezt az érdemrendet elfogadná. Őfényessége végül haragra gerjedt, és ráordított a titkárára: ha a konok gyaurok közül senkinek nem kell, osszátok szét magatok között. Ennek tudható be, hogy ez a kitüntetés egyetlen magyar család levéltári anyagában sem szerepel.
*
KENESSEY BÉLÁNÉ (Budapest): Augusztus elsején a Kossuth rádión költők csevegtek a napokban megjelent Agitatív antológiaköltészet Magyarországon 1945–1956 című kötetről. Magát a címet olyan elborzasztónak találtam, hogy az idézett „gyöngyszemek” leperegtek lelkemről. De beleszúrt egy szellemes magyarázatnak szánt mondat – ha jól emlékszem, Eörsi István hangján –: „olyan világ volt az, hogy Rákosi neve hallatán úgy lendült tapsra a kezünk, mint ahogy vécéhasználat után kezet mosunk”. Nem cáfolom az állítást, de kikérem magamnak az általánosítást mind magam, mind azon honfitársaim nevében, akik Rákosi vagy Sztálin neve hallatán fellépő hányingerüket köhögésbe-tüsszentésbe, sürgősen előrángatott zsebkendőbe fojtották, ily módon felmentve kezüket a ritmikus taps kötelezősége alól.

Pontosítás
Az új kormány megalakulása után leváltott, áthelyezett és visszaminősített minisztériumi alkalmazottakat felsoroló július 30-i összeállításunkhoz két pontosítás érkezett:

Tisztelt Szerkesztőség!
A Magyar Nemzet c. napilap 2002. július 30-i számában téves információ jelent meg személyemről.
A Pénzügyminisztériumban 2002. május 31-ig állt fenn közszolgálati jogviszonyom, amely áthelyezéssel szűnt meg. A miniszteri kabinetirodán dolgoztam, besorolásom: fogalmazó volt (nem pedig kommunikációs osztályvezető).
Kérem, ezeket az adatokat a lapban helyreigazításként megjelentetni szíveskedjenek.
Tisztelettel:
Dr. SZABÓ-SOLYMÁSZ ZSUZSANNA

A másik levél a Külügyminisztérium szóvivőjétől érkezett:

„1. A Külügyminisztériumban nem került sor „tisztogatás”-ra.
2. A korábbi külügyminisztériumi vezetők döntő többségének, akiknek kinevezése, vezetői megbízatása 2002. május 27-ét követően szűnt meg, tudásuknak, szakmai tapasztalatuknak és felkészültségüknek megfelelő új munkakört ajánlottak fel; többeknek misszióvezetői beosztást. A felajánlott misszióvezetői munkakört az érintettek – egy kivételével – elfogadták.
3. A felmentett tisztviselők egy másik része más felelős beosztásban továbbra is a Külügyminisztériumban dolgozik.
4. A tisztviselők egy részének beosztása a minisztérium szervezeti átalakítása miatt változott meg, de az illetők korábbi illetményük és jogosultságaik megtartása mellett ugyanazt a munkát végzik.
5. Egy további tisztviselő van, aki a törvény előírásainak megfelelően a számára felajánlott beosztást nem fogadta el, ezért felmentéssel és végkielégítéssel távozott.
6. A lap említett számában hivatkozott nagykövetek berendelését több esetben még az előző külügyi vezetés kezdeményezte a négyéves, ese