A tabu megtörése

A Spanyolországhoz tartozó (egykor igazi, katolikus nagyhatalom volt!) Kanári-sziget egyik katolikus templomába, a mise kellős közepén besétált egy félmeztelen fekete férfi, egy mocsok bűnöző, összeszedegette az oltáron lévő értékeket (vö: oltáriszentség), közben üvöltözött, felpofozta a papot, majd ordítva elköszönt és kisétált.

„Fényes nappal az oltárról lopott a migráns” – ezzel a címmel számoltak be az esetről a lapok, már amelyik beszámolt róla. Hiszen tudjuk jól, a baloldali és liberális médiában (ez a világmédia nagyjából 90 százaléka; vö: „jelentős kakákat pakolt a világnagy kakához…” – na erről van szó!) az ilyesmiről tilos beszámolni, mert az ilyesmi nem illik bele a „migráns jóóóó!!!!” tematikába (vö: „négy láb jóóóó, két láb rossz!” – aztán ez tetszés szerint váltogatható).

Fenti cím erősen félrevezető.

A félmeztelen mocsok bűnöző produkciójának ugyanis nem a lopás volt a lényege.

Hanem a tabu megtörése.

Üzenet volt az. Üzenet az európai, keresztény, fehér kultúrának. Fogalmazzunk pontosan, Hamvas Béla nyomán: az immáron civilizációvá romlott valamikori európai, keresztény, fehér kultúrának.

Az üzenet – mondom ismét – a tabu megtörése. Nem túl bonyolult az ilyesmi. Azt üzeni a mocsok bűnöző egész testtartása, hogy nézzétek és lássátok, én, mi ezt is megtehetjük veletek immár, és senki, de senki nem képes közületek megakadályozni mindezt. Megtörjük, meggyalázzuk az összes tabutokat. Nézzétek, itt állok a templomotokban, mise közepén, félmeztelenül, ordítozok, felpofozom a papotokat, ellopom az oltáriszentséget, és ti ezt az egészet végignézitek, csendben, lehajtott fejjel.

A mocsok bűnözőnek jelen pillanatban igaza van. Végignézzük, lehajtott fejjel.

Általában elmondható, hogy tabutörések idején derül ki végképp és teljes egyértelműséggel, melyek az erős, magabíró, magabízó, önmagukra büszke és megingathatatlan kultúrák, és melyek a rothadó, önmagukat túlélt, halálra ítélt, civilizációvá romlott kultúrák.

Nos, egy erős, magabíró és büszke kultúra tabutörésre adott reakcióját akkor élhetnénk át, ha mondjuk pénteken, a nagy istentisztelet kellős közepén bemennénk a rijádi nagymecsetbe, félmeztelenül, ordítoznánk, felpofoznánk az imámot, aztán összeszedegetnénk az értékeket meg a Koránt, és megpróbálnánk kisétálni. A puszta kézzel szétmarcangolt holttestünket erős vízsugárral kellene eltakarítani a nagymecset padlatáról.

S mi történik egy rothadó, halálra ítélt civilizációban ilyenkor? Mindenekelőtt az, ami most is történt: a mocsok bűnöző kisétált a templomból, és még mindig él, még mindig nem verte senki agyon.

Másodszor rothadó, halálra ítélt civilizációkban ilyenkor elindul a megmagyarázás. Előkerülnek első körben az úgynevezett „szociológusok”, nyomukban a „jogvédők” meg a széplelkek, a kékharisnyák, az „érzékenyítők”, az NGO-k aktivistái – szóval a rothadó, halálra ítélt civilizáció összes dögevője, és megmagyarázza. Hogy az a szegény fekete micsoda rasszizmusnak volt (és van!) kitéve, milyen nehéz élete volt (és van!) ebben a hímsoviniszta (!), fehér primátusra alapozott világban, értsük meg őt, szeressük őt, fogadjuk be őt, adjunk neki még javakat, különben is, a keresztény templomok már csak panoptikumok, skanzenek, egy letűnt kor üres díszletei. Most már új kor van, új világ van, új eszmék vannak. Az az új eszme, hogy nincsen új eszme, az az új eszme, hogy nincsen többé semmi bizonyosság, nincsen többé vallási identitás, nemzeti identitás, és immáron nemi identitás sincsen. Nincs többé férfi és nő, anya és apa, csak bizonytalan körvonalú, szétfolyó masszák vannak, nincsen család, nincsen hagyomány, nincsen múlt és nincsen jövő. A pillanat van, és a szabadságból is annyi maradt, hogy az identitás nélküli, elhülyült, lélektelen és gondolattalan individuum minden pillanatban kiélhesse és megvalósíthassa az összes ocsmány és egyre ocsmányabb perverzióját.

Ez maradt a szabadságból, amelynek egykoron rendet kellett volna szülnie.

Ebbe a civilizációba lép be a mocsok bűnöző, és üzen, és dönt tabut.

Nagy kérdés, vajon így marad-e mindez örökre – vagyis: tényleg elpusztulunk-e, lehajtott fejjel, csöndesen, míg papjainkat pofozgatják és az oltárokra piszkítanak az előemberek.

Talán mégsem. Talán még van remény.

Az már biztos, hogy a megmaradt remény ide szorult, Közép-Európába, Kelet-Közép-Európába. Mi megkaptuk az oltást ezeresztendős históriánk során, hiszen ismerjük a leigáztatást, a megaláztatást, a „foglár háta mögötti szabadságot”. És emlékeztető oltást is kaptunk legutóbb, negyvenévnyi kommunizmust.

Mi felismerjük a tabutörőket.

S mert felismerjük, ezért képesek vagyunk védekezni. Például nem beengedni őket. Ez az alapja mindennek. És képesek vagyunk mi is megtörni az ostoba, önsorsrontó tabukat. Például a szómágiát. Ezért a nekünk üzenő, tabutörő hódítót nem vagyunk hajlandóak az érzékenyítők és érzékenyítettek hamis, szépelgő fogalmaival illetni. Nem afroamerikaizunk! A papunkat felpofozó, oltáriszentséget ellopó, templomainkat puszta létezésével és jelenlétével megszentségtelenítő barbár neve: mocsok bűnöző.

Mert ez is tabutörés, aminek helye és ideje van!

Amúgy, van ellenpéldánk: a mi csodálatos, nagyszerű sportolónk, focistánk: Nego, akinek köszönhetjük, hogy kint leszünk az Eb-n. Aki gólörömében elsőként a mezén lévő magyar címert csókolta meg, s aki azt nyilatkozta a mérkőzés után, hogy „nagyon tisztelem ezt a címert”. Ő a testvérem. A honfitársam. Minden segítséget, támogatást, szeretetet megérdemel – és meg is kap. Ő egy magyar srác, bár nem is beszél magyarul. És kit érdekel a bőrszíne? Általában senkit sem érdekel a bőrszín, már ha normális emberekről és normalitásról van szó. Úgyhogy Nego felőlem lehet fekete, afroamerikai vagy bármi, ami neki a legmegfelelőbb. Leginkább és legegyszerűbben: egy magyar.

Ez sem túl bonyolult.

Egy magabíró, magabízó, önmagára büszke kultúra befogad bárkit, aki jó szándékkal érkezik.

Egy magabíró, magabízó, önmagára büszke kultúra minden érkezőtől elvárja és megköveteli, hogy tartsa tiszteletben értékeit, szokásait, hagyományait, kultúráját, hitét, vallását – és mindezekből következően a tabuit.

A tabutörők pedig eltakarítandók, elpusztítandók. A tabutörők megbélyegezendők.

Éppen azért, hogy a normális emberek bőrszínüktől függetlenül békében és nyugalomban élhessenek.

….

Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, kattintson IDE.