Ülök a fotelben, és nézegetem a telefonommal frissen készített fényképeket. A Gellérthegyen, a Citadella felé kanyargó út mentén, a burjánzó gazban, tábla hirdeti vidáman: „Kevesebb kaszálás, több méh”. Az FMH mögötti csendes utcasarkon, a dugig telt kutyagumi-gyűjtő tetejére helyezett, s körülötte szaporodó nejlonzacskók képe mintha azt üzenné: Kevesebb ürítés, több ürülék.
Pillanatfelvételek ezek László Imre kerületéről. Sokakkal együtt, ő az az ellenzéki botcsinálta politikus, aki egy Szimpatikában aligha, de bármelyik antipatikában örömmel alkalmaznák gyógyszerésznek. Jóllehet nem gyógyszerész, hanem a Szovjetunióban továbbképzett katonaorvos.
Ígérem, nem fogok katonatörténetekbe! Csupán egy személyes benyomás, 1986 és ’88 közöttről. Kezdő tisztek mesélték, hogy azért szereltek fel a civil egyetem, főiskola elvégzése után, mert a honvédségben lényegesen jobb fizetéssel, szolgálati lakással, magas nyugdíj tudatában építhettek karriert. Ráadásul döbbenetes katonaorvos-hiánnyal küzdött a sereg. László Imrének bejött, amennyiben minisztériumig kapaszkodott felfelé a ranglétrán.
Teszem hozzá, a Magyar Honvédség kizárólag nevében volt magyar, honvédség pedig egyáltalán nem volt, lévén Néphadsereg nevet viselt, s mint ilyen, a szovjet Vörös Hadsereg (amelynek egy része ideiglenesen hazánkban állomásozott) alá tartozott. Ez mit jelentett a sorkatonai hétköznapokban? Tulajdonképpen arra képeztek ki, például engem is, hogy amíg a ruszkik arcvonalba állnak, feltartsuk az ellenséget, persze életünk árán, jelesül az Ausztria irányából betörő olasz hegyivadászokat. Például kiképeztek arra, mit kell cselekednünk atomcsapás esetén. Nos, gépfegyverünket magunk alá rejteni, nehogy megolvadjon, majd a lökéshullám elmúltával féltérdre ereszkedve, rövid sorozatokat engedni a gomolygó atomfelhőbe. Miért is? Ezt meg is kérdeztük a tisztelvtárstól, aki készségesen felvilágosított: onnan várható az ellenség. Ebből azért elég világosan kitetszik, hogy puszta veszteségként tartottak számon minket.
